Pirx pilóta kalandjai
Stanislaw Lem








A Pirx pilóta kalandjai (eredetileg lengyelül „Opowieści o pilocie Pirxie”) Stanisław Lem lengyel sci-fi író novelláskötete. Lengyelországban 1968-ban jelent meg (noha a novellák nagy része külön-külön már szerepelt máshol), magyarul az Európa Könyvkiadónál Murányi Beatrix fordításában 1970-ben. A novellák egy űrhajós életének epizódjait mesélik el, diákéveitől tapasztalt űrveterán koráig; ifjúsági regényre emlékeztető stílusuk ellenére komoly témákat boncolgatnak, általában valamilyen erkölcsi dilemmát vagy az emberi tudás korlátait.







Stanisław Lem

Pirx pilóta kalandjai


Stanisław Lem

Opowieści o pilocie Pirxie

Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968




A TESZT







1


— Pirx kadét!

Szamárlegelő hangja megzavarta elmélyült álmodozását. Éppen elképzelte, hogy a szekrény alján pihenő kopott civilnadrágjának órazsebében egy kétkoronás pénzdarab lapul. Csengő, ottfelejtett ezüstkorong. Egy pillanattal ezelőtt még pontosan tudta, hogy nincs ott semmi, legföljebb egy régi postai feladóvevény, de lassacskán elhitette magával, hogy a dolog lehetséges, és amikor Szamárlegelő kiejtette a nevét, már teljesen biztos volt benne. Mondhatnánk, világosan érezte kerekségét, és látta, miként lapul a zsebben. Elmehetne a moziba — és még maradna fél koronája. És ha csak a híradómoziba menne, maradna másfél, ebből egy koronát félretehetne, a többiért pedig játszhatna az automatán. Ha aztán az automata elakadna… és vég nélkül ontaná a rézérméket, egyenesen az ő nyitott tenyerébe, s alig győzné zsebre vágni, majd megint odatartaná a kezét… hiszen ez megesett. Smigával! Görnyedezett a váratlanul rászakadt vagyon súlya alatt, amikor Szamárlegelő felriasztotta.

Az előadó, jellegzetes módján, hátratette kezét, és egészséges lábára nehezedve, nekiszegezte a kérdést:

— Mit tenne, kadét, ha őrjárat közben idegen bolygó hajójára bukkanna?

Pirx kadét eltátotta száját, mintha így akarná kihajtani a benne rejlő választ. Úgy látszott, hogy a világon ő tudja a legkevésbé, mit kell tenni, mikor az ember idegen bolygó rakétájával találkozik.

— Megközelíteném — felelte tompa, furcsán elmélyülő hangon.

Az osztály elnémult. Mindnyájan az előadásnál érdekesebb dolgokat szimatoltak.

— Nagyon jó — bólintott atyailag Szamárlegelő —, és aztán?

— Megállítanám — bökte ki Pirx kadét, és érezte, hogy már réges-régen letért ismereteinek talajáról. Agya, melyből kiröppent minden tudása, lázasan kutatta a Viselkedés az űrben ideillő paragrafusait. Úgy érezte, hogy. soha életében nem látta a Viselkedés-t. Szerényen lesütötte szemét, és ekkor észrevette, hogy Smiga ajka mozog: súg valamit. Leolvasta és hangosan megismételte szavait, mielőtt még értelmüket felfogta volna.

— Bemutatkoznék.

Az évfolyam egy emberként felbődült. Szamárlegelő küszködött egy pillanatig, de belőle is kitört a nevetés. Villámgyorsan elkomolyodott.

— Kadét, holnap jelentkezzék nálam a hajózókönyvével. Boerst kadét!

Pirx úgy ült le, mintha széke üvegből, sőt, forró üvegből lett volna. Nem is haragudott különösebben Smigára, ő már csak ilyen, nem bírja elszalasztani a kínálkozó alkalmat. Boerstnek egy szavát sem hallotta — látta, hogy görbéket rajzol a táblára. Szamárlegelő, szokása szerint, lehalkította az elektronikus Kalkulátor válaszait, úgyhogy a felelő végül belezavarodott a számításokba.

A szabályzat megengedte a Kalkulátor használatát, de Szamárlegelőnek ebben a tekintetben megvolt a maga elmélete: „A Kalkulátor is ember — hajtogatta —, és elromolhat.” Pirx még Szamárlegelőre sem neheztelt. Senkire sem neheztelt. Jóformán soha. Öt perccel később már a Dyerhoff utcában levő üzlet előtt ácsorgott, és a kirakatban levő gázpisztolyokat szemlélgette, amelyekből vaktölténnyel, golyóval vagy gáztöltettel lehet lőni az egész hat korona, száz tölténnyel. Természetesen, csak képzeletben járt a Dyerhoff utcában.

Csengetés után az évfolyam elhagyta a termet, de nem ordibálva, dobogva, mint az elsősök vagy másodikosok — végeredményben már nem voltak gyerekek! Csaknem a fele az ebédlőbe vonult — ilyenkor ugyan nem volt ott semmi ennivaló, de láthatták az új pincérnőt. Állítólag csinos. Pirx lassan ballagott a csillagos glóbuszokkal teli üveges szekrények között, lépésről lépésre fogyott a reménye, hogy abban a zsebben megleli a kétkoronást. Az utolsó lépcsőn már tudta, hogy a pénz nem is volt ott soha.

A kapu alatt Boerst, Smiga és Payartz álldogált; az utóbbival fél évig egy asztalnál ült kozmodézia-órán. Ahány csillag csak volt Pirx atlaszában, azt mind bekente tussal.

— Holnap próbarepülésed lesz — vetette oda Boerst, amikor elhaladt mellettük.

— Rendben — viszonozta egykedvűen. Ilyen könnyen nem szedik rá.

— Ha nem hiszed, hát olvasd el! — Boerst az ujjával rákoppintott a hirdetőtábla üvegére.

Szerette volna útját folytatni, de a feje valahogy magától visszafordult. A listán csupán három név szerepelt. „Pirx kadét” öklömnyi betűkkel feketéllett mindjárt a legtetején.

Egy pillanatig elsötétült előtte a világ.

Azután messziről meghallotta a saját hangját:

— No és? Hiszen mondtam, hogy rendben.

Faképnél hagyta őket, és végigbaktatott a virágágyak közötti úton. Abban az évben rengeteg nefelejcs volt, amelyet ötletesen, leszálló rakéta formájában ültettek. A kiáramló szikrákat boglárkák jelképezték, de már elvirágoztak. Nem látta a virágágyakat, az ösvényeket, a nefelejcseket, sem Szamárlegelőt, aki sietős léptekkel kifordult az Intézet oldalszárnyából. Kis híján beleütközött a kapunál. Közvetlenül az orra előtt tisztelgett.

— Á, Pirx! — szólította meg Szamárlegelő. — Kadét, maga holnap repül? Jó lökhajtást! Talán sikerül, kadét, találkoznia azokkal a… más bolygóbeliekkel.

A lakóépület a park másik oldalán, hatalmas szomorúfüzek mögött rejtőzött. A tó partján épült, az oldalszárny pedig közvetlenül a víz fölött nyúlt a magasba, kőoszlopok tartották. Ezekről a kőoszlopokról valaki elhíresztelte, hogy a Holdról kerültek ide; ez nyilvánvalóan mesebeszéd, de az első évfolyam hallgatói megilletődötten belekarcolták nevük kezdőbetűit és a dátumot. Pirx neve is ott éktelenkedett valahol — négy évvel ezelőtt szorgosan bevéste.

A szobájában — annyira kicsi volt, hogy egyedül lakta — sokáig habozott, kinyissa-e szekrénykéjét. Jól tudta, hol hever az öreg nadrágja. Tilos volt itt tartani, azért őrizgette eldugva. Egyébként semmi hasznát sem vette. Behunyta szemét, a szekrény előtt lekuporodott, a félig tárt ajtó nyílásán át bedugta kezét, és kitapogatta a zsebét. Természetesen — mindjárt tudta — üres volt.




2


Felfúvatlan kezeslábasban álló a híd acéllemezén, közvetlenül a csarnok teteje alatt, könyökével a korlátként kifeszített kötélre támaszkodott, és így tartotta magát, mert mindkét keze tele volt. Az egyikben a hajózókönyvet szorongatta, a másikban a „súg”-ot. Ez puska volt, amelyet Smigától kölcsönzött — úgy beszélték, hogy ezzel repült az egész iskola. Igaz ugyan, titok maradt, miként került vissza, mert a tanulók a próbarepülés után elhagyták az Intézetet, és Északra mentek, a támaszpontra, ahol megkezdődik a biflázás a záróvizsgákra. A jelek szerint mégis visszatért valahogy — talán ejtőernyőn dobták le? Ez természetesen csak tréfa volt.

Ott ácsorgott a rugózó acéllemezen, a negyvenméteres szakadék fölött, és hogy könnyebben teljék az idő, azt latolgatta, vajon megmotozzák-e — ez, sajnos, néha megesett. A kadétok a legfurcsább és legszigorúbban tiltott dolgokat vitték magukkal a próbarepülésekre, a lapos pálinkás üvegeken kezdve egészen a bagóig és ismerős lányok fényképéig. Nem beszélve természetesen a „súg”-okról. Pirx elkeseredetten kísérletezett, hol s hogyan rejtse el. Vagy tizenötször eldugta — cipőjében a sarka alá, két harisnyája közé, a cipő szárába, kezeslábasa belső zsebébe, kis csillagatlaszába, az efféle atlaszt engedélyezték — nem lett volna rossz a szemüvegtok sem, de először is ehhez óriási tok kellett volna, másodszor — nem viselt szemüvegét. Kissé később eszébe jutott, hogy ha viselne, nem is vették volna fel az Intézetbe.

Ácsorgott tehát az acéllemezen, és várta. A két oktatót meg a Főnököt, és mindhárman, nem tudni, miért, késtek, noha a rajt időpontját tizenkilenc negyvenre jelölték ki, és már tizenkilenc huszonhét volt. Átvillant agyán, hogy ha volna egy darab ragtapasza, hóna alá ragaszthatná a „súg”-ot. Állítólag ezt tette a kis Yerkes, és amikor az oktató hozzáért, felvisított, hogy csiklandós, és megúszta a dolgot. De Pirx nem látszott csiklandósnak. Ezt tudta, és nem is áltatta magát. Tehát egészen egyszerűen jobb kezében tartotta a „súg”-ot, de amikor eszébe ötlött, hogy az üdvözlésnél háromszor is kezet kell fognia, áttette bal kezébe, a hajózókönyvet pedig baljából a jobbjába. Ezzel a művelettel akaratlanul is megmozgatta az acélhidat, amely rezgett, akár egy ugródeszka. Hirtelen lépteket hallott a másik oldalról. Csak lassan fedezte fel az érkezőket, mert a csarnok boltozata alatt sötétség terjengett.

Szokás szerint mindnyájan egyenruhában voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket, különösen a Főnököt. Ő pedig, Pirx kadét, kezeslábast viselt, amely felfúvatlanul is olyan, mint húsz egymásra rakott rugbykapus-öltözék; ezenkívül magas gallérjának mindkét oldaláról lelógott az interkom és a belső rádiofon hosszú vége. Nyakánál ott himbálózott az oxigénkészülék csavarmenetben végződő csöve, hátán érezte a tartalékpalack nyomását, átkozottul izzadt kettős, verejtékhatlan fehérneműjében, legkeservesebben pedig az a bizonyos berendezés kínozta, amely lehetővé tette, hogy repülés közben ne kelljen kimennie (egyébként a próbarepüléseknél használt egyfokozatú rakétán amúgy sem volna hová kimennie).

Váratlanul az egész híd megremegett. Valaki hátulról közeledett: Boerst volt, ugyanolyan kezeslábasban, keményen tisztelgett hatalmas kesztyűjével, és úgy megtorpant, mintha rögvest a mélybe akarná lökni Pirxet.

Amazok elöl haladtak, és Pirx meglepetten firtatta:

— Te is repülsz? Nem szerepeltél a névsorban.

— Brendan megbetegedett, helyette repülök — válaszolta Boerst. Pirx egy pillanatig kissé kínosan érezte magát. Végül is ez volt az egyetlen, egyes-egyedüli dolog, amely, ha csak egy milliméterrel is, közelebb vihette volna azokhoz a fellegekbe vesző tájakhoz, ahol Boerst otthon volt, noha egyáltalán nem törekedett erre. Az iskola legtehetségesebb hallgatója volt, ezt Pirx aránylag könnyen megbocsátotta, sőt bizonyos fokig tisztelte Boerst matematikai tehetségét — egyszer tanúja volt, hogy Boerst derekasan megbirkózott az elektronikus Kalkulátorral, és csupán a negyedfokú gyököknél maradt le. Boerst jómódú szülők gyermeke volt, úgyhogy nem kellett kopott nadrágokban kallódó kétkoronásokról ábrándoznia, és ráadásul kitűnő eredményeket ért el atlétikában, úgy ugrott, mint maga Belzebub, kitűnően táncolt, és valljuk be őszintén, nagyon jóképű volt, amit Pirxre nem lehetett ráfogni.

Végighaladtak a hosszú hídon, a mennyezet rácsos tartóoszlopai között, elhagyták a sorba állított rakétákat, majd fény zúdult rájuk, mert a tetőnek ezt a részét kétszázméteres darabon már eltolták. Az óriási betontölcsérekben — ezek fogják fel és vezetik el az induló rakéta tüzét — egymás mellett két kúp alakú kolosszus állt, legalábbis Pirx kolosszusoknak látta, mindegyikük negyvennyolc méter magas, és egészen lent, a hajtóműnél, tizenegy méter átmérőjűek.

A bejárati nyílás csavarjait már eltávolították, és a hídról kisebb híd vezetett a rakétáig, de az átjárást eltorlaszolták a középen felállított ólomnehezékek, mindegyiken hajlékony kis árboc és vörös zászlócska. Pirx tudta, hogy maga fogja félreállítani a zászlót, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e feladatának teljesítésére, és ő igennel válaszol; életében először kerül erre sor. És hirtelen szent meggyőződésévé vált, hogy a zászló félreállításakor belebotlik a huzalba, és minden bizonnyal teljes hosszában elvágódik — az ilyesmi megesett néha. És ha valakivel megesett, akkor vele biztosan meg kell történjék, mert időnként úgy érezte, hogy nincs szerencséje. Az előadók ezt másképp nevezték: hogy bámész, mafla, és állandóan máson jár az esze, mint amin éppen kellene. Igaz, hogy Pirxnél sok minden könnyebben ment, mint a beszéd. Tettei és szavakba foglalt gondolatai között, ha nem is tátongott szakadék… mindenesetre támadt valamilyen akadály, amely megkeserítette életét. Az előadók nem tudták, hogy Pirx álmodozó természet. Ezt senki sem tudta. Úgy vélték, hogy egyáltalán semmire sem gondol. Ez pedig nem volt igaz.

A szeme sarkából megfigyelte, hogy Boerst már felállt az előírásnak megfelelően, hogy egy lépésnyire a bejárattól, a nyíláshoz vezető hídon kihúzta magát, és felfúvatlan kezeslábasának gumigyűrűjére szorított kézzel várakozott.

Átvillant agyán, hogy Boerstnek jól illik még ez a furcsa öltözék is, amelyet mintha száz futball-labdából szabtak volna, és Boerst kezeslábasa felfúvatlan, az övé pedig helyenként még jócskán tartalmaz levegőt — és ezért esik olyan nehezére a járás, kénytelen szélesen szétvetett lábbal haladni. Tőle telhetően igyekezett, de a két sarka nem akart egymáshoz közelebb kerülni. Miért engedelmeskedett a Boerst két sarka? Ez titok maradt. Egyébként, ha Boerst nincs ott, teljesen megfeledkezett volna az alapállásról, háttal a rakétának, arccal a három egyenruhás férfi felé. Először Boersthöz léptek — mondjuk azért, mert B betűs volt, de ez sem volt egészen véletlen, helyesebben: Pirx számára volt hátrányos véletlen, hiszen mindig sokáig kellett várnia a „felszólítás”-ra; izgult, mert jobban szerette, ha a baj egyszerre szakad rá.

Feléből-harmádából hallotta a Boersthöz intézett szavakat, és Boerst feszes vigyázzban gyorsan felelgetett, annyira gyorsan, hogy Pirx egy kukkot sem értett belőle. Azután őhozzá léptek, és amikor a Főnök megszólította, Pirxnek hirtelen eszébe jutott, hogy ma hármuknak kellett volna repülniük, nem kettejüknek, mi történt hát a harmadikkal? Szerencsére megütötte fülét a Főnök hangja, s az utolsó pillanatban még jókor kibökte:

— Pirx kadét készen áll a repülésre.

— Hm… igen — bólintott a Főnök —, és Pirx kadét kijelenti, hogy testben és lélekben egészséges… ehem… lehetőségeinek határán belül?

A Főnök szívesen megtoldotta a szokványos kérdéseket efféle kedveskedéssel, megtehette, hiszen ő volt a Főnök.

Pirx kijelentette, hogy egészséges.

— A repülés idejére, kadét, kinevezem pilótává — mondta el a Főnök a szent formulát, és folytatta: — A feladat: függőleges rajt, félerősségre kapcsolt hajtóművel. Az ellipszisen rááll a 4 óra 26 perces keringési idejű állandó pályára. A pályán megvár két JO 2 típusú, közvetlen járatú hajót. A radarösszeköttetés valószínű zónája: III. szektor, PAL mesterséges hold, a megengedett elhajlás hat ívmásodperc. Fonia-összeköttetést teremt, és egybehangolja a gyakorlatot. A manőver: letér az állandó pályáról 60 fok 24 perces északi szélesség, 115 fok 3 perc 11 másodperc keleti hosszúság irányában. Kezdeti gyorsulás: 2,2 g. Véggyorsulás 83 perc múlva: nulla. A fonia hatósugarában maradva, mindkét JO 2-t elkalauzolja hármas alakzatban a Holdba, a Hold egyenlítői zónájában ideiglenes keringési pályára tér a Luna PELENG utasításainak megfelelően, meggyőződik róla, hogy a két elkalauzolt hajó ott van-e a pályán, és tetszés szerinti gyorsulással és irányban letérve róla, visszatér állandó pályájára a PAL mesterséges hold körzetébe. Ott megvárja a további parancsokat.

A tanfolyamon azt beszélték, hogy az eddigi „puskák” helyett hamarosan megjelennek az elektronikus „súg”-ok, vagyis cseresznyemag nagyságú mikroagyak, amelyeket az ember a fülében vagy a nyelve alatt tarthat; ezek mindig és mindenütt megsúgják a szükséges tudnivalókat. De Pirx nem hitt bennük, mert úgy vélte — és némileg igaza volt —, hogy mire ezek a mikroagyak rendelkezésre állnak, már nem lesz szükség kadétokra. Egyelőre magának kellett megismételnie az egész feladatot megtette, csupán egyszer tévedett, de akkor istenigazában összekeverte az idő perceit és másodperceit a hosszúsági és szélességi percekkel és másodpercekkel. Ezek után várta az események további alakulását; verejtékhatlan fehérneműjében s a vastag kezeslábasban úgy megizzadt, akár a gőzfürdőben. A feladatot ugyan megismételte, de a lényeg még nem hatolt el a tudatáig. Egyetlen gondolat gyötörte makacsul az agyát: „De kitoltak velem!”

Bal tenyerében szorongatta a „súg”-ot, jobbjával átnyújtotta a hajózókönyvet. A feladat szóbeli megismétlése egyszerű akadékoskodás volt — úgyis megkapja írásban, berajzolt útvonallal. A Főnök a feladatot tartalmazó borítékot bedugta a könyv védőhuzatának belső zsebébe, visszaadta és megkérdezte:

— Pirx pilóta, rajtra kész?

— Kész! — vágta rá Pirx pilóta. Ebben a percben már csak azt kívánta: bárcsak a kormányfülkében volna. Leghőbb vágya az volt, hogy kigombolhassa kezeslábasát, legalább a nyakánál.

A Főnök egy lépést hátrált.

— Rakétához! — kiáltotta pompás, érces hangján, amely harangkondulásként hasított az óriási csarnok tompa, szakadatlan zsivajába.

Pirx sarkon fordult, megragadta a vörös zászlócskát, megbotlott a kötélben, az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és mint valami Gólem, felmasírozott a keskeny hídra. A közepénél tartott, amikor Boerst (hátulról azért ő is futball-labdára hasonlított) már bebújt rakétájába.

Bedugta lábát, megragadta a bejárati nyílás tömör burkolatát, lecsúszott a ruganyos csatornán, anélkül, hogy a keskeny fokokra lépett volna (a lépcsőfokok csak a haldokló pilótáknak valók — mondogatta Szamárlegelő), és nekilátott a csapóajtó becsukásának. Százszor, ezerszer gyakorolták ezt kísérleti és igazi zárólapokkal, amelyeket leszereltek a rakétáról, és felerősítettek a gyakorlóterem közepén. Rossz érzés volt — bal fogantyú, jobb fogantyú, fél fordulat, légmentesség ellenőrzése, mindkét fogantyú fordulatának második fele, meghúzzuk, ellenőrizzük a légmentességet nyomás alatt, a bejárati nyílást elzárjuk belső védőfedéllel, a meteorelhárító fedelet helyre csúsztatjuk, kimászunk a bejárati csatornából, becsukjuk a fülke ajtaját, meghúzzuk, fogantyú, másik fogantyú, retesz, kész.

Pirx azon elmélkedett, hogy Boerst bizonyára már régen az üveggömbjében ül, ő pedig még csak a szorítószerkezet lendítőkerekét forgatja, és eszébe jutott, hogy úgysem rajtolnak együtt, rajtolni hétperces időközökben szokás, és nem volt miért sietnie. De azért jobb, ha már a helyén ül az ember, és bekapcsolja a rádiofonját — legalább hallaná a Boerstnek adott parancsokat. Vajon milyen feladatot kapott?

Mihelyt behúzta a külső fedelet, a rakéta belsejében automatikusan kigyúltak a fények. Bereteszelte az egész miskulanciát, majd a recés és nagyon puha műanyaggal bevont kis lépcsőn leereszkedett a pilótafülkébe.

Az ördög tudja, miért: ezekben a kicsi, egyszemélyes rakétákban a pilóta egy hatalmas, három méter átmérőjű üvegburában ül. A buga, noha teljesen átlátszó, természetesen nem üvegből készült, ruganyos anyaga vastag, nagyon kemény gumi tulajdonságaival vetekedett. Ez a hólyag, és benne a kényelmes pilótafotel, a tulajdonképpeni kormányfülke mélyén helyezkedett el — voltaképp enyhén kúp alakú helyiség volt, úgyhogy a „fogorvosi szék”-ben ülve, így nevezték, és a fotel függőleges tengelyén szabadon forogva, a pilóta a föléje boruló hólyag üvegfalán keresztül látta az összes óratáblákat, mutatókat, elülső, hátulsó és oldalképernyőket, mindkét kalkulátor és asztrográf számlapját, továbbá a legnagyobb szentséget, a trajektométert, amely vastag, erősen ragyogó sávval jelzi a fénytelen, domború tárcsán a rakétának az állócsillagokhoz viszonyított útvonalát, Harelsberger vetületében. Ennek a vetületnek az elemeit betéve kellett tudni, és minden helyzetben, még fejjel lefelé csüngve is, érteni kellett a készülék leolvasásához. Amikor a pilóta elhelyezkedett a fotelben, kétoldalt a keze ügyébe esik a főreaktor és a kormányzó fúvócsövek négy fogantyú, a „kis repülés”-re szolgáló hat állítókar, az indító és üresjárati forgattyúk, továbbá a fúvócsövek vonóerejének, átfúvásának szabályozója, közvetlenül a padlón pedig a hőmérsékletszabályozó és oxigénadagoló készülék nagy, küllős kereke, a tűzoltóberendezés és a reaktorkidobó fogantyúja (arra az esetre, ha ellenőrizhetetlen láncreakció indulna meg); a kormányostól kartávolságra van egy hurkos kötél, amelyet a hőpalackokkal és élelmiszerrel megrakott szekrényke tetejéhez erősítettek, talpa alatt pedig a kengyelszíjjal ellátott, párnázott fékpedál és a kihajító biztosíték; az utóbbi egy lábnyomásra (először egy rúgással össze kell törni a kupakját és beletaposni) fotelestül, pilótástul kihajítja a hólyagot, valamint az utánuk kirepülő gyűrűs-szalagos ejtőernyőt.

A főcélon kívül — vagyis a pilóta megmentésén kívül, helyrehozhatatlan sérülés esetén — az üveghólyagnak még vagy nyolc igen fontos feladata volt, ezért szerkesztették meg ily módon, és Pirx kedvező körülmények között talán mindet felsorolta volna, de egyik sem hatott rá (sem a többi hallgatóra) meggyőzően.

Miután megfelelően elhelyezkedett, üggyel-bajjal előrehajolt, hogy becsavarja a ruhájából kiálló és lelógó összes csöveket, kábeleket és vezetékeket a fotelból meredező végekbe (valahányszor lehajolt, kezeslábasa puha gömbként hasba vágta), természetesen összecserélte a fonia kábeljét a fűtés vezetékével, szerencsére különböző csavarmenetük volt, de tévedésére csak akkor figyelt fel, amikor már verejtékben úszott. Miközben a sziszegő sűrített levegő villámgyorsan megtöltötte kezeslábasát, sóhajtva hátradőlt, s mindkét kezével átvetette magán a comb— és vállrögzítő övet.

A jobb heveder azonnal beakadt, a bal makacskodott. Felfújt gumikerékhez hasonló gallérja miatt nem bírt hátrapillantani, így csak kínlódott, vaktában bökdösött az öv széles fémcsatjával, egyidejűleg a hallgatóból fojtott hang ütötte meg fülét:

— …Boerst pilóta az AMU 18-on! Rajt, fonia szerint nulla másodpercben. Figyelem… kész?

— Boerst pilóta az AMU 18-on fonia szerint nulla, másodpercben rajtra kész! — hangzott máris a válasz.

Pirx káromkodott — a csat beakadt. A puha karosszék mélyébe rogyott, és olyan fáradt volt, mintha éppen most tért volna vissza egy szörnyen hosszú csillagközi repülésről.

— A rajtig huszonhárom. A rajtig huszonkettő. A rajtig huszonegy… — duruzsolta a fejhallgató.

Állítólag egyszer megesett, hogy a dörgő nulla hallatára két tanuló egyszerre rajtolt — a soronlevő és a sorját váró —, egymástól kétszáz méternyire száguldottak függőleges tűzsugárral, és bármely pillanatban összeütközhettek volna — legalábbis így beszélték az iskolában. Azóta — állítólag — a gyújtóvezetéket az utolsó pillanatban, távolról kapcsolják be, maga a repülőtérparancsnok csinálja üvegezett irányítótornyában — és az egész számolás közönséges szemfényvesztés. De senki sem tudta biztosan, mi a való helyzet.

— Nulla!! — harsant föl a fejhallgatóban. Pirx fojtott, vontatott dübörgést hallott, karosszéke könnyedén megremegett, a fények visszavert szikrái enyhén megrezdültek a föléje boruló üvegburán; elterpeszkedve a mennyezetet bámulta — vagyis az asztrográfot, a hűtéscirkuláció, fő— és segédfúvócsövek vonóerejének, a neutronáramlás sűrűségének mutatóját, az izotópszennyeződés jelzőt és még tizennyolc más mutatót, amelyeknek a fele csakis a hajtómű munkájával foglalkozott —, a remegés gyengült, a tompa robaj fala valamerre oldalt eltolódott, és mintha a magasban szertefoszlott volna; egy láthatatlan függöny felgördült egészen az égig, a mennydörgés egyre távolodott, és mint mindig, egyre inkább messzi vihar visszhangjára emlékeztetett, végül minden elcsendesült.

Valami szisszent, majd zümmögött — megijedni sem ért rá. Az önműködő biztosíték bekapcsolta az eddig elsötétített képernyőket, ezek kívülről bezáródtak, valahányszor valaki a közelben rajtolt, nehogy az atomerejű sugárhajtás vakító lángja megsértse a lencséket.

Pirxnek az járt az eszében, hogy az efféle önműködő berendezés nagyon hasznos — elmélázott, és hirtelen rádöbbent, hogy minden hajaszála égnek áll a domború sisak alatt.

„Jézusmária, én repülök, én, most én repülök!!!” — villant át az agyán.

Viharsebesen előkészítette a rajthoz az állítókarokat azaz ujjával a megfelelő sorrendben rájuk bökött, és számolt: „Egy… kettő… a harmadik… és hol a negyedik? Azután ez… igen, ez az a mutató… és a pedál… nem, nem a pedál… aha, megvan… a vörös, a zöld fogantyú… azután az automata… igen… vajon a zöldet a vörös előtt kell?!”

— Pirx pilóta az AMU 27-en! — Töprengéséből felriasztotta a fülébe bömbölő erős hang. — Rajt, fonia szerint nulla másodpercben! Figyelem… pilóta, kész?

— Még nem!!! — kívánkozott a kiáltás Pirx pilóta, ajkára, de ehelyett így szólt: — Boe… Pirx pilóta az AMU 27-en kész… e… rajtra kész, fonia szerint nulla másodpercben!

„Boerst pilótá”-t akart mondani, mert jól megjegyezte Boerst szavait. „Barom!” — förmedt önmagára a bekövetkezett néma csöndben. Az automata (vajon minden automatának őrmesteri hangja van?) tovább ugatott:

— A rajtig tizenhat… tizenöt… tizennégy…

Pirx pilóta verejtékezett. Valami rettenetesen fontosat igyekezett eszébe idézni, tudta, hogy ez élet vagy halál kérdése, de sehogy sem boldogult.

— …hat, öt, rajtig négy…

Nedves tenyere az indítófogantyú markolatára fonódott. Szerencsére érdes volt. „Vajon mindenki így izzad? Úgy látszik” — fordult meg a fejében, amikor a hallgató rávakkantott:

— Nulla!!!

A keze magától — teljesen önmagától — meghúzta a kart, félig eltolta és úgy hagyta. Veszett süvítés hallatszott. Mintha ruganyos prés zuhant volna mellére, fejére. „A hajtómű” — suhant át agyán a gondolat, és elsötétült előtte a világ. Csak egy kissé, és csak egy pillanatra. Amikor már jól látott, noha ugyanazt a makacs súlyt érezte egész testén, minden képernyő — legalábbis az a három, amely közvetlenül az orra előtt volt — milliónyi bögréből kifutó tejre emlékeztette.

„Aha, a felhőket szelem” — állapította meg. Mintha kissé lassabban, álmosabban ment volna a gondolkodás, de teljesen nyugodt volt. Egy hosszú perc elmúltával kissé nevetséges jelenet külső szemlélőjének érezte magát: egy fickó elterpeszkedik a „fogorvosi székben”, keze-lába nem moccan, a felhők eltűntek, az ég még kissé kékes, de színét mintha tussal hamisították volna, csillagszerű dolgok látszanak — vajon csillagok?

Igen, csillagok voltak. A mennyezeten, a falakon táncoltak a mutatók, mindegyik másképp, mindegyik jelzett valamit, mindenre ügyelnie kellett, és neki csak két szeme volt. Ennek ellenére bal keze a kagylóból fölhangzó rövid, ismétlő füttyre — megint magától — meghúzta a hajtómű kikapcsolóját. Egyszeriben megkönnyebbült: 7,1 másodpercenkénti sebesség, magasság 201 kilométer, az előírt rajtgörbe véget ér, a gyorsulás 1,9, felülhet, és még csak most lesz rengeteg dolga!

Lassan felült, megnyomta a karfát, ezáltal a fotel támlája fölemelkedett — és Pirx hirtelen megdermedt.

Hol van a „súg”?!

Ez volt az a rettenetes fontos dolog, amely nem jutott eszébe. Szétnézett a padlón, mintha a körös-körül hunyorgó mutatók raja a világon sem lett volna. A „súg” közvetlenül a fotel alatt hevert — Pirx lehajolt, a hevederek természetesen fogva tartották, már nem volt vesztegetni való ideje; úgy érezte, mintha egy szörnyen magas torony tetején állna, és a toronnyal együtt a mélységbe zuhanna; a térde feletti nadrágzsebből előhalászta a hajózókönyvet, kinyitotta, kiszedte a borítékból a feladatot — egy árva szót sem értett. „Az ördögbe is, hol van a B 68 pálya? Aha, ez lesz az!” — ellenőrizte a trajektométert, és lassan kanyarodni kezdett. Kissé csodálkozott, valahogy ment a dolog.

Az ellipszisen a Kalkulátor előzékenyen közölte vele a helyesbítő adatokat, megint manőverezett, letért a pályáról, túlságosan hevesen fékezett, tíz másodpercig mínusz 3 g-ja volt, de ügyet sem vetett rá, rendkívül szívós fizikuma volt („Ha olyan volna az agyad, mint a karizmod — hajtogatta gyakran Szamárlegelő —, akkor talán vinnéd valamire”), helyesbítéssel rátért az állandó pályára, fonián közölte az adatokat a Kalkulátorral, a Kalkulátor nem válaszolt, tárcsáján üresjárati hullámok szikráztak, Pirx még egyszer elüvöltötte az adatokat, természetesen megfeledkezett arról, hogy átkapcsoljon, pótolta, a tárcsán nyomban előugrott a függőleges, villódzó vonal, és az összes ablakokon csupa egyes jelent meg. „Rajta vagyok a pályán!” — ujjongott. Igen, de a keringési idő 4 óra 29 perc volt 4,26 helyett. Most már igazán nem tudta, hogy az eltérés megengedett-e, vagy sem. Törte a fejét, latolgatta, hogy kikapcsolja-e az öveket; a „súg” közvetlenül a fotel alatt lapult, de a nyavalya tudja, ez benne van-e a „súg”-ban; hirtelen eszébe jutott Kaahl professzor mondása: „A pályák 0,3 %-os pontossággal vannak kiszámítva”; mindenesetre közölte az adatokat a Kalkulátorral: a megengedett hibahatáron belül volt. „No, ez megvolna” — súgta önmagának, és csak most nézett körül igazában.

A nehézkedés megszűnt, de a fotelhez volt erősítve, ahogy illik — csak éppen nagyon könnyűnek érezte magát. Az elülső képernyőn csillagok, csillagok, és egészen az alsó szélen fehéresszürke csücsök, az oldalsó képernyőn semmi, csak sötétség és csillagok. Az alsó képernyő — aha! Figyelmesen szemlélte a Földet — 700-tól 2400 kilométerig változó magasságban száguldott fölötte pályáján —, óriási volt, egészen betöltötte a képernyőt. Pirx éppen Grönland fölött repült — alighanem Grönland —, s mire megállapította, hol jár, már Észak-Kanada fölött volt. A Sark közelében szikrázott a hó, az óceán feketéskék, domború, sima volt, mintha vasból öntötték volna, furcsamód kevés felhő, mintha valaki híg pépet löttyintett volna imitt-amott a domborulatokra — órájára pislantott.

Már tizenhét perce repült. Most fognia kellett a PAL rádió jelzéseit, és ügyelnie a radarokra, amikor belép az övezetbe. Hogy hívják azt a két hajót, RO? Nem! JO és a számuk? Tanulmányozta a feladatot, a papírlapot a hajózókönyvvel együtt zsebre vágta, és az ellenőrzés szabályozóját a melle felé húzta. Hatalmas fütyülés és recsegés hallatszott, a PAL — mi a jele? Morze — aha — feszülten hallgatózott, leste a képernyőket, a Föld lassan forgott alatta, a csillagok sebesen siklottak át a képernyőkön, a PAL, mintha nem létezett volna, se nem hallatszott, se nem látszott. Hirtelen zümmögés ütötte meg fülét.

„A PAL? — fordult meg fejében, de rögtön elvetette ezt a feltevést. — Ostobaság, hiszen a mesterséges holdak nem zümmögnek… mi zümmög?”

„Semmi sem zümmög — felelte önmagának. — Hát akkor mi ez? Defekt?”

Egyáltalán nem rémült meg. Miféle hiba lehet kikapcsolt motornál? Önmagától szétesik a láda, vagy mi? Talán rövidzárlat? Á, rövidzárlat! Édes istenem! Tűzoltási utasítás III/A: „Tűz az űrben, röppályán” — paragrafus száma — a mennykő csapjon belé! — valami csak zümmögött, csak zümmögött, alig hallotta a távoli jelzések füttyét.

„Szakasztott, mint egy légy a pohárban” — gondolta megrökönyödve, tekintete villámgyorsan ugrált egyik óráról a másikra — és akkor fölfedezte.

Zöldesfekete óriáslégy volt, abból az undorító fajtából, amelyet mintha az emberek bosszantására teremtettek volna, erőszakos, tolakodó, buta, egyidejűleg pedig ravasz és élelmes légy; csodával határos módon (mással nem magyarázható) bejutott a rakétába, most az üveghólyagon kívül repdesett, és zümmögő gömbfeje az órák világító lapjait bökdöste.

Közeledett a Kalkulátorhoz, Pirx a fejhallgatóban négymotoros repülőgépként hallotta, a Kalkulátornak ugyanis a felső keret fölött tartalékmikrofonja volt, hogy a fotel mögül laringofon nélkül is elérhető legyen, amikor a fedélzeti fonia vezetéke nincs bekapcsolva. Minek? Minden eshetőségre. Efféle berendezés több is akadt.

Átkozta a mikrofont. Félt, hogy nem hallja meg a PAL-t. Ráadásul a légy kezdett kirándulgatni. Tekintete akarata ellenére jó pár percig követte, míg csak szigorúan ki nem jelentette, hogy egy frászt érdekli a légy. Kár, hogy nem lehet ráhinteni valami DDT-félét.

— Elég!

A légy olyat zümmögött, hogy Pirx megrándult. Most a Kalkulátoron mászkált. Elcsendesült: a szárnyát tisztogatta. Micsoda undorító rovar!

A hallgatóból egyenletes, távoli sípolás hallatszott három rövid, hosszú, két rövid, két hosszú, három rövid, hosszú: a PAL.

„Na, most mereszd a szemed!” — biztatta magát, kissé fölemelte a fotelt, így egyszerre három képernyő volt az orra előtt — még egyszer ellenőrizte, hogyan forog a radar foszforos vezérlősugara, és várt. A radar semmit sem mutatott. De valaki jelentkezett:

— A hét Terraluna, a hét Terraluna, III. szektor, száztizenhármas útvonal, hívja PAL PELENG-et. Irányítást kérek. Vétel.

— Micsoda pech! Hogyan találjam én meg a JO-jimat! — zavarodott meg Pirx.

A légy felüvöltött a hallgatón és eltűnt. Egy pillanat múlva Pirxre árnyék borult felülről, mintha denevér telepedett volna a lámpára. A légy volt. Úgy mászkált az üveghólyagon, mintha a tartalmát vizsgálgatná. Közben az űr megélénkült — már látta a PAL-t (karóra emlékeztetett, a nyolcszáz méteres alumíniumhenger megfigyelőgömbben végződött), fölötte repült, talán négyszáz kilométernyi vagy valamivel nagyobb távolságban, és lassan megelőzte.

— PAL PELENG a hét Terralunának, száznyolcvan egész tizennégy, százhat egész hat. Lineárisan növekvő elhajlás. Vége.

— Albatrosz négy Aresterra hívja PAL Központit, Pal Központit, leszállok üzemanyagért, II. szektor, leszállok üzemanyagért, II. szektor tartalékon haladok. Vétel.

— A hét Terraluna hívja PAL PELENG-et…

A többit nem hallotta, elnyelte a légyzümmögés. Azután csönd lett.

— Albatrosz Központi négy Aresterrának, üzemanyagfelvétel hetes kvadránsban, Omega Központin, az üzemanyag-ellátást áthelyezték Omega Központira. Vége.

— Szándékosan összeverődtek, hogy semmit se halljak — kesergett Pirx.

Verejtékhatlan fehérneműjét facsarni lehetett volna. A zümmögő légy veszettül keringett a Kalkulátor tárcsája fölött, mintha a saját árnyékát üldözné.

— Albatrosz négy Aresterra, Albatrosz négy Aresterra, PAL Központinak, kilépek a hetes kvadránsra, kilépek a hetes kvadránsra, interkom kalauzolást kérek. Vége.

Hallani lehetett az interkom távolodó sípolását, amely beleveszett az erősödő zümmögésbe. Néhány szó kivehető volt:

— JO 2 Terraluna, JO 2 Terraluna hívja AMU 27-et, AMU 27-et. Vétel.

„Kíváncsi vagyok, kit hív?” — tűnődött Pirx, és hirtelen, az övek ellenére, csaknem felpattant.

— AMU — nyögte volna, de száraz torkán egy árva hang sem jött ki. A hallgató zümmögött. A légy. Lehunyta a szemét.

— AMU 27 JO 2 Terralunának. A négyes kvadránsban vagyok, PAL szektor, bekapcsolom a helyzetjelzőimet. Vétel.

Meggyújtotta helyzetjelző lámpáit — két vöröset kétoldalt, két zöldet az orron, egy kéket hátul, és várt. A légyen kívül semmi sem hallatszott.

— JO 2/a Terraluna, JO 2/a Terraluna, hívom… zümmögés.

„Alighanem engem?” — találgatta kétségbeesve.

— AMU 27 JO 2/a Terralunának, a négyes kvadránsban vagyok, PAL szélső szektor, helyzetjelzőim égnek. Vétel.

Most mindkét JO egyszerre szólalt meg, bekapcsolta a sorrendszabályozót, hogy a másodiknak jelentkezőt kiszűrje, de a zümmögés nem szűnt, természetesen — a légy.

„Alighanem felkötöm magam” — gondolta. Eszébe sem jutott, hogy nehézkedés híján még ez a megoldás sem lehetséges.

Hirtelen fölfedezte a radar ernyőjén mindkét hajóját: párhuzamos útvonalon követték, egymástól alig kilenc kilométernyire, vagyis tiltott közelségben, Mint vezetőnek kötelessége volt, hogy a megengedett tizennégy kilométeres távolságra parancsolja őket. A radaron ellenőrizte a hajókat jelző foltocskák helyzetét, amikor a légy rászállt az egyikre. Hozzávágta a hajózókönyvet, amely nem ért el odáig, nekiütközött a hólyag üvegének, és ahelyett, hogy lecsúszott volna, újra felrepült, nekikoppant az üvegbura tetejének, és ott lebegett jobbra-balra — a súlytalanság állapotában. A légynek még elrepülni sem méltóztatott — gyalogszerrel távozott.

— AMU 27 Terraluna JO 2-höz és JO 2/a-hoz. Látlak benneteket. Hajóközelben vagytok. Térjetek át párhuzamos útvonalra nulla egész nulla egy igazítással. A művelet végrehajtása után vételre készülj. Vége.

A két foltocska lassan szétvált, lehet, hogy válaszoltak valamit, de már csak a legyet hallotta. A rovar zümmögő sétát rendezett a Kalkulátor mikrofonján. Már nem volt mit hozzávágnia. A hajózókönyv fölötte úszott, és lapjai lágyan lengedeztek.

— PAL Központi AMU 27 Terrálunának. Hagyja el a szélső kvadránst, hagyja el a szélső kvadránst, a transzszolárist fogadom. Vétel.

— Szemtelenség, a transzszoláris betolakodott… mit bánom én a transzszolárist?! Az alakzatban haladó hajóknak elsőbbségük van! — méltatlankodott Pirx, és üvölteni kezdett, kiadva a légy miatt érzett egész tehetetlen dühét:

— AMU 27 Terraluna. PAL Központinak. Nem lépek ki a kvadránsból, a transzszoláris nem érdekel, hármas alakzatban repülök. AMU 27, JO 2, JO 2/a, Terralunaraj, vezéregység AMU 27. Vége.

„Kár volt hozzátenni, hogy a transzszoláris nem érdekel — tűnődött —, természetesen: rossz pontok. A nyavalya törje ki valamennyit. És a légyért ki kap rossz pontot? Azért is én.”

Megállapította, hogy ilyen légy-eset is csak vele fordulhat elő. Légy! Nagy dolog! Elképzelte, hogy Smiga és Boerst hogyan pukkadozna a nevetéstől, ha megtudná ezt a buta légy-ügyet. A rajt óta először jutott eszébe Boerst. De pillanatnyi ideje sem volt: a PAL egyre világosabban elmaradt. Már öt perce repültek hármasban.

— AMU 27 JO 2, JO 2/a Terralunának. Húsz óra nulla hét. A Terraluna parabolára való rátérést húsz óra nulla tízkor kezdjük. Irány száztizenegy… — Az adatokat felolvasta a papírlapról, amelyet kevéssel előbb akrobatikos ügyességgel sikerült lecibálnia a magasból. A hajói válaszoltak. A PAL már nem látszott, de még hallani lehetett — vagy a PAL-t, vagy a legyet. Hirtelen, mintha megkettőződött volna a zümmögés. Szerette volna megdörzsölni a szemét. Igen, már ketten voltak. Honnan bújt elő a másik?

„Most végeznek velem” — gondolta jeges nyugalommal.

Szinte kellemes volt az a tudat, hogy nem érdemes kapálózni, az idegeit rongálni — úgyis elbánnak vele. Ez egy másodpercig tartott — azután az órájára pillantott, éppen elérkezett a művelet megkezdésének ideje, maga jelölte ki, és két keze még nem volt az emelőkarokon!

Úgy látszik, az ezernyi keserves gyakorlat mégis megtette a magáét: mindkét fogantyút vaktában megmarkolta, megmozdította a balt, azután a jobbat, és a trajektométert figyelte. A motor tompán válaszolt, majd süvített, valami úgy fejbe vágta, hogy feljajdult meglepetésében. A hajózókönyv sarka homlokon találta, közvetlenül a sisak pereme alatt! A könyv elfedte arcát, nem bírta ellökni — mindkét kezére szüksége volt. A hallgatókban vad zümmögés jelezte a Kalkulátoron tanyázó legyek szerelmi kettősét. „Revolvert kellene adniuk” — méltatlankodott, érezve, hogy a hajózókönyv a növekvő gyorsulás eredményeképpen összelapítja az orrát. Veszettül kapkodta fejét — hiszen látnia kellett a trajektométert! Az arcára nehezedő súly lehetett vagy három kilogramm, váratlanul, csattanva, a padlóra hullott — na igen, majdnem 4 g volt. Nyomban csökkentette a gyorsulást, és a sebességet a szükséges határok közt tartotta, beállította a fogantyúk rugóját — a gyorsulás most 2 g volt. Vajon a legyeknek nem árt a gyorsulás? Meg sem kottyant nekik. Vígan hancúroztak. Nyolcvanhárom percig kell így repülnie. Megnézte a radaroszkóp tárcsáját mindkét JO követte, a távolság köztük és hajójának tatja között körülbelül hetven kilométerre nőtt azáltal, hogy néhány pillanatig 4 g-je volt, és megugrott. Nem baj.

Most ráért kissé — a gyorsulásos repülés végéig. Két g nem nagy dolog. Összevissza száznegyvenkét kilogramm volt most a súlya. Sokszor félórákat is eltöltött 4 g-nél a laboratóriumi forgószékben.

Más kérdés, hogy kellemetlen ólomsúly nehezedett kezére-lábára. Fejét nem bírta moccantani — elsötétült a világ.

Még egyszer ellenőrizte a sarkában levő hajók helyzetét, és találgatni kezdte, mit művel most Boerst. Maga elé képzelte arcát — olyan lehet, mint a filmeken. Micsoda álla van a fickónak! Egyenes orr, szürke szempár — acélos —, egészen biztosan nem vitt magával semmiféle „súg”-ot! Habár — egyelőre neki sem volt rá szüksége. A hallgatóban gyengült a zümmögés — mindkét légy fölötte mászkált az üvegbura tetején, árnyékuk megcirógatta arcát, első ízben szinte megrezzent. Felpillantott fekete lábuk vége lepényszerűen kiszélesedett, potrohuk fémesen csillogott a lámpafényben. Undorító!

— Lökhajtásos nyolc Aresterra hívja Terraluna háromszöget, tizenhatos kvadráns, irány száztizenegy egész hat. Útirányunk tizenegy perc, harminckét másodperckor kereszteződik, kérem, változtassák irányukat.

— No, ezt kifogtam! — jajdult fel. — A tökfilkó, egyenesen ide tolakszik — hiszen láthatja, hogy alakzatban repülök! — AMU 27, a JO 2 és JO 2/a, Terraluna háromszög vezetője hívja lökhajtásos nyolc Aresterrát. Alakzatban haladok, nem változtatok irányt, kerülj ki. Vége. Beszéd közben a radaron kereste az orcátlan lökhajtásost — ott volt! Alig másfélezer kilométernyire.

— Lökhajtásos nyolc AMU 27 Terralunának, megsérült a gravimetrikus kormányszerkezetem, haladéktalanul hajtsátok végre a kitérési műveletet, útvonalaink metszőpontja negyvennégy nulla tizennyolc, kvadráns Luna Négy, szélső sáv. Vétel.

— AMU 27 lökhajtásos nyolc Aresterrának, JO 2, JO 2/a Terralunának, végrehajtom a kitérési műveletet húsz óra harminckilenckor, kanyarodás egyidőben a vezetőhajóval látótávolságban, északi elhajlás, Luna szektor egy nulla vessző hat, lassabbra állítom a motort. Vétel.

Szavaival egyidejűleg bekapcsolta mindkét alsó fúvócsövet. A két JO tüstént válaszolt, fordultak, a csillagok átsuhantak a képernyőkön, a lökhajtásos megköszönte, Luna Központira repült, Pirxnek hirtelen ötlete támadt, szerencsés leszállást kívánt neki, ez udvarias dolog volt, különösen, mert a másik megsérült; még látta, ezer kilométernyire, meggyújtott helyzetjelzőivel; azután ismét a maga JO-it hívta, megkezdődött a visszatérés a régi útvonalra — szörnyűség! Ismeretes, hogy semmi sem könnyebb, mint letérni az útvonalról — de a parabolának ugyanazt a részét megtalálni szinte lehetetlennek látszik. Más a gyorsulás, nem győzte a koordinátákat odavetni a Kalkulátornak, amelyen a legyek mászkáltak, majd a radaron kergetőztek — árnyékuk végigsepert a képernyőn. Hogy győzik ezek a dögök? Jó húsz perc múlva a hajók végül ismét eredeti útvonalukon voltak.

„Boerstnek meg bizonyára olyan az útja, mintha kiporszívózták volna — elégedetlenkedett. — Egyébként… mi az neki! Úgyis fél kézzel győzi az egészet.”

Bekapcsolta a gyorsuláscsökkentő automatát, hogy az utasításnak megfelelően a nyolcvanharmadik percben nulla legyen a gyorsulása, és felfedezett valamit, amitől jeges borogatássá változott rajta a verejtékkatlan fehérnemű.

Az elosztótábláról lassan lefelé csúszott a fehér fedél milliméterről milliméterre. Úgy látszik, rosszul erősítették fel, és a kanyarodási műveleteknél fellépő rázkódás hatására (valóban, hevesen megrángatta a hajót) a csappantyúk meglazultak. Közben a gyorsulás továbbra is l,7 g volt, a fedél fokozatosan csúszott, mintha valaki láthatatlan cérnaszállal húzta volna lefelé — egyszer csak nagyot rándult és leszakadt. Nekivágódott az üvegburának — lesiklott róla, és mozdulatlanul hevert a padlón. Felcsillant a négy csupasz, magasfeszültségű rézvezeték, és alatta a biztosítékok.

„No… tulajdonképpen mitől ijedtem meg annyira? — nyugtatta önmagát. — Leesett a fedél, hát leesett, annyi baj legyen. Fedéllel vagy fedél nélkül, nem mindegy?”

Mégis aggódott — ilyesminek nem szabad előfordulnia. Ha leeshetik a biztosítékokról a fedél, akkor elrepülhet a hajó tatja is.

Már csak huszonhét percnyi gyorsulásos repülés volt hátra, amikor felmerült benne a gondolat, hogy a motorok kikapcsolása után a fedél súlytalanná válik, és lebegni kezd. Lehet, hogy valami bajt csinál? Valószínűleg nem. Nagyon is könnyű, még az üveget sem töri be. Eh, semmiség.

Tekintete a. legyeket kereste — kergetőzve, zümmögve, keringve körülröpülték az egész burát, majd leszálltak a biztosítékok alatt. Szem elől vesztette őket.

A radaroszkópban megtalálta a két JO ját: tartották az irányt. Az elülső képernyőn megjelent a Holdnak a fél mennyboltot betöltő korongja. Egykor szelenográfiai gyakorlaton voltak a Tycho-kráterben, akkor, amikor Boerst egy közönséges, hordozható teodolit segítségével kiszámította… eh, az ördögbe is, hogy az mire nem képes! Megpróbálta felfedezni Luna Központit az Arkhimédész külső lejtőjén. Alig látszott, mert majdnem egészen a sziklába vájták, csupán a kifutópálya simára egyengetett felülete és a jelzőfények voltak észlelhetők, természetesen csak akkor, amikor az éjszakai övezetbe kerültek — most verőfényben fürdött. Maga az állomás ugyan a kráterból ráhulló árnyékcsíkban rejtőzködött, de a körös-körül vakítóan megvilágított korong teljesen elnyomta a gyenge jelzőlángocskákat.

A Hold olyan volt, mintha még sohasem taposta volna emberi láb — a holdbeli Alpok hosszú árnyékokat vetettek az Esők Tengerének síkjára. Eszébe jutott, hogy mielőtt a Holdra repültek — az egész csoport akkoriban! még csupa közönséges utas volt —, Szamárlegelő felkérte, ellenőrizze, a hetes nagyságrendű csillagok még láthatók-e a Holdról, és ő, a barom, a legnagyobb lelkesedéssel nekilátott! Tökéletesen kiment a fejéből, hogy nappal a Holdról semmiféle csillag sem látszik: a szem túlságosan káprázik a talajról visszaverődő napsugaraktól. Szamárlegelő még sokáig üldözte a Holdról látható csillagokkal. A holdkorong lassacskán dagadozott a képernyőkön — hamarosan kiszorítja a fekete ég maradványait az elülső képernyő keretei közül.

Furcsa — semmi sem zümmög! Oldalt pillantott — és megfagyott ereiben a vér.

Az egyik légy a biztosíték kupakján ült, és a szárnyát tisztogatta, a másik kacérkodott vele. Néhány milliméternyire tőle ragyogott a legközelebbi kábel. A szigetelés kissé feljebb végződött, mind a négy csaknem ceruza vastagságú vezeték csupasz volt, feszültségük nem különösen magas, 1000 volt, ezért is van köztük csupán hét milliméter távolság. Véletlenül tudta csak, hogy ennyi. Egyszer ugyanis szétszedték az egész elektromos berendezést, és volt mit hallgatnia a vegyes tárgyak tanársegédjétől, mert nem tudta a vezetékek közötti távolságokat. A legyet hidegen hagyta a kacérkodás, és most a csupasz vezetéken mászkált. Természetesen, semmi baj sem esett. De ha kedve szottyanna átmászni a másikra… a jelek szerint éppen kedve kerekedett, mert felzümmögött, és most a rézvezeték legszélén tanyázott. Mintha az egész kormányfülkében nem volna más hely! Ha mellső lábait az egyik vezetékre, a hátsókat a másikra tenné…

No, akkor mi volna? A legrosszabb esetben zárlatot idézne elő, különben is a légy nem elég nagy ahhoz. De még ha úgy is volna, akkor egy pillanatra zárlat következik be, az önműködő biztosíték kikapcsolja az áramot, a légy elég, az automata ismét bekapcsolja az áramot, és minden működik megint — a légy-ügy pedig véget ér! Megbűvölten meredt a magasfeszültségű szekrénykére. Mégsem kívánta, hogy a dög megkísérelje. Rövidzárlat a nyavalya tudja, mi sül ki abból. Alighanem semmi — de minek?

Óra: még nyolc perc van hátra, a motor fokozatosan lassul. Mindjárt befejeződik a gyorsulásos repülés. Éppen az órát ellenőrizte, amikor egy villanás — és a fények kialudtak. Talán a másodperc harmadrészéig tartott az egész. „A légy!” — villant át agyán, és visszafojtott lélegzettel leste, hogy az automata ismét bekapcsolja az áramot. Bekapcsolta.

A fények kigyúltak, de gyengén, narancsszínben égtek, és megint kivágott a biztosíték. Sötétség. Az automata ismét bekapcsolt. Kikapcsolt. Bekapcsolt. És ez így folytatódott, vég nélkül. A fények félerővel villogtak, mi történt? Nagy üggyel-bajjal felfedezte a szabályos időközökben bekövetkező pillanatnyi felvillanásoknál: a légy teteme — mivel a dög két vezeték közé furakodott kis elszenesedett oszlopocska, és továbbra is összeköti a két kábelt.

Nem mondhatnánk, hogy nagyon megrémült. Izgatott volt, de hiszen a rajt percétől úgysem nyugodott meg istenigazában. Az óra rosszul látszott. A tábláknak saját világításuk volt, a radarnak is. Az áram erőssége éppen annyi volt, hogy sem a baleseti fények, sem a tartalék áramkörök nem kapcsolódtak be — a rendes világításhoz azonban nem volt elegendő. A motorok megállításáig még négy perc volt hátra.

Erre egyébként nem volt gondja: a gyorsuláscsökkentő automata kell, hogy kikapcsolja a motort. Jeges veríték csorgott végig a hátgerincén: hogyan kapcsoljon ki az automata, ha egyszer zárlat van.

Egy percig nem tudta biztosan, hogy azonos-e az áramkör, vagy sem. Eszébe jutott, hogy ezek a főbiztosítékok. Az egész rakéta és az összes áramkörök számára. De a máglya, a máglya külön van?…

A máglya igen. De nem az automata. Hiszen saját maga állította be korábban. Nos, akkor ki kell kapcsolni, vagy inkább ne bántsa? Talán mégis működni kezd?

A konstruktőrök nem vették számításba, hogy légy kerülhet a kormányfülkébe, leeshetik a fedél, és zárlat következhetik be, ilyen zárlat.

A fények szünet nélkül hunyorogtak. Valamit tennie kellett. De mit?

Egyszerű: át kell állítani a főkapcsolót, amely a fotel mögött, a padló alatt van. Kikapcsolja a főáramkört, és megindítja a balesetit. És minden rendben lesz. Még sincs olyan bután megszerkesztve a rakéta, mindenre gondoltak.

Vajon ez Boerstnek is rögtön eszébe jutott volna? Félt, hogy igen. Sőt, talán… de már csak két perce van! Nem tudja lebonyolítani a műveletet. Felpattant. Tökéletesen megfeledkezett a többiről.

Egy percig lehunyt szemmel töprengett.

— A Terralunát vezető AMU 27 JO 2-nek és JO 2/a-nak. Zárlatom van a kormányfűikében. A Hold egyenlítői övezete fölötti ideiglenes pályára késéssel… e… bizonytalan idejű késéssel térek rá. Hajtsátok végre magatok a manővert a megadott időben. Vétel.

— JO 2/a a vezető AMU 27 Terralunához. Végrehajtom JO 2-vel együtt az egyenlítő fölötti ideiglenes pályára való rátérés közös műveletét. Tizenkilenc perced van a Korongig. Sok szerencsét. Sok szerencsét. Vége.

Alig figyelt oda, lecsavarta a rádiofonia vezetékét, az oxigéncsövet, a másik kis vezetéket — a hevedereket már kikapcsolta. Amikor fölemelkedett, kigyúlt a gyorsuláscsökkentő automata rubinvörös lángja — az egész fülke hol előbukkant a sötétségből, hol belemerült a csökkent feszültség zavaros, narancsvörös fényébe. A motor nem állt le. A vörös fény mintha tanácskérően tekintett volna rá a félhomályból. Egyenletes búgás hallatszott: a figyelmeztető jelzés. A gyorsuláscsökkentő nem bírta önműködően kikapcsolni a motorokat. Tántorogva a fotel mögé lódult.

A kapcsoló a padlóba süllyesztett dobozban volt. A dobozt kulcsra zárták. Igen, egészen biztos, hogy zárva van. Megrántotta a fedelet — nem engedett. Hol a kulcs?

A kulcs sehol. Még egyszer nagyot rántott — hiába. Talpra szökkent. Vakon maga elé bámult — az elülső képernyőkön már nem ezüstösen, hanem a hegyi hó vakító fehérségében lángolt az óriási Hold. Kráterek fűrészfogas árnyai vonultak végig a Korongon. A radar magasságmérő megszólalt — vajon már régen megindult? Egyenletesen ketyegett; zöld számok ugrottak elő a derengésből: huszonegyezer kilométer.

A fény állandóan hunyorgott, a biztosíték ütemesen kikapcsolta az áramot. Amikor kialudt, a fülkére már nem borult sötétség — a Hold kísérteties ragyogása teljesen betöltötte, és csak kissé gyengült a lámpák alélt izzása idején.

A hajó egyenesen repült, mindig csak egyenesen, és sebessége 0,2 g-s maradék gyorsulásnál is állandóan növekedett: a Hold egyre erősebben vonzotta. Mit tegyen? Mit tegyen? Még egyszer a dobozhoz ugrott; belerúgott a fedélbe — az acél meg sem rezdült.

Mindjárt! Istenem! Hogyan lehetett ennyire ostoba! Egyszerűen — egyszerűen el kell jutnia a hólyag másik oldalára! Hiszen van rá mód! Közvetlenül a kijáratnál, ott, ahol az üvegbura szűkülő alagútja csapóajtóval végződő tölcsérré alakul — ott különleges, vörösre lakkozott kar van, fölötte tábla: CSAK AZ ELOSZTÓSZERKEZET MEGHIBÁSODÁSA ESETÉN. Elég, ha meghúzza, és az üvegbura csaknem egy méterrel feljebb emelkedik — alsó pereme alatt átmászhat a másik oldalra! Ott egy darabka szigeteléssel megtisztítja a vezetéket és…

Egyetlen szökkenéssel a vörös karnál termett.

„Szamár!” — szidta magát, megragadta az acélfogantyút, meghúzta, hogy szinte megroppant a vállízülete. A fogantyú kiugrott az olajtól csillogó acélbot teljes hosszában — a bura meg se moccant. Bambán meredt rá — a fülke mélyében látta a lángoló Holddal telt képernyőket, feje fölött a fény állandóan hunyorgott —, még egyszer megrántotta. a fogantyút, noha már kihúzta… semmi.

A kulcs! A kapcsolódoboz kulcsa! Hasra vetette magát a padlón, a fotel alá pillantott. Csak a „súg” hevert ott…

A fény szüntelenül villogott, a biztosíték egyenletesen ki-bekapcsolta az áramot, valahányszor a lámpák kialudtak, körös-körül minden csontvázfehérré változott.

„Vége!” — állapította meg. — Kidobassa magát burástul? A fotellel együtt? Nem lehet, az ejtőernyő nem fékez, hiszen a Holdnak nincsen légköre.

— Segítség!!! — kiáltotta volna, de ugyan kinek? Egyedül volt. Mit tegyen?! Csak akad valami mentség.

Még egyszer a fogantyúhoz rohant — karja kis híján kiugrott az ízületből. Sírni szeretett volna kétségbeesésében. Ilyen bután, ilyen bután… hol a kulcs? Miért akadt el a szerkezet? A magasságmérő — pillantása végigsöpört az órákon: kilenc és félezer kilométer. Az izzó háttértől világosan elvált a Timocharis fűrészfogas kőgerince. Azt hitte, hogy már látja, hol fúródik majd be a habköves sziklába. Egy dördülés, egy villanás és…

Eszeveszetten ide-oda ugráló tekintete a fények kigyulladásának pillanatában a rézvezetékek négyes sorára esett. Jól kilátszott a kábeleket összekötő fekete göröngy, az elégett légy maradványa. Vállát előrevetve, akárcsak a robinzonáddal védő kapus, előreugrott, az összeütközés rettenetes volt, a megrázkódtatástól kis híján elájult. A bura fala visszalökte, akárcsak a keményre felfújt gépkocsikerék; a padlóra zuhant. A fal még se rezzent. Pirx talpra szökkent, kínosan lihegett, ajka vérzett, de eltökélte, hogy újra az üvegfalra veti magát. Pillantása lefelé tévedt.

A „kis repülés” emelőkarja. Óriási, rövid lélegzetű, 10 g nagyságrendű gyorsulások előidézésére szolgál, de csak egy szemvillanásnyi időre. Közvetlenül működött, mechanikus huzalok segítségével. Defekt esetére szolgáló másodpercnyi vonóerőt jelentett.

De ezzel csak növelni lehet a gyorsulást, vagyis még hamarabb elérni a Korongot, fékezésre nem alkalmas. A lökhajtás túlságosan rövid. A fékezésnek állandónak kell lennie. A „kis repülés” semmire sem jó?

A karra vetette magát, estében megragadta, megrántotta, a fotel már nem védte, úgy érezte, hogy ízekre szakad, annyira megütötte magát a padlón. Még egyet rántott. A rakéta még egyszer borzalmasan megugrott egy pillanatra! Feje a padlónak vágódott, bizonyára betört volna, ha a bevonó anyag nem habplasztikból készül.

A biztosíték felzümmögött — a hunyorgás hirtelen megszűnt. A kormányfülkét elárasztotta a lámpák békés, megszokott ragyogása.

A „kis repülés” villámcsapásszerű gyorsulása, a kétszeres ütés kirázta a vezetékek közül a széndarabkát. A zárlat megszűnt. Ajkán érezte a vér sós ízét, fejest ugrott a fotelbe, mintha ugródeszkáról tenné, de nem érte el a karosszéket, magasan elrepült a támla felett, rettenetesen nekivágódott a mennyezetnek, az ütődést alig enyhítette a sisak.

Az elugrás pillanatában a gyorsuláscsökkentő automata már működött, leállította a motort. A maradék nehézkedés is eltűnt. A hajót most már csak a lendület hajtotta, és zuhanó kőként hullott a Timocharis sziklás omladéka felé.

Pirx ellökte magát a mennyezettől. Kiköpött véres nyála vöröses-ezüstös buborékként libegett mellette. Kétségbeesve vonaglott, a fotel támlája felé nyújtogatta kezét. Kirángatta zsebéből minden fellelhető holmiját, és maga mögé hajította.

A visszaható erő szelíden megtolta, lassan lejjebb siklott, ujjait inaszakadtáig megfeszítette, körme először megcsikordult a nikkelezett csövön, majd szinte belevésődött. Többé nem engedte el. Fejjel lefelé húzódzkodott, mint a korláton kézenálló akrobata, elkapta az övet, ezen lesiklott, maga köré tekerte, a csat… nem vesztegette idejét arra, hogy bekattintsa, csak a foga közé szorította, így is tartott. Most kezet a markolatra, lábat a pedálra.

Magasságmérő: ezernyolcszáz kilométer a korongig. Vajon sikerül-e idejében lefékeznie? Lehetetlen! Negyvenöt kilométer másodpercenként! Kanyarodnia kell, ívben ki kell jutnia a zuhanórepülésből, csakis így!

Bekapcsolta a fúvócsöveket: kettő, három, négy! Kevés! Kevés!

Mindent beleadott a kitérésbe. A higanyként izzó korong, melyet eddig mintha szilárdan befalaztak volna a képernyőbe, most megrezdült, és egyre gyorsabban lefelé csúszott. A fotel recsegett Pirx egyre növekvő súlya alatt. Az űrhajó hatalmas ívet írt le, közvetlenül a Hold felülete fölött; az ív sugarának nagynak kellett lennie, mert a rakéta sebessége iszonyatos volt. A végsőkig megfeszített fogantyú szilárdan állott. Pirx nekiszorult a szivacsos támlának, lélegzete elakadt, kezeslábasa nem volt összekapcsolva az oxigénkompresszorral, érezte, hogy bordái belapulnak, szürke foltok ugráltak a szeme előtt. Várta, mikor veszti el eszméletét, merően figyelte a radarmagasságmérő kis ablakát, amelyből egymás után ugrottak elő a számok: 990–900 — 840–760 kilométer…

Noha tudta, hogy teljes kapacitással halad, továbberőszakolta a kart. A lehető legkisebb ívben repült — ennek ellenére még folyton vesztett a magasságból —, a számok egyre kisebbedtek — ámbár egyre lassabban —, egyelőre még a nagy ív lefelé haladó részében volt. Rátekintett — csak a szeme sarkából, még a szemgolyóját is alig bírta fordítani — a trajektométerre.

A készüléktárcsája — mint mindig, valahányszor égitestek veszélyes övezetében voltak — a rakéta által leírt görbén és a feltételezhető további útvonal gyengén villogó meghosszabbításán kívül bemutatta a Hold domborulatát is, amely felett az egész manőver lezajlott.

A két görbe — a röppálya és a Hold felülete — szinte összeért. Vajon metszik egymást?

Nem. De az ő ívének hajlata szinte érintette a Holdat. Nem volt biztos, hogy átsiklik-e közvetlenül a Korong fölött, vagy belefúródik. A trajektométer hét-nyolc kilométeres hibalehetőséggel dolgozott, és Pirx nem tudhatta, hogy a görbe útja három kilométerrel a sziklák fölött vezet, vagy ugyanannyival alattuk halad-e.

Szeme előtt elsötétült a világ — az 5 g megtette a magáét. Nem vesztette el az eszméletét. Vakon hevert, két keze görcsösen ráfonódott az emelőkarokra, érezte, hogy lassanként enged a fotelbe épített kiegyenlítő berendezés. Nem hitte, hogy elveszett. Valahogy nem bírta elhinni. Ajka már nem engedelmeskedett, tehát csak gondolatban számolt lassan a ráboruló sötétségben: „Huszonegy… huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy…

Ötvennél felrémlett benne, hogy ez már az összeütközés — ha egyáltalán bekövetkezik. Ennek ellenére sem engedte el a karokat. Rosszullét környékezte: fulladozott, a füle zúgott, a torka csupa vér, a szemén véres hályog…

Az ujjai maguktól szétnyíltak; a fogantyú lassan elsiklott, semmit sem hallott, semmit sem látott. Lassacskán derengett; Pirx egyre könnyebben lélegzett. Kinyitotta volna szemét — de hiszen egész idő alatt nyitva volt. Most pokolian égett: kiszáradt a kötőhártyája!

Felült. A gravitációmérő 2 g-t mutatott. Az elülső képernyő üres. Csillagos ég. A Holdnak nyoma sincs. Hová lett a Hold?

Lent volt, alatta. A rakéta fölfelé röppent a halálos zuhanórepülésből, és most csökkenő sebességgel távolodott a Holdtól. Vajon mennyire volt a Korongtól, amikor közvetlenül fölötte elsuhant? A magasságmérő bizonyára feljegyezte, de ebben a pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy kikérdezze a számadatokról. Csak most fedezte fel, hogy a vészjelzés, amely egész idő alatt búgott, elnémult. Sokat ér az efféle jelzés! Inkább harangot erősítenének a mennyezetre. Ha temető, hát legyen temető. Valami halkan felzümmögött: a légy! A másik légy! Él a dög! A bura felett repkedett. Pirx valami undok, érdes, vászonízű dolgot érzett a szájában: a biztonsági öv vége! Egész ülő alatt ezt harapdálta! Nem is tudott róla.

Bekapcsolta az övet, megmarkolta az állítókarokat a rakétát a helyes pályára kell vezetnie. Természetesen a két JO-nak már híre-hamva sem lesz — de el kell vergődnie az előírt helyre, és jelentkeznie kell a Navigációs Lunán vagy talán Luna Központin, azért, mert defektje volt? Az ördög tudja! Vagy lapuljon? Lehetetlen! Ha visszatér, észreveszik a vért, még az üvegmennyezetet is vörösre fröcskölte (most ötlött a szemébe), különben is a regisztrátor mindent feljegyzett a szalagra — hogy a biztosíték megkergült, és ő mennyit küzdött a meghibásodott karral. Hiába, nem rosszak ezek az AMU-k! És azok is megérik a pénzüket, akik egy ilyen koporsóban rajtoltatják az embert.

Mégiscsak jelentkeznie kellene, de továbbra sem tudta, hol, kinél, így hát előrehajolt, tágabbra eresztve vállszíját.

A fotel alatti „súg”-jáért nyúlt. „Végeredményben miért ne kukkantsak bele? Legalább most hasznát veszem.”

Ekkor meghallotta, hogy valami csattant — teljesen úgy, mintha ajtó nyílna.

Nem volt ott semmiféle ajtó, nagyon jól tudta, egyébként sem bírt hátrafordulni, hiszen a hevederek a fotelhez erősítették, de fénysugár hullott a képernyőkre, a csillagok elhalványultak, és fülét megütötte a Főnök fojtott hangja:

— Pirx pilóta!

Talpra szökkent volna, de az övek akadályozták, visszarogyott, azt hitte, hogy megőrült. A kormányfülke fala és az üvegburkolat közötti átjáróban megjelent a Főnök. Megállt előtte szürke egyenruhájában, rászegezte szürke szemét és mosolygott. Pirx nem tudta, mi történik vele.

Az üvegburkolat a magasba emelkedett — ösztönösen kikapcsolta az övet, felállt —, a képernyők a Főnök háta mögött hirtelen kialudtak, mintha elfújták volna őket.

— Egészen jól sikerült, Pirx pilóta — jelentette ki a Főnök. — Egészen jól sikerült.

Pirx a továbbiak során sem tudta, mi történik vele. Vigyázzban állt a Főnök előtt, és rettenetes dolgot követett el: hátrapillantott; már amennyire félig felfújt gallérja engedte.

Az egész átjárót a csapóajtóval együtt odábbtolták, mintha csak a rakéta ezen a helyen kettérepedt volna. Az esti világítás fénypásztájában látszott a csarnok hídja és rajta az emberek, kötelek, rácsok; Pirx tátott szájjal a Főnökre tekintett.

— Gyere, fiam — biztatta a Főnök. Lassan kezet nyújtott. Pirx elfogadta. A Főnök egy erősebb szorítás után folytatta: — Elismerésemet fejezem ki a REP nevében, a magaméban pedig bocsánatodat kérem. Erre… feltétlenül… szükség van. Most gyere, bejössz hozzám. Megmosakodhatsz.

Megindult a kijárat felé. Pirx ügyetlenül botladozva követte. Odakint hűvös volt, gyenge szél fújt, besüvített a csarnok tetejének eltávolított részén. A két űrhajó ugyanazon a helyen állt, ahol korábban, csupán néhány hosszú, a mélység felett ívben csüngő vastag vezeték csatlakozott a rakéták orrához.

Korábban ezeknek a vezetékeknek nyomuk sem volt. Oktatója a hídról valamit odakiáltott. Pirx rosszul hallott sisakjában.

— Mi? — kérdezte ösztönösen.

— A levegőt! Engedd ki a levegőt a kezeslábasodból!

— Á, a levegő…

Megnyomta a szelepet — sziszegés hallatszott. Megállt a hídon. Két fehér kötényes férfi várakozott a korlátot helyettesítő kötelek előtt. Az ő rakétája olyan volt, mintha az orra megrepedt volna. Lassanként furcsa gyengeség, álmélkodás, csalódás érzése fogta el, amely fokozatosan haraggá változott.

Kinyitották a másik űrhajó ajtaját. A Főnök a hídon állt, a fehér kötényesek valamit közöltek vele. A másik rakétából gyenge csattanás hallatszott…

Egy csíkos, barna, vonagló gomolyag zuhant ki a hajóból, fedetlen feje homályos foltként imbolygott, az illető fuldokolva bőgött…

Pirxnek megroggyant a lába.

Ez az illető…

Boerst összeütközött a Holddal.




Mach Edward fordítása




ŐRJÁRAT


A dobozka fenekén piros tetős házikó állt, pici cserepeivel olyan volt, mint egy szem málna, szinte kedve támadt az embernek, hogy bekapja. Mikor megrázták a dobozt, a ház körüli bokrokból három kismalac szaladt elő, szép gömbölyűek, akár a rózsaszín gyöngyöcskék. Ugyanakkor erdőszéli odújából — az erdőt csak ráfestették a dobozka belső falára, de csuda élethűen — előrohant egy falánk fekete farkas, és minden kis mozdulatnál vadul csattogtatva éles fogait és kimutatva piros ínyét, a malackák felé tartott, hogy bekapja őket. Biztosan egy kis mágnes volt a belsejében. Nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy a farkas végül is hoppon maradjon. Kisujja körmével a doboz fenekét kocogtatva bevezethette az ember a három kismalacot a házikóba, a pici ajtón át, amely nem mindig akart kinyílni. Az egész játék nem volt nagyobb egy púderdoboznál, de fél életén át elszórakozhatott vele a gazdája. Csak éppen most nem, mert a súlytalanság állapotában a játék nem működik. Pirx pilóta vágyakozva sandított a gyorsító fogantyújára. Egyetlen kis mozdulat — már a leggyengébb meghajtás is gravitációt teremt, és akkor ahelyett, hogy lyukat bámul a fekete űrbe, gondjaiba vehetné a malackákat.

Sajnos, a szabályzat egy árva szóval sem említi az atommáglya begyújtását három rózsaszín malacka megmentése végett. Sőt, a legszigorúbban tiltja a fölösleges manőverezést az űrben. Mintha ez fölösleges manőver lenne!

Pirx lassan zsebre tette a dobozkát. A pilóták ennél jóval furcsább holmikat is cipeltek magukkal, különösen olyan hosszú őrjáraton, mint ez. Régebben a Bázis főnöksége szemet hunyt az efféle uránpazarlás fölött, és nem bánta, hogy a rakétákon és pilótáikon kívül különféle csacska holmikat lőnek ki az űrbe, például felhúzható madarakat, amelyek felcsipegetik az elszórt kenyérmorzsát, kergetőző gépdarazsakat, nikkelből és elefántcsontból készült kínai türelemjátékokat. Már nem is emlékezett senki, hogy ezzel a bolondériával a kis Aarmens fertőzte meg a Bázist: őrjáratba indulva egyszerűen elcsente hatéves kisfia játékait.

Ez az idilli hangulat elég soká tartott, majdnem egy évig. De aztán két járőrhajó nem tért vissza.

A régi, nyugalmas időkben egyébként sokan zúgolódtak a járőrrepülés ellen. Akit beosztottak a „cirkálókhoz”, mindjárt azt emlegette, hogy kirúg rá a Főnök. Pirx nem is csodálkozott ezen, bár tudta, hogy a járőrszolgálat olyan, mint a bárányhimlő: előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie rajta.

De egyszer Thomas nem tért vissza. A nagydarab, kövér Thomas, aki negyvenötös cipőt hordott, szeretett mókázni, és uszkárokat tenyésztett — természetesen a világ legokosabb uszkárjait. Még a pilótazubbonya zsebében is mindig szalámihéj vagy kockacukor lapult, és a Főnök gyanította, hogy Thomas időnként a hajóra csempészi pudlikutyáit — bár Thomas esküdözött, hogy soha még csak eszébe se jutott ilyesmi. Lehetséges. Ezt már senki sem fogja megtudni, mert Thomas egy júliusi délutánon őrjáratba indult; két termosz kávét vitt magával — nagyon szerette a kávét —, sőt a biztonság kedvéért egy harmadik teli termoszt a pilótakantinban hagyott, hogy mire visszatér, kedvére való, cukorral főtt, törökös kávé várja. A kávé nagyon sokáig várt. Harmadnap hét órakor véget ért a „megengedhető késés”, Thomas nevét krétával felírták a táblára a navigációs teremben — más név nem is volt a táblán. Ilyesmi sohasem fordult elő. Csak a legöregebb pilóták emlékeztek azokra az időkre, amikor a hajók még el-elromlottak; szerettek is hajmeresztő históriákat mesélni a fiataloknak a daliás időkről, mikor a meteorriasztást tizenöt másodperccel az összeütközés előtt kapta az ember; éppen annyi ideje maradt, hogy elbúcsúzzon a családjától. Persze rádión. De hát ezek igazán ősrégi dolgok. A navigációs teremben mindig üres volt a tábla, tulajdonképpen csak megszokásból hagyták ott a falon.

Kilenckor még elég világos volt, valamennyi ügyeletes pilóta otthagyta a rádiófigyelést, és kint ácsorgott a leszállópálya hatalmas betonsíkja körüli gyepen, az eget fürkészve. A navigátorszobába senkit sem engedtek be. A Főnök a városban volt, de estére megérkezett, kivette a dobozból a regisztráló szalagokat Thomas automata adójának jelzéseivel, majd felment az obszervatórium üvegfalú kupolájába, amely fekete radarkagylóit mindenfelé meregetve tébolyultan forgott.

Thomas egy kis AMU rakétával repült. Bár atomüzemanyaga — így vigasztalta a pilótákat a tankoló csoport őrmestere — elég lett volna, hogy körülrepülje a fél Tejútrendszert, valamennyien eszeveszett bolondnak tartották, sőt egyikük dühöngve szidta, mint a bokrot, hiszen az AMU-ban szinte semmi oxigén nincs: öt napi adag, nyolc órás vastartalékkal. Az állomás nyolcvan pilótája meg a rengeteg mentőhajó — összesen majdnem ötezer rakéta — négy napon át tűvé tette a szektort, amelyben Thomas eltűnt. Nem találtak semmit — mintha kámforrá vált volna.

A második Wilmer volt. Őt, őszintén szólva, nemigen szerették; komoly okuk tulajdonképpen nem volt erre, de apró-cseprő annál több. Senkinek sem engedte, hogy befejezze a mondókáját, örökösen közbevágott. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kezdett hülyén röhögni, és minél jobban idegesített ezzel valakit, annál hangosabban hahotázott. Mikor éppen nem volt kedve pontosan leszállni, egyszerűen leereszkedett a pálya melletti gyepre, és gyökerestül kiégette a füvet meg a földet, egy méter mélyen. Ha viszont egy negyed milliparszekre betévedt valaki az ő járőrkörzetébe, rögtön jelentést tett, még ha a Bázisról való kolléga volt is az illető. Aztán volt még néhány csip-csup dolog, amit említeni is kínos — mások törülközőjét használta, hogy az övé tovább maradjon tiszta —, de mikor nem tért vissza az őrjáratból, mindenki ráébredt, hogy Wilmer a legrendesebb fiú és haver. Megint tébolyultan forgott a radar, a pilóták váltás nélkül, éjjel-nappal repültek, a rádiósok haza se mentek, felváltva aludtak egyet a fal melletti padon, még az ebédjüket is felvitették, a Főnök, aki szabadságon volt, különrepülővel jött vissza, a pilóták négy napon át tűvé tették a szektort, és egytől egyig olyan hangulatban voltak, hogy ha a legkisebb csavar nem volt eléggé meghúzva, majdnem agyonverték a szerelőt. Két szakértő bizottság érkezett, egy AMU 116-ot, amely szakasztott olyan volt, mint Wilmer rakétája, a legapróbb csavarig szétszedtek, mint egy órát — a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Igaz ugyan, hogy a szektor ezerhatszáz millió köbkilométer, de a nyugodtakhoz tartozik: se meteorveszély, se állandó rajok, még száz éve nem látott, régi üstökösök pályája sem halad erre — tudjuk ugyanis, hogy az ilyen üstökös szeret néha miszlikbe szakadni valahol a Jupiter táján, az óriásbolygó „perturbációs malmában”, aztán régi útvonalán fel-felbukkan a széttört fej egy-egy darabkája. De ebben a szektorban a világon semmi sem volt, egyetlen árva műhold vagy planetoid sem, a Sávról már nem is beszélve; éppen azért nem szerette senki az itteni járőrszolgálatot, mert az űr olyan reménytelenül „tiszta” errefelé.

És mégis, Wilmer már a második, akinek itt nyoma veszett. Regisztráló szalagja, melyet természetesen egy tucatszor lehallgattak, lefényképeztek, sokszorosítottak és felküldtek az Intézetbe, pontosan annyit árult el, mint Thomas szalagja — vagyis semmit. Egy darabig jöttek a jelzések, azután nem jöttek többé. Az automata adó elég ritkán küldözgette őket, csak óránként egyszer. Thomas tizenegy, Wilmer tizennégy ilyen jelzést hagyott maga után. Ez volt minden.

A második baleset után a Főnökség lázas tevékenységbe kezdett. Először is ellenőrizték valamennyi rakétát az atommáglyákat, a kormányművet, minden egyes csavart. Ha egy műszer üvegén karcolást fedeztek fel, rámehetett valakinek a vakációja. Azután átállították valamennyi adó óraszerkezetét — mintha bizony abban lett volna a hiba! Azóta tizennyolc percenként küldik jelzéseiket a rakéták. Ez még nem lenne baj, ellenkezőleg; csak az a kellemetlen, hogy a rámpán ott áll a két rangidős tiszt, és irgalmatlanul elszed mindent az emberektől: a morzsacsipegető és éneklő madárkákat, a lepkéket, méhecskéket, ügyességi játékokat; rövidesen egész halom gyűlt össze a Főnök szobájában az elkobzott holmikból. A rosszmájúak szerint azért van olyan gyakran zárva az ajtó, mert a Főnök maga játszik velük.

Mindezek ismeretében értékelhetjük csak igazán Pirx pilóta bűvészmutatványát, hogy mégis sikerült a kismalacok kuckóját AMU-jára csempésznie. Igaz, hogy játszani nem lehet vele — de az erkölcsi elégtétel is valami.

Az őrjárat már kilencedik órája tartott. Ólomlábon vánszorgott az idő. Pirx pilóta csak ült a karosszékében, biztonsági övekbe tekerve, mint egy múmia, mindössze a karja és a lába volt szabad, s apatikusan bámulta a képernyőket. Hat hétig párosan repültek, háromszáz kilométerre egymástól, de aztán a Bázis visszatért a korábbi módszerhez — a szektor üres, tökéletesen üres, az az egy járőrrakéta is sok hozzá, de a csillagtérképen nem lehet „lyukat” hagyni, hát tovább cirkáltak a járőrök, megint egyesével. Pirx volt a tizennyolcadik, mióta a páros őrjáratokat megszüntették.

Jobb dolga nem lévén, azon törte a fejét, mi történhetett Thomasszal és Wilmerrel. A Bázison már alig emlegették őket, de repülés közben az ember elég magányos, hogy a légmeddőbb töprengésre is ráfanyalodjék. Pirx már idestova három éve repült (két éve és négy hónapja, hogy egészen pontosak legyünk), s öreg űrrókának tekintette magát. Érthető, hogy gyötörte az űrunalom — ez igazán nem holmi nagyképű póz volt.

A járőrszolgálatot nemhiába hasonlítják a fogorvos várószobájához: az egyetlen különbség, hogy a fogorvos nem jön. A csillagok, persze, meg se moccannak, a Föld egyáltalán nem látszik, vagy különösen szerencsés esetben annyit látni belőle, mint egy megkékült köröm apró darabkája, azt is csak az őrjárat első két órájában, mert azután ugyanolyan csillag lesz, mint a többi, csak éppen lassan mozog. A Napba, mint tudjuk, nem lehet. belenézni. Ilyen körülmények között a kínai fejtörők és az ügyességi játékok igazán úgy kellenek, mint egy falat kenyér. A pilótának azonban az a kötelessége, hogy türelmesen lógjon az övek gubójában, ellenőrizze a közönséges tévé— és radarernyőket, időnként jelentse a Bázisnak, hogy nem történt semmi, rápillantson a reaktor üresjárat-mutatójára; néha — de csak nagyon-nagyon ritkán — segítségkérő, sőt talán SOS jelzés érkezik a szektor valamelyik részéből, s akkor aztán lóhalálában rohanni kell, de ilyen főnyeremény legfeljebb évente egyszer-kétszer adódik.

Fontoljuk csak meg a dolgot, akkor megérthetjük: a pilóták ilyen és hasonló gondolatai és ábrándjai, amelyek földi szemmel nézve vagy az egyszerű rakétautasok szemszögéből bizony vérszomjasnak rémlenek, nagyon is emberiek. Mikor a földi halandót másfél trillió köbkilométer űr veszi körül, amelyben még egy csipet cigarettahamu sincsen, rögeszmévé nő benne a vágy, hogy végre történjen valami, ha más nem, akár egy szörnyű katasztrófa.

Százhetvenkét őrjárata alatt Pirx pilóta sokféle lelkiállapoton ment keresztül, volt álmos, elkeseredett, érezte magát aggastyánnak, különccé vált, majd a téboly egy korántsem enyhe fajtáját vélte magán felismerni, végül pedig — éppúgy, mint diákkorában — történeteket agyalt ki, sokszor olyan bonyolultakat, hogy az őrjárat végére sem tudta őket befejezni. Persze mindemellett tovább unatkozott.

Alámerülve a magányos töprengés labirintusába, Pirx tudta, hogy egész biztosan nem talál ki semmit, nem oldja meg a két pilóta eltűnésének rejtélyét — hiszen a Bázis és az Intézet legmenőbb szakértői hónapokig rágódtak rajta, minden eredmény nélkül. Szívesebben játszott volna a kismalacokkal meg a farkassal, ami, ha talán nem is kevésbé haszontalan, mindenesetre derűsebb időtöltés. De a motorok hallgattak, semmi okot sem tudott kisütni beindításukra, a rakéta csak száguldott erősen megnyúlt ellipszis pályáján, amelynek egyik gyújtópontjában a Nap állt, a malackák pedig várhatták a jobb időket.

Hát akkor lássuk: mi történt Thomasszal és Wilmerrel?

Egy prózai lelkű laikus azzal a feltevéssel kezdené, hogy rakétájuk összeütközött valamivel, például meteorral, kozmikus porfelhővel, üstökösfej-maradvánnyal, vagy mondjuk, egy ócska rakétaroncs darabjával. De az ilyen összeütközés csak annyira valószínű, mint az, hogy egy nagy gyémántra bukkanunk a forgalmas járdán. Sőt, hiteles számítások szerint, gyémántot találni sokkal könnyebb.

Unalmában — kizárólag unalmában — Pirx adatokat kezdett betáplálni számítógépébe, egyenleteket állított fel, az összeütközés valószínűségét számítgatta. Végül akkora szám jött ki, hogy a gép kénytelen volt levágni tizennyolc utolsó jegyét, mert nem fért el az eredményablakban.

Különben is, a szektor üres. Se régi üstököspálya, se kozmikus porfelhő — semmi. Ócska rakétaroncs idevetődhetne éppen — elméletileg ide éppúgy, mint a kozmosz bármely más részébe — mérhetetlenül sok esztendő után. De Thomas és Wilmer messziről meglátta volna, legalább kétszázötven kilométerről, ha pedig éppen a Nap irányából jön, a meteoradar akkor is legalább harminc másodperccel az ütközés előtt riasztja őket, és ha a pilóta nem figyel fel a riadóra, például mert szunyókál, az automata berendezés akkor is végrehajtja a kikerülő manővert. De tegyük fel, hogy a kikerülő automata elromlott — nos, ilyen rendkívüli csoda megtörténhet egyszer, de nem kétszer egymás után, alig két hét alatt. Körülbelül ennyit sütne ki a laikus, aki nem tudja, mi minden történhet egy rakétával útközben — sokkal veszélyesebb dolgok, mint meteorba vagy odvas üstökösfejbe botlani. A rakéta, még az olyan kicsi is, mint az AMU, csaknem száztizennégyezer fontos alkatrészbál áll; a fontosság úgy értendő, hogy hibájuk végzetes lehet. Kevésbé fontos alkatrészekből ugyanis több mint egymillió van. Igen ám, de ha végzetes baleset történik, a hajó a pilóta halála után sem törik pozdorjává, és nem tűnik el nyomtalanul, mert mint a régi pilótamondás tartja, az űrben semmi sem vész el; ha ott felejted a cigarettatárcádat, csak ki kell számítani a mozgáselemeit, és a megfelelő időpontban érte menni, a pályáján keringő tárca a kiszámított másodpercben csillagászati pontossággal a kezedbe sétál. Mivel minden test a végtelenségig kering pályáján, a szerencsétlenül járt hajók roncsát előbb-utóbb csaknem mindig megtalálják. Az Intézet nagy számítógépei több mint negyvenmillió lehetséges pályát számítottak ki, amelyeken az eltűnt pilóták rakétája keringhet, és mindezeket a pályákat végigkutatták: pontról pontra letapogatták a Föld legerősebb radarjainak koncentrált sugárnyalábjával. Minden eredmény nélkül.

Persze nem állíthatjuk, hogy ezzel a szondázással a Naprendszer egész terét átkutatták volna. A rakéta az óriási térséghez képest a porszemnél is parányibb — sokkal kisebb, mint egy atom a földgolyóhoz képest —, de a két hajót mindenütt keresték, ahol egyáltalán megfordulhattak, hacsak maximális sebességgel el nem hagyták az őrjáratra kijelölt szektort. De hát miért hagyták volna el a pilóták a szektorukat? Hiszen nem kaptak semmiféle rádiójelzést vagy felhívást, semmi sem történhetett velük — ez bebizonyosodott.

Úgy látszik, Thomas és Wilmer a rakétájával együtt elpárolgott, mint vízcsepp a tüzes vasról, vagy pedig…

A fantáziával megáldott laikus, a prózai lelkű laikussal ellentétben, a titokzatos eltűnés okát mindenekelőtt az űrben leselkedő, rejtélyes lényekben, más égitestek szuperintelligens, de gonosz lakóiban gyanítaná.

De ki hisz manapság efféle lényekben, mikor az űrhajózás oly régen folyik, és a kozmosz bejárt térségében sehol sem bukkantak rájuk? A „lényekről” szóló viccek száma alighanem meghaladja már a Naprendszer-térség köbkilométereinek számát. A zöldfülűeken kívül, akik még csak a laboratórium mennyezete alatt függő fotelben repültek, nincs, aki egy darab múlt heti újságpapirost is feltenne a létezésükre. Ha élnek idegen bolygókon értelmes lények, akkor azok nagyon-nagyon messze vannak tőlünk.

Néhány primitív puhatestű, néhány zuzmó, baktérium, ázalag, amely a Földön ismeretlen: lényegében ez volt sok év expedícióinak minden eredménye. No de még ha volnának is ilyen lények, vajon nem lenne okosabb dolguk, mint apró járőrrakétákra vadászni ebben az átkozott, üres szektorban? És hogyan közelítenék meg őket észrevétlenül?

Az efféle kérdésekből nyomban kiviláglik, hogy az egész hipotézis abszolút, gigászi képtelenség; és oly sok az ilyen kérdés, hogy a játék maradék kis értelmét is elveszíti. Pirx, jóllehet a repülés kilencedik órájában már semmiféle elmetornától sem riadt vissza, e kíméletlenül józan igazságok fényében alig tudta rávenni magát, hogy legalább egy kis időre teret adjon képzeletében a démoni csillaglényeknek.

Időnként, mikor a súlytalanság ellenére fárasztani kezdte az örökösen egyforma testhelyzet, kicsit megdöntötte a fotelt, amelybe szorosan bele volt szíjazva, aztán hol jobbra, hol balra nézett, és közben, bármilyen furcsa, egyáltalán nem látta a háromszáztizenegy ellenőrző lámpát, lüktető képernyőt, mutatót és mérőórát, mert olyanok voltak számára, mint az átlagember számára az ismerős arc vonásai, melyeket oly jól és oly régóta ismer, hogy nem kell már a szájszöglet biggyedését, a szem villanását vagy a homlok ráncait fürkésznie, anélkül is rögtön tudja, mit fejez ki az arc. Így olvadtak a műszerek és az ernyők Pirx szemében egyetlen egésszé, amely azt mondotta, hogy minden rendben van. Mikor aztán ismét előrenézett, a két nagy csillagképernyőt látta, köztük pedig saját arcát a homlokát és állát részben eltakaró, sárga sisak ablakában.

A két csillagernyő között ugyanis tükör volt, nem túlságosan nagy, de úgy helyezték el, hogy a pilóta éppen saját magát lássa benne, és semmi mást. Hogy a tükör tulajdonképpen miért van ott és mire szolgál, azt homály borítja. Helyesebben, a tükör felszerelése mellett szóló bölcs érvek ismeretesek, de nemigen győzik meg a pilótákat. Az érveket a pszichológusok találták ki. Bármennyire furcsán hangzik — mondják ők —, az ember gyakran, főleg ha hosszabb ideig egyedül van, felhagy saját lelkiállapotának és érzelmeinek ellenőrzésével, és teljesen váratlanul megtörténhet, hogy valami hipnotikus zsibbadás vesz erőt rajta, sőt nyitott szemmel éber álomba zuhan, amelyből nem mindig sikerül időben felébredni. Mások nem tudni, honnét előkúszó érzéki csalódások, szorongásos állapotok vagy heves indulatok rabjai lesznek, s mindeme ingerek legjobb gyógyszere állítólag saját arcunk ellenőrzése. Lehet, viszont tíz-húsz órán át egyre a saját arcunkat bámulni, és akarva, nem akarva minden rándulását megfigyelni roppant kellemetlen. Ezt is kevesen tudják a járőrrakéták pilótáin kívül. Rendszerint ártatlanul kezdődik a dolog, valamilyen pofát vág az ember, elfintorodik egy kicsit, vagy rávigyorog a saját képmására, aztán már egymást követik az egyre torzabb fintorok; így van ez, mikor egy ilyen természetellenes helyzet tovább tart, mint ameddig józanul el lehet viselni.

— Szerencsére Pirx nem sokat törődött saját ábrázatával, nem úgy, mint néhány pilótatársa. Erről persze senki sem tud bizonyosat, nem is lehet, de azt beszélik, hogy némelyek zsibbasztó unalmukban vagy minden illendőséget feledő elbárgyulásukban olyasmiket kezdtek csinálni, hogy elmondani is kínos: például leköpték saját tükörképüket, aztán szégyellték a dolgot, és természetesen meg kellett tenniük, ami a legszigorúbban tilos: kikapcsolni az öveket, felállni és a súlytalanság állapotában odamenni, vagyis inkább odaúszni a tükörhöz, hogy leszállás előtt valahogyan megtisztítsák. Sőt, néhányan makacsul állítják, hogy Wuertz, aki harminchárom méter mélyen vágódott bele a leszállópálya betonlemezébe, későn kapott észbe, és a tükör törölgetésével volt elfoglalva, mikor hajója a légkörbe ért.

Pirx pilóta sohasem csinált efféléket, és ami még fontosabb: a legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy a tükörre köpködjön, pedig sokan állítólag csak kemény belső küzdelmek árán tudják legyőzni ezt a kísértést, s ezen csak az nevet, aki még sohasem volt egyedül járőrben. Pirx mindig, még lególmosabb unalmában is kitalált végül valamit, s aköré gombolyította minden egyéb kusza és homályos érzését és gondolatát, mint a nagyon hosszú és gubancos fonalat a szilárd orsó köré.

Az óra — a közönséges időmérő óra — éjjel tizenegyet mutatott. Tizenhárom perc múlva eléri pályájának a Naptól legtávolabb eső szakaszát. Köhintett néhányat, hogy kipróbálja a mikrofont, találomra feladta a számítógépnek, hogy vonjon negyedik gyököt 8769983410567396-ból, oda se pillantott az eredményre, melyet a számítógép lázas sietséggel adott meg, vadul őrölve ablakaiban a számjegyeket, és olyan idegesen rezegtetve őket, mintha isten tudja, mi függne ettől az eredménytől, aztán arra gondolt, hogy leszállás után először is kidobja a rakétából a zsilipen át a kesztyűjét — csak úgy —, majd cigarettára gyújt, és fölmegy a kantinba, rendel egy jó fűszeres cigánypecsenyét, pirospaprikával, hozzá egy korsó sört — szerette a sört —, amikor észrevette a fénypontot.

Látszólag üres pillantással bámulta a bal oldali elülső képernyőt, egész lelkével a kantinban volt, már a ropogósra sült burgonya illatát is érezte — külön az ő számára készítik —, mégis mihelyt a fénypont a képernyőre siklott, azonnal megfeszült minden izma, úgyhogy ha le nincs szíjazva, biztosan felrepül a székből.

A kereken egy méter átmérőjű képernyő sötéten ásítozott, mint egy fekete kút — közepe táján a Kígyó csillagkép Rhója fénylett, a Tejutat kettévágta a képernyőn végigfutó, csillagporral szegélyezett kettős fekete sáv. Ebbe a mozdulatlan képbe úszott be lassan a parányi fénypont; parányi, de sokkal élesebb, mint akármelyik csillag. Fénye nem volt erős, Pirx csak azért vette rögtön észre, mert a fénypont mozgott.

Mozgó fénypontokat is gyakran lát az ember az űrben a rakéták helyzetlámpáit. Általában nem égnek, csak rádiófelhívásra gyújtják fel őket, azonosítás céljából. A rakéták lámpái különbözőek, attól függően, hogy utasszállító hajóról, teherrakétáról, gyors ballisztikus rakétáról, járőrhajóról, az űrszolgálat hajóiról, tartályhajókról vagy egyebekről van szó. Sokféleképpen helyezkednek el és változatos színűek, egyetlen kivétellel: fehér nincs köztük. Fehér lámpa azért nincs a hajókon, hogy mindig meg lehessen különböztetni őket a csillagoktól. Ha ugyanis egy rakéta pontosan a másik után repül, az első hajó fehér fénye, a másikról nézve, mozdulatlannak tetszhet, ezt pedig el kell kerülni, mert félrevezetheti a második hajó pilótáját.

De ez a fénypont, amely lustán a képernyőre úszott, teljesen fehér volt. Pirx érezte, hogy a szeme lassacskán kidülled. Hunyorítani sem mert, annyisa félt, hogy szem elől téveszti. Mikor már égni kezdett a szeme, hunyorított — de nem változott semmi. A fehér pont békésen siklott előre, már csak tíz-húsz centiméter választotta el az ernyő túlsó szélétől. Egy perc, és eltűnik a látómezőből.

Pirx pilóta keze ösztönösen megragadta a megfelelő fogantyút, oda sem kellett néznie. Az üresjáratból hirtelen fölébresztett máglya meglódította a hajót. A gyorsulás belepréselte Pirxet a szivacsos fotelba, a csillagok elmozdultak az ernyőkön, a Tejút ferdén lefelé úszott, mintha csakugyan tej csordogálna rajta, a mozgó fénypont viszont megállt — a rakéta orra pontosan rászegeződött, megcélozta, mint a vizsla orra a bozótba pottyant foglyot. Hiába, mit tesz a gyakorlat!

Az egész manőver tíz másodpercig sem tartott.

Pirx pilótának eddig még nem volt ideje gondolkodni; most legelőször is az jutott eszébe, hogy amit lát, csak káprázat lehet, mert ilyesmi nem létezik. Ez a gondolat becsületére válik. Az emberek általában túlságosan bíznak érzékszerveikben, és ha elhunyt ismerősüket pillantják meg az utcán, inkább készek feltételezni, hogy az illető feltámadt, mint hogy ők hibbantak meg.

Pirx pilóta benyúlt a fotel belső zsebébe, kihalászott egy üvegcsét, orrába illesztette a két kis üvegcsövet, s akkorát szippantott, hogy könnybe lábadt a szeme. A Pszichrán állítólag még a jógik kataleptikus állapotát és a szentek látomásait is eloszlatja. A fénypont azonban most is ott úszott a bal képernyő közepe táján, Pirx szeme előtt. Mivel megtette, amit kellett, helyére csúsztatta az üvegcsét, kicsit manőverezett a kormánnyal, s amikor meggyőződött róla, hogy azonos pályán halad a fénypont nyomában, a radarra pillantott, hogy felbecsülje a fénylő tárgy távolságát.

És most érte a második megrázkódtatás: a meteoradar ernyője üres volt. Csak az erős napfénynek kitett foszforcsíkként izzó, zöldes vezérsugár járt rajta körbe-körbe, de a leghalványabb foltocska sem látszott — semmi, az égvilágon semmi.

Pirx pilóta természetesen nem arra gondolt, hogy kísértet lebeg előtte, dicsfénnyel a feje körül. Nem hitt a szellemekben, bár bizonyos körülmények között mesélgetett róluk egyes ismerőseinek — hölgyismerősöknek —, de ilyenkor nem spiritizmusról volt szó.

Pirx csupán azt gondolta, hogy az, ami után repül, nem élettelen kozmikus test, mert azok mindig visszaverik a radar sugárnyalábját. Csak a centiméteres hullámokat elnyelő, kioltó és szétszóró anyaggal, bevont mesterségesen gyártott tárgyak nem adnak optikai visszhangot.

Pirx pilóta megköszörülte a torkát, és lassan, kimérten, érezve, amint mozgógégéje enyhe nyomást gyakorol a ráillesztett laringofonra, így szólt:

— AMU 111-es járőr hívja az ezerszázkettő per kettes szektorban repülő objektumot, amely megközelítőleg az ezernégyszáznégyes szektor felé halad, egy fehér helyzetlámpával. Kérem, adja meg CQD-ját. Kérem, adja meg CQD-ját. Vétel.

És várt, hogy most mi lesz.

Múltak a másodpercek, a percek — válasz nem érkezett. Ezzel szemben Pirx pilóta észrevette, hogy a fénypont halványul, tehát távolodik tőle. A radartávmérő nem mondhatott semmit, de tartalékképpen volt egy optikai távmérője is, habár elég primitív. Jól előrenyújtotta a lábát, és a pedálra taposott. A távmérő leereszkedett, olyan volt, mint egy távcső. Pirx a bal kezével szeme elé húzta, s hozzálátott az élesség beállításához.

Szinte azonnal meglátta lencséje előtt a fénypontot, de most már nem volt pontszerű. Megnőtt a látótérben, akkora volt, mint egy borsószem öt méterről nézve, tehát űrviszonyok között egyszerűen óriási. Kerek, de kissé lapultnak látszó felületén keskeny, sötét sávok úsztak lassan jobbról balra, mintha például egy vastag, fekete hajszálat mozgatnának közvetlenül a távmérő lencséje előtt. Pontosan ilyen ködösek, elmosódottak voltak ezek a sötét sávok, de folyamatosan, egymás után siklottak át a korongon, mindig jobbról balra.

Pirx csavargatni kezdte a szabályozót, de a fényfoltocska sehogy sem akart élesebbé válni, így hát az erre szolgáló második prizmával félbevágta, aztán összeigazgatta két eltolódott felét, s amikor ez sikerült, a skálára pillantott — és harmadszor is kővé dermedt.

A fénylő objektum négy kilométernyire repült a rakétájától! Olyan ez, mintha valaki versenyautóval száguldva hirtelen öt milliméternyire találná magát egy másik autótól. A négy kilométeres távolság éppen ilyen veszélyesnek és tilosnak számít az űrben.

Pirxnek már nem maradt sok tennivalója. A fénypontra irányította a külső távhőmérőt — távvezérelt karral mozgatta az irányzékot, amíg pontosan rá nem állt a tejszerűen derengő pontra —, és szeme sarkából leolvasta az eredményt: 24 Kelvin fok.

Ez azt jelentette, hogy a fényforrás hőmérséklete ugyanannyi, mint a környező űré — mindössze 24 fokkal magasabb az abszolút nulla pontnál.

Most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fénypont nem létezhet, nem világíthat, még kevésbé mozoghat — de mivel mégis az orra előtt úszott, tovább követte.

A fény szemlátomást gyengült, egyre gyorsabban. Egy perc múlva megállapította, hogy a fényforrás már száz kilométerre távolodott tőle. Megnövelte sebességét.

Ekkor történt talán a legelképesztőbb dolog.

A fénypont eleinte hagyta, hogy utolérje. Már csak 80, 70, 50, 40 kilométerre volt a hajó orrától. Aztán megint előre szökött. Pirx tovább növelte sebességét, 75 kilométerre másodpercenként. A fénypont sebessége 76 volt. Pirx megint gyorsított, de már nem ilyen apránként. Félerőre állította a motort, s a hajó kilőtt. A földi nehézkedés háromszorosa préselte a pilótát a párnázott fotelba. A kis nyugalmi tömegű AMU rakéta úgy gyorsult, mint egy versenyautó. Kisvártatva már másodpercenként 140-nel száguldott.

A fénypont sebessége 140,5 volt.

Pirx pilóta érezte, hogy melege kezd lenni. Teljes erőre kapcsolt. Az AMU 111 felbúgott, mint a megpendített húr. A sebességmérő, amely a mozdulatlan csillagképekhez viszonyított sebességet mutatja, gyorsan kúszott felfelé: 155–168 — 177–190 — 200.

Kétszáznál Pirx megnézte a távmérőt, ami tíztusázóhoz méltó sportteljesítmény volt, tekintettel a 4 g gyorsulásra.

A fénypont szemlátomást közeledett, nőtt — már csak tizenöt, aztán tíz, végül hat kilométerre volt — még egy pillanat, és három kilométernyire. Most nagyobbnak látszott, mint egy borsószem kinyújtott tenyerünkön. Korongján most is elmosódott, sötét sávok vonultak át. Fénye a kettes nagyságrendű csillagokéval vetekedett, de korong volt, és nem pont, mint a csillagok.

Az AMU 111 kitett magáért. Pirx büszke volt rá. A kis pilótafülkében meg sem rezdült semmi, még akkor sem, amikor hirtelen teljes meghajtásra kapcsolt — semmi berezgés! A tolóerő ideálisan tengelyirányú, a fúvókák csiszolása tökéletes, a motor húz, mint a sátán.

A fénypont egyre közeledett, most rendkívül lassan. Már csak két kilométerre volt. Ekkor Pirx villámgyorsan gondolkodni kezdett.

Ez az egész história nagyon furcsa. A fénypont nem tartozhat földi hajóhoz. Űrkalózok? Nevetséges. Űrkalózok nincsenek, és különben is, mi a csudát keresnének itt, ahol a madár se jár? A fénypont igen gyorsan mozog, sebességét könnyen változtatja, pillanatok alatt gyorsít vagy fékez. Ha akarja, elmenekül, most meg közel engedi magához. Ez különösen nem tetszett Pirxnek. Arra gondolt, hogy így viselkedik — a csalétek. Például a horogra tűzött giliszta a hal orra előtt.

És, persze, rögtön a horogra gondolt.

— Várj csak, öregem — szólt magában Pirx, és hirtelen úgy lefékezett, mintha legalábbis egy planetoid tűnt volna föl előtte, bár sem a radar, sem a képernyők nem mutattak semmit. Noha ösztönösen leszegte a fejét, melléhez szorítva állát, amennyire csak bírta, az automata pedig villámgyorsan feltöltötte szkafanderét sűrített oxigénnel, hogy a lassulás sokkját kivédje — néhány percre elsötétült előtte a világ.

A graviméter mutatója mínusz 7-re ugrott, megingott, aztán lassan felkúszott mínusz 4-re. Az AMU 111 sebességének csaknem egyharmadát elvesztette: már csak másodpercenként 145 kilométerrel repült.

Hol a fénypont? Egy pillanatra megijedt, hogy elvesztette. Nem, megvan. De messze. Az optikai távmérő szerint 240 kilométerre. Ennél többet kellett volna megtennie két másodperc alatt. Tehát — rögtön az ő manővere után — amaz is hirtelen csökkentette sebességét!

Ekkor — később maga is csodálkozott, hogy csak ekkor — jutott eszébe, hogy biztosan éppen ez az a titokzatos valami, amivel Thomas és Wilmer találkozott őrjárata közben.

Eddig nem is gondolt veszélyre. Most belényilallt a félelem. Csak egy futó kétely erejéig. Persze hogy ilyesmi nem történhet — de hátha ez mégis egy idegen, nem földi űrhajó fénye? Szemlátomást közeledett, csökkentette sebességét, 60, 50, 30 kilométerre volt — Pirx gyorsított egy kicsit, és elámult, milyen villámgyorsan megnőtt a fényfolt — már megint ott volt közvetlenül előtte, két kilométerre a rakétájától!

A fotel másik zsebében huszonnégyszeres nagyítású éjszakai távcsövet tartottak; csak kivételesen használták, például ha elromlott a radar, és sötét oldaláról kellett megközelíteni valami műholdat. De most éppen kapóra jött. Akkorára nagyította a fényfoltot, mintha nem egészen száz méterre lenne. A távcsövön át kis korongnak látszott, fehér volt, mint a tej, vagy inkább, mint a vizes tej, és kisebb, mint a Hold a Földről nézve. Függőleges, sötét sávok vonultak át rajta. És a csillagok, mikor eltakarta őket, nem tűntek el azonnal, hanem csak egy idő múlva, mintha a fehér korong széle kissé ritkább és áttetszőbb volna a közepénél.

De a tejfehér korong körül semmi sem takarta el a csillagok fényét. Száz méterről — a távcsövön át — egy láda nagyságú űrhajót is meglátott volna. De nem volt ott semmi. Semmiféle hajó. A fény nem egy rakéta helyzetlámpája vagy torkolatlángja.

Nincs ott semmi más, csak egy magányosan repülő, fehér fényfolt.

Meg kell bolondulni.

Óriási kedve támadt, hogy rálőjön a tejfehér korongra. Ez nem olyan egyszerű, mivel az AMU 111-en nincs semmiféle fegyver. A szabályzatban nem esik szó fegyverhasználatról. Pirx csupán két dolgot lőhetett ki a kabinból: önmagát vagy a szondagömböt. A járőrhajókat úgy építik, hogy a pilóta lassítószalagon függő, szigetelt burokban kilőheti magát. Ezt csak végszükségben teszi, hiszen ha kilőtte magát, természetesen már nem juthat vissza a rakétába. Maradt tehát a szondagömb. Ez nagyon egyszerű eszköz: vékony falú, üres gumigömb, olyan szorosan összegöngyölve, hogy gerelyre hasonlít. Alumíniumréteget gőzölnek rá, hogy jobban lehessen látni. Az aerodinamométer adataiból a pilóta nem mindig tudja megállapítani, hogy belépett-e már a bolygó légkörébe. Márpedig tudnia kell, hogy nincs-e hajója útjában ritka gáz. Ilyenkor kilövi a gömböt, amely automatikusan felfúvódik, és a hajóénál valamivel nagyobb sebességgel repül. Fényes foltja öt-hat kilométerről is látszik. Ha gázba jut, akármilyen ritka is az, felhevül a súrlódástól, és szétpukkan. Ekkor a pilóta tudja, hogy ideje megkezdeni a fékezést. Pirx igyekezett a hajó orrával megcélozni a homályos kis korongot. Radarral nem mérhette be, tehát az optikai irányzékot használta. Roppant nehéz egy ilyen kis tárgyat csaknem két kilométerről eltalálni. Mégis lőni próbált, de a korong nem engedte, hogy célba vegye. Valahányszor feléje fordította az AMU orrát, finoman manőverezve az oldalfúvókákkal, a korong nyugodtan félresiklott, és megint ott volt a bal oldali csillagernyő közepében. Négyszer ismételte meg ezt a manővert, minden alkalommal egy kicsit gyorsabban, mintha egyre inkább kiismerné Pirx szándékait. Nem akarta, hogy az AMU orra pontosan rá irányuljon, mindig kissé oldalazva repült.

Fantasztikus! Ahhoz, hogy két kilométer távolságból észrevegye az AMU orrának apró elmozdulását, gigászi távcsővel kellene rendelkeznie — ilyesminek pedig Pirx nyomát sem látta. És a korong mégis pontosan végrehajtotta a manővert, talán fél másodperces késéssel.

Pirx egyre nyugtalanabb lett. Igazán mindent megpróbált már, hogy azonosítsa a titokzatos repülő objektumot, de egy lépéssel sem jutott előbbre. Bénán ült, a fogantyúkat markoló ujjai lassan elzsibbadtak — és hirtelen ráeszmélt, hogy társaival is pontosan ez történhetett. Találkoztak a fényponttal, először a CQD-ját kérdezgették, úgy vélve, hogy valami furcsa hajó került elébük, amikor nem válaszolt, a nyomába eredtek, egyre gyorsabban üldözték, biztosan távcsővel is szemügyre vették, akárcsak ő, megfigyelték a korongon átvonuló vékony, sötét sávokat, talán a szondagömböt is kilőtték, és aztán — amit ezután tettek, amiatt nem tértek többé vissza.

Amikor ráébredt, milyen közel van ugyanehhez a sorshoz, nem is félelmet érzett, hanem kétségbeesést. Lidércnyomáshoz hasonló érzés fogta el — egy ideig nem is tudta, Pirx-e a vagy Wilmer vagy Thomas. Mert akkor is pontosan így kellett történnie — ezt már tudta. Dermedten ült, megbénította a bizonyosság, hogy nincs menekülés. S a legszörnyűbb az volt, hogy el sem tudta képzelni, milyen veszély fenyegeti, hiszen az egész térség üres… Üres?

Igen, a szektor üreg, de ő már több mint egy órája hajszolja ezt a fényjelenséget, és közben másodpercenként 230 kilométeres sebességgel is repült! Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy már a szektor határán van, vagy el is hagyta. Mi jön azután? A következő szektor: az 1009-es, újabb másféltrillió köbkilométer űr. Űr, ahol minden irányban, millió kilométerekre csak űr van — és két kilométerre a hajója orrától egy fehér fény táncol.

Minden erejét megfeszítve gondolkodni kezdett, hogy mit csinálhatott most, éppen most, Wilmer vagy Thomas. Wilmer és Thomas. Mert neki egészen mást kell tennie. Különben nem tér vissza.

Újra megnyomta a féket. A mutató megremegett. A hajó lelassult. Már csak 30, 22, 13, azután 5 kilométerrel repült másodpercenként. Már csak 0,9-cel. Már csak pár száz méterrel másodpercenként — a mutató a nulla fölött remegett. A szabályzat szerint a hajó megállt. Persze az űrben mindig van valami sebessége, valamihez képest. Nem tud lecövekelni, mint a földbe vert karó.

A fényfolt kisebb lett. Távolodott, halványodott — azután nem kisebbedett többé. Nőni kezdett, megint nagy lett, aztán megállt — éppúgy, mint ő. Két kilométernyire a hajó orrától.

Mi az, amit Wilmer és Thomas nem csinált volna? Amit biztosan nem tettek volna? Nem menekültek volna el egy ilyen tetves, hülye kis fénypont elől, egy vacak tejpacni elől!

Visszafordulni nem akart: ha megfordul, elveszti a szeme elől. Tatja mögé kerül, és ami a tat mögött van, azt nehezebb szemmel tartani: az oldalernyő felé kell forgolódni. És egyáltalán: nem akarta, hogy a tatja mögött legyen. Állandóan, pontosan látni akarta. Farolni kezdett tehát, a fékező fúvókákat használva meghajtásra. Ilyesmiket is tudni kell, az űrhajóvezetés ábécéjéhez tartozik. Mínusz 1 g, mínusz 1,6, mínusz 2; a rakéta nem haladt olyan tökéletesen, mint előremenet. Orra kicsit kilengett — a fékező fúvókák lassításra valók, és nem meghajtásra.

A fény mintha tétovázott volna. Néhány másodpercig kisebbedett, hátramaradt, egy pillanatra eltakarta az Eriden Alfáját, továbbsiklott, elkeveredett a névtelen kis csillagok között — aztán utánaeredt.

Az istennek se akart lekopni róla.

„Nyugalom — gondolta Pirx —, végül is mit csinálhat velem? Egy vacak, fénylő kis poloska. És egyáltalán, mit érdekel engem az egész? Nekem a szektort kell járnom. Egye meg a fene.”

Így fortyogott, de persze egy pillanatra sem vette le a szemét a fénypontról. Találkozásuk óta idestova két óra telt el. Olykor égni kezdett a szeme, kicsit könnyezett is. Meresztette, ahogy bírta, s közben egyre farolt. Hátramenetben nem lehet túl gyorsan repülni, a fékeket nem folyamatos munkára méretezték. Másodpercenként nyolc kilométerrel repült hát, és verítékezett.

Egy ideje érezte, hogy valami van a nyakával — mintha csipkednék, vagy mintha apránként lefelé nyúznák a bőrét, a torkától a mellkasa felé —, szája pedig kissé kiszáradt. Nem törődött vele, nagyobb gondja volt annál, hogy száraz a szája, és bizsereg a bőr a nyakán. Aztán meg zsibbadni kezdett: nem érezte a karjai helyzetét. A lábait érezte; jobb lába a fékpedált nyomta.

Mozdítani próbálta a karját, de a fénypontot nem akarta szem elől téveszteni. Mintha közeledne — talán 1,9 kilométernyire van a hajótól, talán 1,8-ra. És ha utoléri?

Fel akarta emelni a kezét — nem bírta. A másikat sem. De nemcsak emelni nem bírta — egyáltalán nem érezte a két kezét, mintha nem is léteznének. Rájuk akart nézni, de nyaka nem mozdult. Görcsös és merev volt, mint egy tuskó.

Páni félelem fogta el. Miért is nem tette meg, ami szent kötelessége? Miért nem hívta a fénypont megpillantása után azonnal rádión a Bázist, miért nem tett jelentést?

Mert félt, hogy kinevetik. Wilmer és Thomas is biztosan ettől félt. Elképzelte, micsoda nevetés törne ki a rádiós szobában. Fénypont! Fehér fénypont, amely előbb menekül a hajó elől, azután kergeti! Jó vicc! Azt válaszolnák, hogy csípje meg magát és ébredjen fel.

De most már mindegy. Még egyszer a képernyőre pillantott, és megszólalt:

— AMU 111-es járőr hívja a Bázist…

Illetve: meg akart szólalni. De nem bírt. Egyetlen szó sem jött ki a torkán, csak valami artikulálatlan hebegés. Minden erejét megfeszítette, és szájából üvöltés tört elő. Ekkor — most először — szeme lesiklott a csillagernyőről, és a tükörre esett. A pilótaszékből, a gömbölyű sárga sisakból egy szörnyeteg nézett rá vissza.

Óriási, dülledt, kiguvadt szemében pokoli rémület ült, tátott békaszájában fekete nyelv forgott. Nyaka helyén szüntelenül rezgő, kifeszített húrok vibráltak, alsó állkapcsa közéjük csuklott — s ez az egyre dagadó pofájú, szürke rém üvöltözött.

Megpróbálta behunyni a szemét — nem bírta. A képernyőre akart nézni — nem sikerült. A fotelba szíjazott rém egyre hevesebben rángatózott, mintha szét akarná tépni szíjait. Pirx csak bámulta — mert semmi másra nem volt képes. Nem érezte, hogy rángatózik, nem érzett semmit. Csak annyit, hogy fulladozni kezd, mert nem bír lélegzetet venni.

Valahonnét — közelről — iszonyú fogcsikorgatást hallott. Már egyáltalán nem volt Pirx, nem tudott semmit, nem volt se karja, se teste, csak lába, amely a fékpedált nyomja. Érezte, hogy csak a látása marad meg, az is elködösül, sok apró, fehér fénypont kezd vibrálni a szeme előtt. Megmozdította a lábát. Remegni kezdett. Fölemelte. Leengedte. A rém a tükörben hamuszürke volt, szája habzott. Szemei majd kiugrottak. Rángatózott.

Ekkor megtette az egyedüli mozdulatot, amire még képes volt. Meglendítette a lábát, magasba lökte, térdével teljes erejéből az arcába rúgott. Szétzúzott szájába éles fájdalom hasított, állán végigcsordult a vér, elvakult.

— Aáááá — hörögte. — Aáááá.

Ez az ő hangja volt.

A fájdalom elveszett valahol, megint nem érzett semmit. Mi történt? Hol van? Nincs sehol. Nincs semmi… Verte, zúzta térdével az arcát, hánykolódott, mint egy őrült — de az üvöltés abbamaradt. Szaggatott, vértől csukladozó jajgatást hallott: saját jajgatását.

Már voltak kezei. Merev tuskók voltak, és a legkisebb mozdulatnál is szörnyen fájtak, mintha minden izom megszakadt volna bennük — de mozgatni tudta őket.

Zsibbadt ujjaival vaktában bontogatni kezdte szíjait. Megragadta a karfát. Felállt. Lábai remegtek, egész teste sajgott, mintha minden csontját összetörték volna. Megkapaszkodott a kormányfülkét ferdén átszelő kötélben, és a tükörhöz ment. Két kézzel a keretére támaszkodott.

A tükörből Pirx pilóta nézett vissza.

Már nem volt szürke — arca vérben ázott, orra tülökké dagadt. Felhasadt ajkából csurgott a vér. Orcái még kékek és duzzadtak voltak, szeme alatt fekete véraláfutások, nyakán még remegett valami a bőr alatt, de egyre gyengébben — és ő volt az, Pirx. Hosszan törölgette álláról a vért, köpött egyet, köhögött, mélyeket lélegzett, olyan gyönge volt, mint egy gyerek.

Hátrább lépett. A képernyőre pillantott. A hajó még egyre hátrafelé repült, már meghajtás nélkül, pusztán lendületből. A fehér korong mögötte úszott, két kilométerre.

A kötélbe kapaszkodva visszament a székéhez. Teljesen képtelen volt gondolkodni. Csak most kezdett reszketni a keze, de ez szabályos tünet a sokk után, ezt ismerte, ettől nem félt. Fotelja előtt valami változást vett észre.

Az automata adó dobozának teteje behorpadt. Félrelökte a födelét, s látta, hogy az alkatrészek pozdorjává törtek. Ez meg hogyan történt? Nyilván ő rúgott bele az adóba. De mikor?

Visszaült a helyére, bekapcsolta az oldalfúvókát, kanyarodni kezdett.

A fehér korong megingott, végigúszott a képernyőn, elérte a szélét — és ahelyett, hogy eltűnt volna, visszaverődött, mint egy labda! Visszatért az ernyő közepére!

— Te dög! — ordított fel Pirx. Gyűlölettel és undorral meredt a fénypontra.

És e miatt a marhaság miatt kis híján „örök pályára” lépett! Ha a fénypont a kanyarnál nem tűnt el a képernyőről, akkor egyáltalán nem létezik: nyilván maga a képernyő produkálja. Hiszen a képernyő nem ablak, a rakétának nincs ablaka. Televíziós berendezése van: kívül, a páncélon, az objektívek, belül pedig a készülék, amely az elektromos impulzusokat képpé alakítja a katódsugárcsőben. Szóval elromlott a készülék? Ilyen furcsa módon? Wilmernél is, Thomasnál is? Hogy lehet az? És mi történt velük azután?

Most azonban más dolga volt. Bekapcsolta a tartalékadót.

— AMU 111-es járőr hívja a Bázist — mondta. — AMU 111-es járőr hívja a Bázist. Az 1009-es és 1010-es szektor határán vagyok, egyenlítői övezet, készülékhibát fedeztem fel, megkezdem a visszatérést…

Amikor Pirx hat órával később leszállt, egy teljes hónapig tartó, nagyarányú vizsgálat kezdődött. A szakértők először is rávetették magukat a televíziós készülékre. Újfajta, tökéletesített készülék volt — minden AMU járőrhajót ilyennel láttak el. Egy éve szerelték fel, és kitűnően bevált. Soha a legparányibb hibája sem volt.

Az elektronikusok vért izzadtak, amíg végre felderítették a fénypont megjelenésének mechanizmusát. A készülék katódsugárcsövében néhány ezer órai működés után elromlott a vákuum, az ernyő belső felületén kóbor áram keletkezett, s ez alkotta az ernyőn a tejfehér folt képét. A töltés az ernyő közepén mozgott, elég bonyolult törvényszerűségek szerint. Mikor a hajó nagy lendülettel haladt, a töltés kissé nagyobb területen ömlött szét, mintegy szétlapult az ernyő belső felületén — ilyenkor úgy tetszett, mintha a folt közeledne a rakétához. Hátramenetbe kapcsolásnál a töltés a cső mélyébe úszott, ha pedig a sebesség megállapodott és változatlan maradt, lassan visszatért az ernyő közepére. Mozoghatott is rajta minden irányban, de ha a rakéta állandó pályán, meghajtás nélkül haladt, legszívesebben a kellős közepén gyűlt össze. És így tovább, és így tovább — a rejtélyes töltés kutatásának vége-hossza nem volt, mozgástörvényeit hatsoros képletek írták le. Az is kiderült, hogy az erősebb fényhatások eloszlatják a töltést a képcső belsejében. Csak akkor koncentrálódik, ha a felfogott impulzusok feszültsége olyan gyenge, mint a kozmikus térben, távol a Naptól. Ha csak egyetlen napsugár is érte a készüléket, a töltés eloszlott és órákra eltűnt.

Nagyjából ezt állapították meg az elektronikusok; egész könyv lett belőle, sűrűn telehintve matematikával. Aztán munkához láttak az orvosok, a pszichológusok, az asztroneurózis és asztropszichózis neves szakértői. Újabb hosszú hetek után kiderítették, hogy a kóbor töltés lüktetett (ezért látott a szemlélő sötét sávokat átvonulni a fénykorongon), és a szabad szemmel egyenként nem észlelhető, rövid felvillanások frekvenciája az agykéreg úgynevezett „théta” ritmusára rárakódva addig növelte a kéregpotenciál kilengését, míg hirtelen beállt az epilepsziáshoz hasonló roham. Bekövetkezését előmozdították a körülmények is: a teljes külső nyugalom, minden egyéb impulzus hiánya a fényhatásokon kívül, és a villódzó fénypont hosszan tartó, merev figyelése.

A szakemberek, akik mindezt kiderítették, természetesen híressé váltak. Az elektronikusok ma világszerte ismerik a Ledieux-Harper effektust, vagyis a kóbor töltések keletkezését katódcső-szupervákuumban, az asztrobiológusok pedig a Nuggelheimer-féle komplex ataktikus-katatonikus-klonikus szindrómát.

Pirx személye ismeretlen maradt a tudomány világában, és csak a nagyon figyelmes újságolvasók tudhatták meg néhány délutáni lap petittel szedett kis híréből, hogy Pirx jóvoltából nem fenyegeti többé a pilótákat Wilmer és Thomas sorsa — akik teljes üzemre kapcsolva hajójuk motorját, eszméletüket vesztették a lidércfény üldözése közben, s elnyelte őket a végtelen űr.

Pirxet tehát elkerülte a hírnév — de ő cseppet sem búsult emiatt. Szépen megcsináltatta fogát, melyet térdével kivert, és még a fogorvost is saját zsebéből fizette ki.




Murányi Beatrix fordítása




AZ ALBATROSZ


Az ebéd hat fogásból állt, nem számítva a köreteket. A borospalackokkal megrakott tálalókocsik nesztelenül gördültek üvegpályájukon. Minden asztal fölött, a magasban, színes lámpa égett. A teknősbékalevesnél citromsárga volt a fénye. A halnál majdnem fehér, kissé kékes árnyalatú. A csirkére selymes, meleg szürkével kevert, rózsaszínű fény ömlött. Még jó, hogy a feketekávénál nem borult sötétségbe a terem — pedig Pirx már ettől tartott. Fárasztotta ez az ebéd. El is határozta, hogy ezentúl a fedélközi bisztróban étkezik. Rosszul bírta ezt a tömény előkelőséget. Állandóan vigyáznia kellett, hogyan tartja a könyökét. No és a toalettek! A terem padlója homorú volt, a közepét körülbelül fél emelettel mélyebbre süllyesztették. Úgy festett, mint egy gigászi, aranydíszes, krémszínű tányér, megrakva a világ legtarkább szendvicseivel. Pirx háta mögött félig áttetsző, merev ruhák zizegtek. A vendégkoszorú kitűnően szórakozott. Lágyan cincogott a zenekar. Nesztelenül suhantak a pincérek — igazi pincérek, mindegyik olyan elegáns, mint a filharmonikusok karmestere. A Transzgalaktik Társaság hajóinak specialitása: szavatoltan robotmentes kiszolgálás — meghitt hangulat — diszkréció — meleg, otthonos légkör — az egész személyzet csupa élő ember, valamennyien szakmájuk művészei.

Pirx megitta kávéját, cigarettára gyújtott, és körülnézett a teremben, valami pihentető látványt keresve. Szomszédnője tetszett neki. Ruhakivágását lapos, érdes, fekete kő díszítette. Nem krizopráz, nem is kalcedon. Nem földi kő, biztosan marsbéli. Egész vagyonba kerülhetett — szakasztott olyan, mint egy darab fekete salak. Túl sok pénzük van ezeknek a nőknek.

Nem botránkozott meg. Nem is csodálkozott. Csak szemlélődött. Aztán kedve támadt kinyújtóztatni a csontját. Fölmenjen a sétafedélzetre?

Felállt, kissé meghajolt, és kiment. A tükröző anyaggal borított, négyszögletes oszlopok között átvonulva megpillantotta tükörképét: nyakkendője megint lecsúszott, kilátszik az inggombja. És különben is, ki visel ma már ilyen nyakkendőt? Kint a folyosón megigazította. Beszállt a liftbe. A Legfelső emeletre vitette magát, a kilátófedélzetre. A lift nesztelenül nyílt ki. Egy lélek sem volt odafent. Ennek örült. A homorú mennyezet harmadrésze, a galérián álló nyugágysorokkal szemben, olyan volt, mint egy óriási, fekete ablak, amely a csillagos égre néz. A nyugágyak, a halomba rakott takarókkal, üresen búslakodtak. Csak az egyikben feküdt valaki, a sor vége felé, orráig bebugyolálva: az a különc öregúr, aki egy órával a többiek után jár ebédelni, és egyedül eszik az üres teremben, szalvétájába rejtve arcát, ha valaki ránéz.

Pirx leheveredett. A klimatizátor láthatatlan szája meg-megélénkülő, lágy szellőt fújt a galériára, olyan érzést keltve, mintha a fuvallat egyenesen az ég fekete végtelenjéből jönne. A Transzgalaktik mérnökei értik a dolgukat. A nyugágy kényelmes, talán még a pilótaszéknél is kényelmesebb, pedig annak a formáját matematikai alapon tervezték. Fázni kezdett. Ezért vannak itt a takarók. Beburkolózott; olyan puhák és könnyűek voltak, mint egy pihefelhő.

Valaki közeledett. A lépcsőn, nem a liften. Hiszen ez az asztaltársnője! Hány éves lehet? Most egészen más ruha van rajta. Vagy nem is ő az? A hölgy kényelembe helyezkedett, három nyugággyal arrább. Kinyitott egy könyvet. A szellő zizegtette a lapokat. Pirx kitekintett az ablakon. Gyönyörűen ragyogott a Dél Keresztje. Az ablakkeret elvágta a Kis Felhőt, csak a csücske látszott, világosabb foltocska a fekete égen. Arra gondolt; hogy az utazás hét napig tart. Hét nap alatt sok minden történhet. Szándékosan mocorgott egy kicsit. Mellén, a belső zsebében, megzizzent a vastag, négyrét hajtott papír. Kitűnő hangulatban volt: már várta, a második navigátori állás. Jól ismerte az előtte álló utat: Északföldről repülőgéppel Euráziába, aztán tovább, Indiába. Egész füzetre való menetjegye volt — érdekes olvasmány, minden jegy más színű, másolattal, szelvényekkel, helyjegyekkel, arany szegéllyel; mindaz, amit a Transzgalaktik az utasok kezébe ad, csak úgy csillog az ezüsttől és aranytól. A harmadik nyugágyban fekvő útitársnő nagyon csinos. Alighanem mégis ő az. Meg kellene szólítani — vagy mégse? Utóvégre már bemutatkozott. Rémes, hogy ilyen rövid neve van — mire mondani kezdi, már vége. „Pirx”: egészen úgy hangzik, mint „Iksz”. Telefonálásnál rengeteg baja volt emiatt. Megszólítsa? De mit mondjon?

Megint kínosan feszengett. Pedig milyen sokat várt ettől az úttól a Marson! A vállalat fizette a jegyét, valami üzleti kapcsolatban lehet a Transzgalaktikkal, nem a nagylelkűségét akarta, fitogtatni. Ő pedig, noha már majdnem hárommilliárdot repült, ilyen hajón, mint a Titán, még sohasem utazott. Hát igen, ez azért más, mint a teherhajók! Száznyolcvanezer tonna nyugvó tömeg, négy főhajtómű-reaktor, másodpercenként hatvanötös utazósebesség, ezerkétszáz utas, csupa egy— és kétszemélyes, fürdőszobás kabin, lakosztályok, szavatoltan állandó gravitáció, kivéve a rajtot és a leszállást, szuperkényelem, tökéletes üzembiztosság, negyvenkét főnyi legénység és kétszázhatvan főnyi kiszolgáló személyzet. Kerámia, acél, arany, palládium, króm, nikkel, indium, műanyagok, carrarai márvány, tölgyfa, mahagóni, ezüst, kristály. Két uszoda. Négy mozi. Tizennyolc közvetlen telefonvonal a Földre, csak az utasok használatára. Hangversenyterem. Hat főfedélzet, négy kilátófedélzet, önműködő liftek, helyfoglalás az egész Naprendszer minden hajójára, egy évre előre. Bárok. Játéktermek. Áruházak. Bazárutca — egy földi, óvárosi utcácska hű másolata — hangulatos kis borpincével, gázlámpákkal, holddal, kőfallal és a kőfalon sétáló macskákkal. Pálmaház, és az ördög tudja, mi még. Egy hónapig kellene utaznia, hogy legalább egyszer megnézhessen mindent.

Az útitársnő egyre csak olvasott. Muszáj a nőknek ilyen színűre festetni a hajukat? Normális ember az ilyen látványtól egy kicsit… Ámbár ennek tulajdonképpen egész jól áll ez a szín. Rá kellene gyújtani, gondolta Pirx, akkor mindjárt könnyebben megy a társalgás. Zsebébe nyúlt.

Elővette cigarettatárcáját. Soha életében nem volt cigarettatárcája, de ezt Bomantól kapta emlékbe, és barátságukra való tekintettel hordta. A tárca kicsit nehezebbnek rémlett a szokottnál. Csak egy icipicit. De ez biztos. Gyorsítanak?

Hegyezni kezdte a fülét. Ahá.

A motorok erősebben működtek. Civil utas persze nem hallaná ezt meg: a Titán gépházát négyszeres szigetelőfal választja el az utastértől.

Kiválasztott egy sápadt csillagocskát az ablakkeret sarkában, és figyelni kezdte. Ha csak gyorsítanak, akkor nem mozdul el a helyéről. De ha elmozdul…

Elmozdult. Lassan — nagyon lassan — elúszott az ablak oldala felé.

„Kanyar a hossztengely síkjában” — gondolta Pirx. A Titán „űralagútban” repül, ahol semmi sem kerülhet az útjába — nincs ott se porfelhő, se meteor, semmi, csak a nagy üresség. Ezerkilencszáz kilométerrel előtte száguld a Titán-Pilóta, amelynek az a feladata, hogy szabad utat csináljon az óriásnak. Miért? Minden eshetőségre — bár amúgy is szabad az útja. Az úrhajók szigorúan betartják a menetrendet, s a Transzgalaktiknak zavartalan utat biztosit a maga parabolaszakaszán az Egyesült Űrhajózási Társaságok egyezménye. Senki sem kerülhet az útjába. A meteorjelzések manapság hat órával előre érkeznek, mióta automata szondák ezrei cirkálnak az Uránuszon túli szektorokban, a hajókat gyakorlatilag semmiféle külső veszély sem fenyegeti többé. A Sávnak — a Föld és a Mars közötti milliárd meteor pályájának — megvan a saját járőrszolgálata, azonkívül az űrhajózási útvonalak mind elkerülik az ekliptika síkját, ahol a veszedelmes Sáv a Nap körül kering. Óriási a fejlődés, csak azóta is, hogy Pirx járőrpilóta lett.

A Titánnak tehát semmi oka sincs manőverezni, nem kerülhet ki akadályt, mert akadály nincs. És mégis kanyarodik, Pirxnek már nem is kellett a csillagos égre néznie, egész testével érezte a kanyart. Ha akarná, az ív görbületét is kiszámíthatná, ismerve a hajó sebességét, tömegét és a csillagok elmozdulásának mértékét.

„Valami történt — villant át rajta. — De mi?”

Az utasokkal nem közöltek semmit. Titkolóznak? Miért? Nem ismerte a luxushajókon uralkodó szokásokat. Ahhoz viszont értett, ami a gépházban vagy a kormányfülkében történhet — nincs olyan sok lehetőség. Géphiba esetén a hajó megtartaná korábbi sebességét, vagy lassítana. A Titán azonban…

És ez már négy perce tart. Tehát majdnem 45 fokos irányváltoztatás. Érdekes.

A csillagok mozdulatlanná váltak.

Egyenesen repültek tovább. A cigarettatárca, melyet Pirx még most is a kezében tartott, egyre súlyosabb lett. Egyenes pályán repülnek, és fokozzák a sebességet.

Hirtelen világossá vált minden. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán felállt. Az ő súlya is megnőtt. A szürke szemű útitársnő rápillantott.

— Történt valami?

— Ó, dehogy. Semmi különös.

— Valami megváltozott. Maga nem érzi?

— Semmi az egész. Kicsit gyorsítunk — felelte. Most elkezdhetné a szabályos, bevezető beszélgetést. Az asszonyra nézett. Hajszíne csöppet sem zavarta. Nagyon szép nő.

Sarkon fordult, és gyors léptekkel átvágott a fedélzeten. A hölgy biztosan bolondnak nézi. A kilátófedélzet falát véges-végig színes freskók díszítették. Belépett a FEDÉLZET VÉGE — TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratú ajtón. Hosszú, üres, a lámpafényben fémesen csillogó folyosóra jutott. Számozott ajtók sora. Tovább sietett, a hangok után. Lement egy lépcsőn, s a fordulónál újabb ajtó elé került. Ez már acélból volt.

BELÉPÉS CSAK A CSILLAGSZEMÉLYZET SZÁMÁRA. — hirdette a tábla. Ejha! De szép neveket talál ki ez a Transzgalaktik!

Kilincs nem volt az ajtón. Különleges kulccsal nyitják, de neki nincs kulcsa. Orrára tette az ujját. Egy pillanatig gondolkodott.

Tap, tap, tatatap, tap, tap — kopogtatott aztán.

Várt egy kicsit. Az ajtó kinyílt. Komor, kivörösödött arc jelent meg a résben.

— Mit óhajt?

— Pilóta vagyok, a Járőrszolgálattól — mondta.

Az ajtó szélesebbre nyílt.

Belépett. A tartalék kormányterembe került; a falak mentén amplifikátorok, a kormányzó fúvókák pótvezérlése, szemben optikai ellenőrző ernyők. A készülékek előtt néhány fotel, mind üres. Csak a géphez kapcsolt automata figyelte az ernyők villódzását. A falnál, egy keskeny asztalkán, gyűrűs tartóban félig üres poharak álltak. Friss kávé illata és a felhevült műanyag nehezen felismerhető szaga szállongott a levegőben, elkeveredve az ózon enyhe nyomaival. A másik ajtó nyitva volt, behallatszott az adatfeldolgozó gép sípolása.

— SOS? — kérdezte az embertől, aki ajtót nyitott. Elég zömök férfi volt, fél arca kissé dagadt, mintha a foga fájna. Fején fülhallgató. A Transzgalaktik villámokkal díszített, szürke egyenruháját viselte, kigombolva. Inge kicsúszott az övéből.

— Igen. — Kicsit habozott. — A Járőrszolgálattól? — kérdezte.

— A Bázisról. Két évig repültem a Transzuránban. Navigátor vagyok. Nevem Pirx.

A másik kezet nyújtott. — Mindell. Nukleonikus.

Több szót nem fecsérelve, átmentek a másik helyiségbe. Ez volt a rádiós szoba, ahol a közvetlen hívásokat veszik. A tágas teremben tíz-tizenkét ember állta körül a fő adót. Két rádiótávírász, hallgatóval a fülén, szakadatlanul írt, a gépek kopogtak, az áram halkan zümmögött, a padló alól sípolás hallatszott. Minden falon égtek az ellenőrző lámpák. Olyan volt a terem, mint egy nagy interurbán telefonközpont. A távírászok szinte ráfeküdtek a pultjukra. Ingujjban voltak. Arcukról csurgott a veríték. Az egyik sápadt volt, a másik — sebhelyes fejű, idősebb férfi — egészen nyugodtnak látszott. A fülhallgató szára szétválasztotta haját, és előtűnt a sebhely. Két ember kissé távolabb ült — Pirx rájuk pillantott, s az egyikben felismerte a kapitányt.

Futólag már találkozott vele. Alacsony, őszülő férfi volt a Titán parancsnoka; arca nem árult el semmit. Lábát keresztbe rakta, s úgy látszott, mintha cipője orrát szemlélné.

Pirx halkan odament a távírászok körül álló csoporthoz, előrehajolt, és olvasni kezdte a sebhelyes válla fölött

„…hat tizennyolc egész három teljes meghajtással megyek nyolc nulla tizenkettőre érkezem vége.”

A távírász bal kézzel új űrlapot húzott maga elé, s máris tovább írt.

„Luna Központ Albatrosz négy Areslunának. Van-e sugárfertőzés a fedélzeten stop válaszoljatok morzéval hang nincs stop hány óra hosszat tudjátok tartani a vészmeghajtást stop bemért eltérés nulla hat egész huszonegy stop vétel.”

„Lendület kettő Aresluna Luna Központnak. Teljes meghajtással megyek Albatroszhoz 64-es szektor stop reaktorom túlhevült de tovább megyek stop hat milliparszekre vagyok a bemért SOS ponttól vége.”

A másik rádiós, a sápadt, egyszer csak valami artikulálatlan hangot adott — a mögötte állók mind fölé hajoltak. Az, aki Pirxet beengedte, átadta a teleírt űrlapot az első navigátornak. A másik távírász ezt írta:

„Albatrosz négy mindenkinek. T 341-es ellipszisben sodródom 65-ös szektor stop hajótest varrata tovább nyílik stop szigetelőfalak tatnál eresztenek stop reaktor vészmeghajtása 0,3 g stop reaktor nem irányítható stop fő védfal több helyen sérült stop fedélzeten harmadfokú sugárszennyeződés vészmeghajtás hatására növekszik stop oldat tovább szivárog stop igyekszem cementezni stop legénységet az orrba küldöm vége.”

A távírásznak reszketett a keze, miközben írt. A mögötte állók egyike megfogta a gallérjánál, fölemelte, kitaszigálta az ajtón, maga is vele ment, kisvártatva visszatért, és leült a távírász helyére.

— Ott van a bátyja — jegyezte meg magyarázólag, senkihez sem intézve szavait. Pirx most az idősebbik távírász fölé hajolt, mert az hirtelen írni kezdett:

„Luna Központ Albatrosz négy Areslunának. Felétek megy Lendület a 64-es szektorból Titán a 67-es szektorból Ballisztikus nyolc a 44-es szektorból Kobold hét nulla kettő a 94-es szektorból stop cementezzétek a szivárgást szkafanderben pajzsok mögött túlnyomással stop adjátok meg folyamatosan a pályaeltérést stop.”

Az, aki a fiatal távírász helyére ült, felkiáltott: — Az Albatrosz! — és mindenki föléje hajolt. Ezt írta:

„Albatrosz négy mindenkinek. Pályaeltérést nem tudjuk leküzdeni stop bordák eresztenek stop levegő kiszivárog stop legénység szkafanderben stop gépházat elöntötte az oldat pajzsok átütve hőmérséklet a kormányfülkében 63 stop első szivárgást a kormányfülkében becementeztem stop oldat forr stop elönti a fő adót stop ezentúl csak hangkapcsolatom lesz várunk benneteket vége.”

Pirx rá akart gyújtani; csaknem mindenki dohányzott, a füst kékes csíkokban emelkedett fölfelé, s a szellőzőberendezés nyílásai rögtön kiszívták. Végigkutatta zsebeit, de nem találta a tárcát. Valaki — nem is tudta ki, kezébe nyomott egy nyitott csomag cigarettát. Pirx rágyújtott. A kapitány megszólalt:

— Mindell úr.

Ajkába harapott.

— Teljes meghajtás.

Minden az első pillanatban meglepettnek látszott, de nem szólt semmit.

— Figyelmeztetés? — kérdezte a kapitány mellett ülő férfi.

— Igen. Majd én. Adjátok ide.

Maga elé húzta a karos mikrofont, és beszélni kezdett: — Titán Aresterra Albatrosz négynek. Teljes meghajtással megyünk felétek. Szektorotok határán vagyunk. Egy óra múlva ott leszünk. Próbáljatok kijutni a vészzsilipén. Egy óra múlva ott leszünk. Teljes meghajtással megyünk. Tartsatok ki. Tartsatok ki. Vége.

Eltolta a mikrofont, és felállt. Mindell a túlsó falnál a házi telefonon beszélt:

— Fiúk, öt perc múlva teljes meghajtás. Igen, igen — felelte annak, aki a vonal túlsó végén volt. A parancsnok kiment. A másik szobából hallatszott a hangja:

— Figyelem! Figyelem! Utasok! Figyelem! Figyelem! Utasok! Fontos közleményt adunk. Négy perc múlva hájónk megnöveli sebességét. SOS jelzést kaptunk, és segítségükre…

Valaki becsukta az ajtót. Mindell megérintette Pirx vállát.

— Kapaszkodjon meg valamibe. Több mint kettő lesz. Pirx bólintott. 2 g meg se kottyant neki, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot, hogy teherbíró képességét fitogtassa. Engedelmesen megfogta az idősebbik távírász székének támláját, és vállán keresztül ezt olvasta:

„Albatrosz négy Titánnak. A hajón már nem maradhatok egy óra hosszat stop vészkijáratot eltorlaszolták a megrepedt bordák stop hőmérséklet a kormányfülkében 81 stop gőz tölti meg a kormányfülkét stop megpróbálom átvágni az orrpáncélt és kijutni vége.”

Mindell kirántotta a távírász keze alól a teleírt lapot, és rohant a másik szobába. Mikor kinyitotta az ajtót, a padló kissé megremegett, s valamennyien érezték, hogy testük hirtelen nagyon nehézzé válik.

Az első navigátor bejött; látható erőfeszítéssel emelte a lábát. Leült a székébe. Valaki odanyújtotta neki a kábeles mikrofont. Gyűrött papírlap volt a kezében, az Albatrosz utolsó rádiótávirata. Kiteregette, és jó ideig nézte.

— Titán Aresterra Albatrosz négynek — szólalt meg végre. — Ötven perc múlva ott leszünk. Nyolcvannégy egész tizenöt per nyolcvanegy egész kettes pályán megyünk stop hagyjátok el a hajót. Hagyjátok el a hajót. Megtalálunk benneteket. Megtalálunk benneteket. Biztosan megtalálunk. Tartsatok ki. Vége.

A kigombolt egyenruhás férfi, aki a fiatalabbik távírászt helyettesítette, hirtelen felugrott, és a kapitányra nézett. A kapitány odament hozzá. A távírász levette fejéről a hallgatót, a kapitány föltette, közben a távírász a keservesen hörgő hangszórót igazgatta. Egyszer csak valamennyien megkövültek.

Csupa olyan ember volt a szobában, aki évek óta repül, de ilyet még egyikük sem hallott. A hangszóróból előtörő kiáltást, mintha lángfal mögül jönne, el-elnyomta a búgás és sercegés.

— Albatrosz — mindenkinek — az oldat — kormányfülkében — hőmérséklet — lehetetlen — a legénység mindvégig isten veletek — a vezetékek…

A hang megszakadt, már csak búgás hallatszott.

A hangszóró recsegni kezdett. Nehéz volt talpon maradni, mégis mindannyian álltak, görnyedten, a fémfalhoz támaszkodva.

— Ballisztikus nyolc Luna Központnak — szólalt meg egy erős hang. — Albatrosz négy felé tartok. Nyissatok utat a 67-es szektoron át, teljes meghajtással haladok, kikerülő manőverre nem vagyok képes. Vétel.

A csend csak néhány másodpercig tartott.

— Luna Központ mindenkinek a 66-os, 67-es, 68-as, 46-os, 47-es, 48-as és 96-os szektorban. A szektorokat lezárom. Mindazok a hajók, amelyek nem haladnak teljes meghajtással Albatrosz négy felé, álljanak meg azonnal, kapcsolják reaktorukat üresjáratba, és gyújtsák fel helyzetlámpáikat. Figyelem, Lendület! Figyelem, Titán Aresterra! Figyelem, Ballisztikus nyolc! Figyelem, Kobold hét nulla. kettő! Itt Luna Központ beszél. Szabad utat nyitok számotokra az Albatrosz négyhez. Az SOS pont körzetében minden forgalom leáll. Kezdjétek a fékezést egy milliparszekre az SOS pont előtt. Figyelem! Az Albatrosz látótávolságába érve oltsátok ki a fékezőrakétákat, mert a legénység már elhagyta. a hajót. Járjatok szerencsével! Járjatok szerencsével! Vége.

Most a Lendület szólalt meg — morzejelekkel. Pirx lázasan figyelt.

„Lendület Aresterra mindazoknak, akik Albatrosz négy segítségére siettek. Beléptem az Albatrosz szektorába tizennyolc perc múlva ott leszek stop reaktorom túlhevült hűtőrendszer elromlott stop a mentőakció után orvosi segítségre lesz szükségem stop teljes hátrameneti tolóerővel megkezdem a fékezést. Vége.”

— Őrült — dörmögte valaki, s a többiek, akik eddig szobormereven álltak, most mind a közbeszólóra pillantottak. Rövid, dühös mormogás támadt.

— A Lendület lesz az első — jegyezte meg Mindell, és a parancsnokra nézett.

— Neki is segítségre lesz szüksége. Negyven perc múlva…

Elhallgatott. A hangszóró hörgött, recsegett, és hirtelen megszólalt egy hang a zörejen át:

— Lendület Aresterra mindazoknak, akik Albatrosz négy segítségére sietnek. Az Albatrosz látótávolságában vagyok. Az Albatrosz a T 348-as ellipszis közelében sodródik. Tatja vörösen izzik. Helyzetlámpái nem égnek. Az Albatrosz nem válaszol a hívásra. Megállok és megkezdem a mentőakciót. Vége.

A másik szobában megszólalt a telefon. Mindell és még egy férfi kiment. Pirx minden izma görcsösen megfeszült. Istenem! Ha ott lehetne! Mindell visszatért.

— Mi van? — kérdezte a kapitány.

— Az utasok kérdezik, hogy mikor táncolhatnak — felelte Mindell. Pirx nem is hallotta. A hangszórón csüggött.

— Már nemsokára — mondta nyugodtan a navigátor. Kapcsoljátok át optikaira. Közeledünk. Pár perc múlva meg kell látnunk őket. Mindell úr, adjon le még egy figyelmeztetést. Overdrive-val fékezünk.

— Igenis — válaszolta Mindell, és kiment.

A hangszóró felbúgott, és megszólalt egy hang

— Luna központ Titán Aresterrának és Kobold hét nulla kettőnek! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Ballisztikus nyolc a 65-ös szektor centrumában mínusz négyes fényességű felvillanást észlelt. A Lendület és az Albatrosz nem válaszol a hívásra. Lehetséges, hogy az Albatrosz reaktora felrobbant. Tekintettel az utasok biztonságára, Titán Aresterrát felszólítom, hogy álljon meg és jelentkezzék azonnal. Ballisztikus nyolc és Kobold hét nulla kettő saját belátása szerint járhat el. Ismétlem: Titán Aresterrát felszólítom…

Mindannyian a kapitányra néztek.

— Mindell úr — mondta. — Le tudunk állni egy milliparszekre?

Mindell a karórájára pillantott.

— Nem, navigátor úr. Mindjárt látótávolságban leszünk. Hat g kellene.

— Akkor irányt változtatunk.

— Úgy is legalább három lesz — mondta Mindell.

— Hadd legyen.

A kapitány felállt, a mikrofonhoz ment, és így szólt:

— Titán Aresterra Luna Központnak. Nem tudok megállni, túl nagy a sebességem. Kikerülő manőverrel, fél tolóerővel irányt változtatok, és kétszázkettes pályán kilépek a 65-ös szektorból a 66-os szektorba. Kérem, nyissanak utat. Vétel.

— Vegye át a visszaigazolást — fordult a férfihoz, aki az előbb mellette ült. Mindell a házi telefonba kiabált valamit. Szüntelenül berregtek a csengők. A fali táblákon villogtak a lámpák. Mintha hirtelen besötétedett volna — pedig csak a szemükből folyt le a vér. Pirx terpeszállásba helyezkedett. A fékezőrakéták működésbe léptek, a Titán enyhén vibrálva kanyarodni kezdett. Hallatszott a motorok magas, sivító hangja.

— Leülni! — kiáltott a kapitány. — Itt nincs szükség hősökre! Három g van!

Mindannyian leültek, vagyis inkább lerogytak a földre. A padlót vastag habszivacsréteg borította.

— Hű, micsoda csörömpölés lehet most odalent! — dünnyögte a Pirx mellett ülő férfi. A navigátor meghallotta.

— Majd kifizeti a biztosító — felelte karosszékéből. Alighanem több is lehetett a nehézkedés három g-nél, Pirx alig bírta. kezét az arcához emelni. Az utasok nyilván mind a kabinjukban feküsznek, de mi lehet a konyhában meg az éttermekben! Elképzelte a pálmaházat. Ezt egyetlen fa sem bírja ki! No és odalent? Biztosan vagonszámra hever a törött porcelán. Siralmas látvány lehet!

A hangszóró megszólalt.

— Ballisztikus nyolc mindenkinek. Az Albatrosz látótávolságban vagyok. Felhő veszi körül. A tat izzik. Befejezem a fékezést, és mentőcsapatot küldök ki az Albatrosz legénységének megkeresésére. A Lendület nem válaszol a hívásra. Vége.

Csökkent a gyorsítás. Valaki megjelent a másik ajtóban, és bekiáltott. Már fel lehetett állni. Mind az ajtó felé indultak. Pirx lépett be utolsónak. Ez volt a fő kormányterem. Szemközti, homorú falát nyolcszor tizenhat méteres képernyő foglalta e1, akár egy óriási mozivászon. A teremben minden villanyt eloltottak. A csillagos fekete űrben, a Titán fő tengelyénél lejjebb, a bal oldali negyedben vékony vonalka fénylett. Vége pirosan izzott, mint a cigarettaparázs. Kissé lapult, sápadt gömb vette körül, mindenfelé elágazó, tüskeszerű, elvékonyodó nyúlványokkal; a gömbfelhőn át egyre kivehetőbbé váltak a fényesebb csillagok. Egyszer csak valamennyien előrelendültek, mintha bele akarnának rohanni a képernyőbe. Legalul, az ernyő jobb alsó sarkában, az állandó fényű csillagok között feltűnt egy fehér pont, és sebesen villogni kezdett. A Lendület!

„Albatrosz reaktorában spontán láncreakció ment végbe stop emberveszteségeim vannak stop égési sebek stop orvosokat kérek stop adómat tönkretette a robbanás stop reaktor szivárog stop készen állok a reaktor kilökésére ha nem tudom megállítani a szivárgást stop” — olvasta le Pirx a fénypont villogását.

Az Albatrosz már nem látszott. A csillagok között súlyos, borostyánsárga-fehéres-szürkés gomolyag lebegett, felül ágas-bogas nyúlvánnyal. Lefelé úszott, a képernyő bal alsó sarka felé, mert a katasztrófa szektorából új pályán kilépő Titán föléje került.

Hosszú fénycsík hullott a sötét kormányterembe a rádiós szoba ajtajából. A Ballisztikus hangja hallatszott:

— Ballisztikus nyolc Luna Központnak. Megálltam a 65-ös szektor központi részében. A Lendület egy milliparszekkel alattam fényjelzéssel közli, hogy emberveszteségei vannak, szivárog a reaktora, készen áll a reaktor kilökésére. Orvosi segítsége kér, az orvost már küldöm. Az Albatrosz legénységének keresését megnehezíti a radioaktív felhő, amelynek felszíni hőmérséklete több mint ezerkétszáz fok. Látótávolságban vagyok a Titán Aresterrától; amely teljes meghajtással elhalad mellettem, átlépve a 66-os szektorba. Várom a Kobold hét nulla kettő érkezését, hogy megkezdjük a közös mentőakciót. Vége.

— Mindenki a helyére! — harsant fel egy erőteljes hang. Ugyanakkor a kormányterem hátsó falán kigyulladt a villany. Nagy jövés-menés kezdődött, az emberek háromfelé indultak egyszerre, Mindell parancsokat adott a vezérlőpultnál, csilingeltek a telefonok, végül kiürült a terem, a parancsnokon, Mindellen és Pirxen kívül csak a fiatal távírász maradt ott — a sarokban állt, a képernyővel szemben, s a lassan eloszló, egyre nagyobb és sötétebb füstfelhőre meredt.

Á, maga az — mondta a Titán kapitánya, mintha csak most venné észre Pirxet, és kezet nyújtott. — Jelentkezik a Kobold? — kérdezte Pirx feje fölött valakitől, aki a rádiós szoba ajtaján nézett be.

— Igen, navigátor úr, már fékez.

— Jól van.

Egy darabig álldogáltak, a képernyőt nézték. A szennyes felhő utolsó foszlánya is eltűnt. Nem látszott már semmi, csak a tiszta, csillagos sötétség.

— Kijutott valaki? — kérdezte Pirx, mintha a Titán parancsnoka többet tudhatna nála. De hát ő a kapitány, és a kapitánynak mindent tudnia kell.

— A lassítójuk mondhatta fel a szolgálatot — felelte az első navigátor. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb Pirxnél. Haja mintha ólomból lenne, nem tudni, őszül-e, vagy mindig ilyen volt.

— Mindell — szólt oda az arra siető mérnöknek —, legyen szíves, közölje, hogy vége a riadónak. Táncolhatnak.

— Ismerte az Albatroszt? — fordult a némán álldogáló Pirxhez.

— Nem.

— Nyugati Társaság. Huszonháromezer tonna. Mi van?

A távírász lépett be, s egy teleírt űrlapot adott át. Pirx elolvasta az első szavakat: „Ballisztikus a… „

Hátrább lépett. De most útjukban volt az embereknek, akik percenként rohantak át a kormánytermen, ezért inkább egészen a sarokba húzódott. Mindell sietett be.

— Mi van? — szólította meg Pirx. Mindell izzadt, zsebkendővel törölgette a homlokát. Pirxnek úgy rémlett, mintha már évek óta ismerné.

— Élnek — felelte kissé fújtatva Mindell. — Elég közel voltak a robbanáshoz. A reaktoruk hűtője nem bírta ki. Mindig az a rohadt hűtő döglik be először. Első— és másodfokú égési sebek. Már ott vannak az orvosok.

— A Ballisztikusról?

— Onnan.

— Navigátor úr! A Luna Központ! — kiáltott be valaki a rádiós szoba ajtajából, és a kapitány kiment. Pirx ott maradt Mindell-lel szemben, aki gépiesen megérintette dagadt arcát, s eltette a zsebkendőjét.

Pirx szerette volna tovább faggatni Mindellt, de aztán nem szólt többet, csak biccentett, és átment a rádiós szobába. A hangszóró tíz hangon beszélt egyszerre, öt szektor hajói kérdezősködtek az Albatroszról, a Lendületről, végül is a Luna Központ mindenkit utasított, hogy maradjanak csendben, és megpróbálta kibogozni a távközlési gubancot, amely a körzet lezárása után a 65-ös szektor körül keletkezett. A kapitány a távírász mellett ült, és írt valamit. Egyszer csak a távírász levette fülhallgatóját, és maga elé tette, mintha már nem lenne rá szüksége. Legalábbis így tetszett Pirxnek. A rádiós mögé lépett. Meg akarta kérdezni, mi van az Albatrosz embereivel, sikerült-e kijutniuk. A rádiós megérezte, hogy Pirx mögötte áll, fölemelte a fejét, és ránézett. Pirx már nem kérdezett semmit. Szótlanul kiment a CSAK A CSILLAGSZEMÉLYZET SZÁMÁRA feliratú ajtón.




Murányi Beatrix fordítása




TERMINUSZ







1


Az állomástól még hosszú volt az út, különösen annak, aki — mint Pirx — bőröndöt cipelt. A ködös kora hajnalban kísértetiesen fehérlettek a rétek. Az úton teherautók robogtak, reflektoruk fényében ezüstösen gomolygott a köd, a kanyar előtt kerekük élesen megcsikordult, és féklámpáik vörösen felizzottak. Pirx átvette a bőröndöt a másik kezébe, és fölpillantott az égre. A ködréteg vékony lehetett, mert látszottak a csillagok. Akaratlanul is megkereste a Mars járat tájolócsillagát. Ebben a pillanatban megremegett a szürke félhomály. Valószínűtlenül zöld fény hasított át a ködön. Pirx beidegzett reflexként kinyitotta a száját, már hallatszott is a dörgő robaj, aztán megjött a forró fuvallat. Megremegett a föld. Egy pillanat alatt zöld nap emelkedett a síkság főlé. Boszorkányos fényben izzott fel a hó, egészen a láthatárig, az útmenti oszlopok árnyéka futni kezdett, minden, ami nem volt vakító zöld, olyan fekete lett, mintha megszenesedett volna. Pirx zöldre vált kezét dörzsölgetve nézte, amint a dombok övezte katlanban, melynek közepén, egy építész szeszélyes fantáziájának gyümölcseiként, kísérteties fényben úszó minaretek meredeztek, az egyik ilyen karcsú torony elszakad a földtől, és tűzoszlopa hátán méltóságteljesen emelkedni kezd; majd amikor a dörej már az egész teret betöltő anyagi erővé vált, szeme elé tartott ujjai résén keresztül a távoli tornyokat, épületeket, tartályokat is kivehette, amint felragyogtak a tündöklő aureolában; a kapitányság ablakai lángoltak, mintha tűzvész dúlna mögöttük, minden körvonal hullámzani és hajladozni kezdett a felhevült levegőben, a színjáték előidézője pedig diadalmas bőgéssel tűnt el a magasban, hatalmas, füstölgő, fekete karikát hagyva maga után odalent a földön. Kisvártatva kövér, meleg csöppekben hullani kezdett a csillagos égből a kondenzációs eső.

Pirx fölemelte bőröndjét, és tovább baktatott. Mintha a rakéta megrepesztette volna az éjszakát: percről percre világosodott, már látszottak a hólé tócsái az árokban, s az egész síkság lassan kibontakozott a hajnali ködből.

A vizesen csillogó drótkerítés mögött a reptéri személyzet hosszú, füves védősánca húzódott. A nyirkos, sárga, tavalyi fű csúszós volt, de Pirx sietett, nem kereste meg a legközelebbi lépcsőt, hanem nekifutott a meredek sáncnak, felkapaszkodott a tetejére — és messziről megpillantotta a hajóját.

Magányosan állt, toronymagasan kiemelkedve a többi rakéta közül. Hosszú évek óta nem építenek már ilyeneket. Pirx elindult a betonon, kikerülve a sekély tócsákat, beljebb megszűntek a tócsák, mert a kilövés forró fuvallatától egy pillanat alatt elpárolgott a víz. A betonkockák ugyanolyan szárazon és keményen dobbantak a léptei alatt, mint nyáron. Hajójához közeledve egyre jobban hátra kellett szegnie a fejét. A páncél olyan volt, mintha hol csirizzel kenték, hol agyagos rongyokkal dörzsölték volna. Hajdanában megpróbálták azbesztkarbid szálakkal kombinálni a wolframburkolatot. Mikor az ilyen hajó néhányszor megpörkölődött a légköri fékezésnél, olyan lett, mintha vedlene: cafatokban lógott a burkolata. Leszedni a cafatokat nem érdemes, mert úgyis megint előjönnek. Induláskor persze óriási miattuk az ellenállás. A stabilitásról meg a kormányozhatóságról jobb nem is beszélni. Csemege lenne az Űrhajózási Bíróságnak.

Lassan ment, noha a bőrönd már nagyon húzta a vállát. Tüzetesen szemügyre akarta venni kívülről a hajót. A hágcsó rácsszerkezete igazi Jákob létrájaként rajzolódott az égre, a rakéta fala szürke volt, mint a kő. Egyébként minden szürke volt még: a betonon szétdobált üres ládák, palackok, rozsdás vasdarabok, csőtekercsek. A rendetlenség elárulta, milyen sebbel-lobbal rakodtak be. Húsz lépéssel a hágcsó előtt Pirx letette bőröndjét, és körülnézett. Úgy látszik, a rakodást már befejezték; a hernyótalpakon terpeszkedő, hatalmas rakodószalagot arrább tolták, kapcsai a levegőben lógtak, vagy két méterre a hajó falától. Megkerülte az acéllábat, amellyel a hajó a betonra támaszkodott. A toronymagas test feketén rajzolódott a hajnali égre. Pirx bement a tat alá. A félelmetes súly megroppantotta a vasbetont, a láb körül csillagalakban ágaztak szét a repedések.

„No, ezért is fizet majd a tulaj” — gondolta, mikor a tat sötét árnyékába lépett. Hátravetett fejjel megállt az első fúvóka tölcsére alatt. A nyílás olyan magasan ásított, hogy nem érte el. Peremét vastag pörkréteg borította. Pirx figyelmesen szimatolt. Bár a motorok régóta nem működtek, érezte az ionizáció jellegzetes, csípős szagát.

— Gyere csak — szólalt meg valaki a háta mögül. Megfordult, de senkit sem látott. Ismét felcsendült a hang, mintha három lépésnyiről jönne.

— Hé, van itt valaki?! — kiáltotta Pirx. Hangja tompán kongott a tucatnyi fúvókából álló, fekete kupola alatt. Válasz nem érkezett. Átment a túlsó oldalra, ott vagy háromszáz méternyire emberek sürgölődtek: libasorba állva vonszolták a földön a súlyos üzemanyag-vezetéket.

Rajtuk kívül senkit sem látott. Egy darabig fülelt; kisvártatva érthetetlen, dadogó hangokat hallott, ezúttal felülről. A fúvókatölcsérek lehettek ludasak a dologban, nyilván reflektorként összpontosítják a környezet zajait. Pirx visszament a bőröndjéért, s nekivágott a hágcsónak.

Észre sem vette, és máris a hatemeletes létra tetején volt, úgy elfoglalták a gondolatai — bár nemigen tudta volna megmondani, min merengett el annyira. A hágcsó tetején, az alumíniumkorlátos vaslapon egy pillanatra megállt, de körül se nézett, hogy búcsút vegyen a környéktől. Eszébe se jutott. Mielőtt benyomta volna a zsilipajtót, megtapogatta a páncélt. Valóságos ráspoly. Olyan rücskös, mint egy savmarta szikla.

— No mindegy, magam akartam — dörmögte. Az ajtó olyan nehezen nyílt, mintha sziklákkal torlaszolták volna el. A zsilipkamra egy hordó belsejéhez hasonlított. Végighúzta ujját a csöveken, száraz port törölt le. Rozsda.

Mikor átnyomakodott a zsilipkamra belső nyílásán, észrevette, hogy a tömítőgyűrű javítások nyomát viseli. Felfelé és lefelé függőleges aknák indultak: az éjjeli lámpákkal megvilágított folyosók. A lámpasorok kékes csíkba olvadtak össze. Valahol szellőztetők búgtak, s orrhangon cuppogott egy láthatatlan szivattyú. Pirx kihúzta magát. Saját testének folytatásaként érezte maga körül a fedélzetek és páncélok roppant tömegét. Az ördögbe is, 19 000 tonna!

A kormányfülkébe menet senkivel sem találkozott. A folyosót olyan végleges csend töltötte be, mintha már az űrben volnának. A légpárnás falburkolat csupa folt; petyhüdten lógtak a súlytalanság állapotában használt kapaszkodózsinórok. A számtalanszor hegesztett és fúrt csőbilincsek parázsból kikapart, elszenesedett krumplihoz hasonlítottak. Végigment két feljárón, s egy hatszögletes helyiségbe jutott. Mindegyik falon lekerekített sarkú fémajtó. Gumiborítás helyett zsinórral körültekert rézkilincsek.

A műszerek ablakocskái vaksi üvegszemmel, üresen néztek rá vissza. Megnyomta az informátor gombját; a készülék nagyot reccsent, a fémdobozban sercegett valami, de a mutatólap sötét maradt.

„No, most mit csináljak? — fordult meg a fejében. Fussak a kapitányságra panaszkodni?”

Benyitott az egyik ajtón. A kormányfülke olyan volt, mint egy trónterem. A képernyők vak üvegében meglátta saját tükörképét: ez a bőröndöt cipeld, átmeneti kabátos alak, az esőtől végképp elformátlanodott kalapjában, holmi eltévedt civilnek látszott. A dobogón a pilóták impozáns méretű foteljai álltak, a test negatívját formázó, mély üléssel — nyakig merül beléjük az ember. Letette bőröndjét, s odament az első pilótaszékhez. Mélyét árnyék töltötte ki, mintha az utolsó kormányos kísértetalakja volna. Pirx a támlára csapott; hatalmas porfelhő szállt fel. A por facsarta az orrát, Pirx dühösen köhögött, aztán elnevette magát. A karfán a habszivacs már elkorhadt az öregségtől. No és a számítógépek ilyeneket még nem látott. Tervezőjük nagyon rábámulhatott egy orgonára. A pultokon annyi műszer, hogy száz szeme legyen, aki mindet figyelni akarja. Lassan megfordult. Pillantása körbevándorolt a falakon: toldozott kábelek gubanca, időrágta szigetelőlemezek, a használattól fényesre kopott vaskarikák, amelyek a légmentes válaszfalak kézi leeresztéséhez valók, megfakult piros tűzoltókészülékek — milyen poros, milyen ósdi minden…

Belerúgott a fotel lengéscsillapítójába. Rögtön folyni kezdett az olaj.

„Mások is repültek vele, majd elboldogulok én is” gondolta. Kiment a helyiségből, a szemközti ajtón át az oldalfolyosóra jutott, és elindult rajta. Mindjárt a liftakna mellett sötétebb dudort vett észre a falon. Megtapintotta: nem tévedett. Itt egy lyukat tömtek be. További nyomokat keresett, de alighanem az egész elemet kicserélték; a födém és a fal sima volt. Újból szemügyre vette a tömést. Göcsörtösen kötött meg a cement; még a lázasan dolgozó kezek elmosódott nyomát is látni vélte rajta. Beszállt a liftbe, s megnyomta a legalsó gombot, mert a reaktort is meg akarta nézni. Az üveg mögött egyenletesen suhantak el a fedélzeteket jelző, világító számok: ötödik… hatodik… hetedik…

Odalent hideg volt. A folyosó ívben kanyarodott, más folyosókkal találkozott, a hosszú, alacsony előtéren át már látta a máglyakamra ajtaját. Itt még hidegebb volt; lehelete fehéren gomolygott a poros lámpák fényében. Megrázkódott. A hűtőberendezés? Itt kell lennie a közelben. Fülelt. A burkolatlemezek valami halk, távoli dobogás ütemére remegtek. Átment a súlyos, alacsony födémek alatt, amelyek tompán visszhangozták lépteit; nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a föld alatt jár. A légszigetelt ajtó kallantyúját nem bírta elfordítani. Erősebben nyomta, meg se moccant. Már lábbal akart ránehezedni, mikor rájött a zárrendszer nyitjára: előbb ki kell húzni a biztosító rudat.

Az ajtó után újabb, kétszárnyú ajtó következett, olyan vastag, mint egy kincstáré. Acélszárnyairól lepattogzott a lakk, szemmagasságban piros betűk maradványai díszlettek






VEZÉY





Szűk, majdnem vaksötét előtérbe jutott. Mikor a küszöbre lépett, csattanás hallatszott, fehér fény villant az arcába, s egy halálfejes-lábszárcsontos tábla is kivilágosodott.

„De félősek voltak ezek a régiek!” — morgott magában. A vaslépcső tompán kongott, amint lement a kamrába. Mintha kiszáradt várárok fenekére került volna; szemben körbástyaként szürkéllett a reaktor két emelet magas, domború védőfala, telis-tele kis dudorok sárga és zöldes szeplőivel: régi sugárszivárgások töméseivel. Számolni kezdte őket, de mikor fölment a hídra, és fentről végignézett az egész falon, abbahagyta; helyenként már nem is látszott a foltok között a beton.

A vaslábakon álló hidat üvegfalak választották el a kamra többi részétől, mintha üvegkalitkát helyeztek volna rá. Sejtette, hogy ólomüveg, s a kemény sugárzástól véd, de így is képtelenül bizarrnak találta ezt az atomépítészeti műemléket.

Egy kis tetőféle alatt sugarasan elágazó Geiger-számlálók meredeztek a máglya felé. Külön fülkében voltak a mérőórák; csak egy működött közülük. Azt mutatta, hogy a máglya üresjáratban van.

Lement, letérdelt, és bepillantott a műszeraknába. A periszkóp tükrein fekete foltok tanúskodtak a műszer tisztes koráról. Kicsit sok a radioaktív salak, de hát a Mars nem a Jupiter, tíz nap alatt vissza is lehet érni. Az üzemanyag több ilyen útra is elégnek látszott. Bekapcsolta a kadmiumlassítókat. A mutató megrezdült, és kelletlenül elmászott a skála túlsó végéig. Ellenőrizte a késést tűrhető. Pontosan annyi, hogy az ellenőr, némi jóindulattal, szemet hunyhasson fölötte.

A sarokban megmoccant valami. Két zöld fénypontocska izzott a sötétben. Rájuk meredt, és összerezzent, mert lassan elmozdultak. Közelebb ment. Egy macska volt ott. Girhes, fekete macska. Halkan nyávogott, és Pirx lábához törleszkedett. Pirx elmosolyodott, körülnézett, s a magasban, egy vaspolcon, fölfedezte a ketreceket. Fehér pamacsok mocorogtak bennük. Időnként apró, fekete gyöngyszemek csillantak meg a drótok között. Fehér egerek. Régi hajókon még látni ilyet néha: élő műszer, a radioaktív szivárgást jelzi. Lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, de az kibújt a keze alól, és fejét a kamra legsötétebb, elszűkülő része felé fordítva, halkan miákolt, aztán meggörbítette a hátát, kifeszített mancsain egy betonpillér felé indult, amely mögött feketéllett valami, talán egy négyszögletes fülke. A zászlóként felmeredő macskafarok vége megrezzent, az állat tovább kúszott, s már-már eltűnt a félhomályban. Pirx kíváncsian lehajolt, és utánakémlelt. A lejtős falon félig nyitott, négyszögletes ajtócska volt; mögötte fény csillant valamin, amit Pirx karikába tekert fémcsőnek nézett. Ezt bámulta a felborzolódott szőrű macska, meg-megbillentve égnek meredő farkát.

— No mi bajod, hisz nincs ott semmi — dörmögte Pirx, és majdnem leguggolva, bekukkantott a sötét fülkébe. Odabent ült valaki. Tompa fények csillogtak előrehajló törzsén. A macska halkan nyávogva az ajtó felé óvakodott. Pirx szeme már megszokta a sötétséget, egyre tisztábban kivette a magasra felhúzott, hegyes térdeket, a tompán csillogó fém lábszárakat, és a köréjük kulcsolt, ízelt karokat. Csak a fej maradt árnyékban.

A macska szívhezszólót nyávogott.

Az egyik kar csikorogva megmozdult, kinyúlt, és vasujjai hegyével a padlót érintve, ferde hidat alkotott. A macska villámgyorsan felsuhant rajta, s elhelyezkedett az ülő alak vállán.

— Hé, te — mondta Pirx, nem tudni, a macskának-e vagy annak a teremtménynek, amely most lassan, mintha óriási ellenállást küzdene le, visszafelé emelte a karját. Pirx hangja megállította ezt a mozdulatot. A vasujjak a betonra koppantak.

— Ki az — szólalt meg egy eltorzult hang, mintha vascsövön át jönne —, itt Ter-minusz — ki az?

— Mit csinálsz itt? — kérdezte Pirx.

— Ter-minusz… itt-va-gyok… hi-deg-van… rosszul… látok — csikorogta rekedten a hang.

— A máglyára vigyázol? — kérdezte Pirx. Már nem remélte, hogy megtud valamit a robottól, amely épp olyan rozzant, mint az egész hajó, de a zöld szemek hatására valahogy nem tudta egyszerűen faképnél hagyni.

— Ter-minusz… a mág-lyára — nyekergett a robot a betonfülkében. — Én… a mág-lyára. A mág-lyára… szajkózta elégedetten.

— Állj fel! — kiáltotta Pirx, mert semmi más nem jutott eszébe. Odabent éktelen csikorgás támadt. Pirx hátrább lépett, s nézte, amint a sötétségből kinyúlik két széttárt ujjú vaskéz, kifelé fordulnak, megkapaszkodnak a fülke oldalában, s húzni kezdik a keservesen nyikorgó törzset. A fémtest meggörbült, kibújt a világosságra, és minden ízében csikorogva felállt. Vízszintes fémízületein olajcseppek buggyantak ki, sötétre festve a bádogtesten a vastag porréteget. Inkább páncélos lovagra hasonlított, mint automatára. Megállt, és lassan dülöngélt jobbra-balra.

— Itt a helyed? — kérdezte Pirx. A robot üvegszemei kétfelé bandzsítva lassan körbejártak, s ez a kacsintás teljesen agyalágyult kifejezést kölcsönzött lapos fémábrázatának.

— A cemen-tet… előkészí-tettem… két font… hat font… nyolc font… rosszul… látok… hi-deg van…

Nem a fejéből jött a hang, hanem széles mellvértje mögül.

Az összegömbölyödött macska a robot válláról nézte Pirxet.

— Betöm-tem… a… repedé-seket — recsegett tovább Terminusz. Közben apró mozdulatokat tett, mintha tenyerével lapátolna valamit, és maga elé csapkodná. Pirx jól ismerte a műveletet, amelyet a robot csökevényes mozdulatai felidéztek: így cementezik be a radioaktív szivárgást. A gépember rozsdás törzse most nagyobbat billent, a fekete macska karmai megcsikordultak a vason, de nem tudott megkapaszkodni. Dühösen fújt, és fekete csíkként leugrott a földre, röptében Pirx lábát súrolva. A robot, úgy látszik, nem vette észre. Elhallgatott, csak kezei végezték még az egyre lanyhább, csökevényes mozdulatokat, szavainak elhaló, néma visszhangjaként; aztán nem mozdult többé.

Pirx a reaktor falára pillantott, amely tele volt nedvességfoltokkal, szinte megkövesedett az öregségtől; s egymást érték rajta a cementtömések sötétebb dudorai; aztán megint Terminuszra nézett. Nagyon öreg lehet, talán még a hajónál is idősebb. Jobb válla pótalkatrésznek látszott, csípőjén és combján forrasztások nyomait viselte, körülöttük a megolvadt vas csaknem sötétkékre színeződött.

— Terminusz! — kiáltotta Pirx, pontosan úgy, mintha süket emberhez beszélne. — Eredj a helyedre!

— Igen-is. Ter-minusz.

A robot rák módra behátrált a nyitott ajtón, és csikorogva bepréselte magát odújába. Pirx a macska után nézett, de az sehol sem volt. Fölment, bezárta maga után a légszigetelő ajtót, és felliftezett a negyedik szintre, a navigációs szobába.

A tágas, alacsony helyiség, megsötétedett tölgyfa burkolatával és gerendás mennyezetével, hajókabinra emlékeztetett. Rézkeretes, kerek hajóablakain nappali világosság áradt be. Vagy negyven évvel ezelőtt járta ez a divat; akkoriban még a műanyag falburkolat is fautánzat volt. Pirx kinyitotta a kerek ablakot, és majdnem beverte fejét a vak falba. Rejtett fénycsövek keltették a nappali világosság illúzióját. Becsapta az ablakot, és megfordult. Az állványokról a földig lógtak a csillagtérképek, világoskéken, mint a tenger a földrajzi térképeken, a fal tövében régi másolópapír-tekercsek feküdtek, színes pályagrafikonokkal, a rajztábla az erős fényű lámpa alatt csupa lyuk volt a körzőszúrásoktól, a sarokban íróasztal állt, előtte a padlóhoz csavarozott tölgyfa karosszék, ülése alatt golyóscsuklóval, hogy akármerre el lehessen fordítani, körös-körül pedig a falba süllyesztett, masszív könyvespolcok.

Igazi Noé bárkája.

Vajon ezért mondta az ügynök, már a szerződés aláírása után: „Történelmi hajót kap”?

Hát ócskának elég ócska, de attól még nem történelmi. Sorra kihúzogatta az íróasztal fiókjait, míg végre megtalálta a hajónaplót. Jókora könyv volt, simára kopott bőrkötésben, patinás rézveretekkel. Pirx még egyre álldogált, mintha nem tudná rászánni magát, hogy letelepedjen a nagy, kiült karosszékbe. Felnyitotta a könyvet. Első oldalán a próbaút dátuma meg az űrhajógyárban kiállított műszaki okmány fotokópiája. Pirx hunyorgott; akkor ő még nem volt a világon. Megkereste az utolsó bejegyzést, ez most a legfontosabb. Egyezett azzal, amit az ügynök mondott: a hajóra egy hét óta gépeket és darabárut raknak be a Mars számára, a huszonnyolcadikára kitűzött rajt késett, három napja számolják a kötbért. Ezért a nagy sietség: a földi kikötőben felszámolt kötbér egy milliomost is tönkretesz…

Lassan lapozgatta a könyvet, nem olvasta el a kifakult sorokat, csak végigfutott a szeme a szabványos fordulatokon, pályaadatokon, számítási eredményeken; sehol sem állt meg, mintha valami mást keresne. Forgatta a lapokat, s az egyiknek a tetején ezt olvasta:

A hajót I. fokozatú javítás céljából az Ampers-Hart hajógyárba szállították.

A dátum három évvel ezelőtti.

Mi a csudát javítottak rajta? Nem volt rá különösebben kíváncsi, de azért átnézte a munkák listáját, s egyre jobban csodálkozott: kicserélték az orrpáncélokat, tizenhat fedélzeti elemet, a reaktorház bordáit, a szigetelő válaszfalakat…

Új válaszfalak és bordák?

Igaz is, az ügynök említette, hogy egyszer, régen, valami baj volt a hajóval. De ami itt történhetett, az nem közönséges üzemzavar, inkább katasztrófa.

Visszalapozott, hogy a javítást megelőző bejegyzésekből megtudjon valamit. Először a rendeltetési kikötőt találta meg: Mars. Rakomány: darabáru. Legénység: első mérnöktiszt: Pratt, másodtiszt: Wayne, pilóták: Potter és Nolan, gépész: Simon.…

És a parancsnok?

Meg egyet lapozott visszafelé, s összerezzent.

A hajó átvételének dátuma: tizenkilenc évvel ezelőtt. És az aláírás: Momssen első navigátor.

Momssen!

Száraz forróság öntötte el.

Momssen?! Talán csak nem az a Momssen?! De hiszen… hiszen az egy másik hajó volt!

A dátum azonban egyezett: most tizenkilenc éve. No, várjunk csak. Nyugalom. Nyugalom.

Visszamerült a hajónaplóba. Határozott, világos kézírás. Kifakult tinta. Az út első napja. A második, a harmadik. Mérsékelt reaktorszivárgás: 0,4 rtg/óra. Cementezés. Pályaszámítások. Tájolócsillag.

Gyerünk, tovább!

Nem olvasott, szeme csak végigrohant a sűrűn teleírt lapokon.

Itt van!

A dátum, amelyet gyerekkorában az iskolában tanult, és alatta:

F. i. 16.40 órakor vettük a Dejmosz meteorjelzését: a Leonidák Jupiter okozta perturbációja folytán szektorunkon meteorraj halad át, ütközőpályán, seb. 40 km/mp. Meteorjelzés vételét igazoltam. M 1-es riadót rendelek el. 0,42 mg/órás állandó reaktorszivárgás mellett teljes meghajtással kikerülő manővert végzek, megközelítő irány az Orion Deltája.

És alatta, új bekezdésben: F. i. 16.51-kor a

Innét üresen maradt a lap.

Nincs rajta semmi jel, kusza vonás, tintafolt, semmi csak az utolsó „a” betű végződik lefelé húzott, függőleges vonalkával, ahelyett, hogy a szépírás szabályai szerint visszakanyarodna.

Ebben a néhány milliméteres, kicsit reszketeg vonalban, amely a szabályos betűk után hirtelen belehasít a papír fehér mezejébe, minden benne, van: az ütközés robaja, a kiáramló levegő sziszegése, az emberek jajkiáltása, mikor megpattan a szemgolyójuk és a torkuk…

De hát azt a hajót másképp hívták! Másképp! De hogyan?

Álmában érez néha ilyet az ember: képtelen volt felidézni a hajó nevét, pedig ugyanolyan híres, mint Kolumbusz hajója!

Úristen — hogy hívták azt a hajót, Momssen utolsó hajóját?!

A könyvespolcnál termett. A vastag Lloyd-regiszter szinte magától ugrott a kezébe. Úgy rémlik, C-vel kezdődött a neve. Cerberus? Nem. Corinna! Nem. Hosszabb név volt, egy színdarab címe, valami hadvezér vagy lovag…

Az asztalra dobta a könyvet, s összehúzott szemmel vizsgálgatta a falakat. A könyvespolc és a térképszekrény között műszerek függtek a faburkolaton: páratartalom-mutató, sugárzásmérő, széndioxidjelző…

Sorra megfordította őket. Nem volt rajtuk felirat. Különben is újnak látszottak.

Ott, a sarokban!

A tölgyfa lemezbe csavarozva üveglapos műszer csillogott: a radiográf. Ilyet ma már nem gyártanak; a keretén mulatságos, rézből öntött díszek… Gyorsan kiszedte a csavarokat, gondosan ujjai közé csippentette őket, megmozgatta a keretet, a fémdoboz a kezében maradt. Megfordította. Hátlapján, az aranyosan csillogó rézbe vésve, egyetlen szó: Coriolanus.

Ez az a hajó.

Tekintete végigsiklott a kabinon. Hát itt, ebben a székben ült akkor — abban a végső pillanatban — Momssen? A Lloyd-regiszter a C betűnél nyílt ki. Cordoba, Corinna, Coriolanus. A társaság neve… 19 000 tonna nyugalmi tömeg… a hajógyárból kikerült… urán-víz reaktor… kormányrendszer… hűtés… tolóerő… maximális járathosszúság… Terra-Mars vonalon közlekedett, a Leonida-áramba kerülve összeütközött egy meteorral, tizenhat év múlva egy járőrhajó megtalálta a pálya aphéliumában… Ampers-Hartban végzett I. fok. javítás után a Déli Társaság Terra-Mars vonalra állította… darabáru-szállítás… biztosítási díj… nem nem ez az… megvan!

…Kék Csillag néven.

Behunyta a szemét. Milyen csönd van itt. Új nevet adtak neki. Biztosan azért, nehogy nehézségek támadjanak a legénység szerződtetésénél. Hát ezért mondta az ügynök…

Megpróbálta felidézni magában, mit is meséltek a Bázison erről a dologról. Az ő járőrhajójuk találta meg a roncsot. Annak idején a meteorjelzések mordig későn jöttek. A bizottság szűkszavú jegyzőkönyvet adott ki: „Vis maior. Senki sem hibás.” És a legénység? Egyes nyomok arról tanúskodtak, hogy nem mindenki halt szörnyet; az életben maradottak között volt maga a parancsnok is, és az ő lelkiereje jóvoltából az emberek, akiket a meggörbült fedélzetek elvágtak egymástól —, bár semmi reményük nem volt a megmenekülésre, nem omlottak össze, hanem az utolsó oxigénpalackig éltek, és mindvégig támogatták egymást. Aztán volt még valami különös dolog, egy hátborzongató részlet, amit az egész sajtó hetekig színezgetett, míg egy újabb szenzáció el nem feledtette — mi is volt az?

Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a nagy előadóterem, a képletekkel telefirkált tábla, a táblánál fülig krétásan nyögdécselő Colos, és ő maga, amint kihúzott fiókja fölé hajolva, suttyomban a fiók aljára terített újságot olvassa: „Ki élheti túl a halált? Csak az, aki nem él!” Hát persze! Ez volt az! Egyvalami megmenekült a katasztrófából, nem lévén szüksége sem oxigénre, sem élelemre, és tizenhat évig hevert a romok alatt: egy robot.

Felugrott. Terminusz! Igen, biztosan Terminust az! És most itt van nála, a hajón. Ha akarná, ha merné… Képtelenség. Ez a féleszű masina, ez a vénségtől süket és vak, ócska cementező gép?! A sajtó persze mindenből falrengető szenzációt igyekszik csinálni, azért írta róla harsogó címekben, hogy a tragédia titokzatos szemtanúja, akit a Bizottság zárt ajtók mögött hallgatott ki! Felidézte magában a robot gyagyás nyekergését. Ostobaság, szemenszedett ostobaság!

Becsapta a hajónaplót, a fiókba dobta, és órájára pillantott.

Nyolc óra, sietni kell. Kikereste a fuvarleveleket. A csapóajtókat már bezárták, a kikötői és egészségügyi ellenőrzés megvolt, a vámnyilatkozatokat lepecsételték, minden rendben. Átnézte az íróasztalnál az árubizonylatot, és elcsodálkozott, hogy a rakományt nem részletezték. Gépek, no jó, de miféle gépek? Milyen göngyölegben? És miért nincs rakodási helyszínrajz, a súlypont feltüntetésével? Semmi egyéb, csak az összsúly és a raktári elhelyezés sematikus vázlata. A tatban csak 300 tonna rakomány van — miért? Netalán csökkent teherbírással megy a hajó? És ő erről véletlenül szerez tudomást, szinte az utolsó percben? Egyre sietősebben turkált az irattartókban, szétdobálta a papírokat, de sehogy se találta, amit keresett; közben az egész história kiment a fejéből, úgyhogy mikor a kiszerelt radiográfra esett a pillantása, összerezzent. Aztán mégiscsak előkerült a papiros, amelyből kiderült, hogy a legalsó raktárban, közvetlenül a máglya védőpajzsa fölött, negyvennyolc láda élelmiszer van. És a fuvarlevélben megint csak ilyen általános meghatározás szerepelt: „könnyen romló élelmiszer”. De akkor miért rakták éppen oda, ahol legrosszabb a szellőztetés, és amikor a motor működik, legmagasabb a hőmérséklet? Szándékosan, hogy elromoljon, vagy mi az ördög?

Kopogtattak.

— Tessék — szólt ki, s igyekezett az irattartókba dobálni az egész asztalon szétszórt papírokat. Két férfi lépett be. Megálltak az ajtóban, s bemutatkoztak:

— Boman, nukleomérnök.

— Sims, villamosmérnök.

Pirx felállt. Sims mókusképű, vékony fiatalember volt, köhécselve nézelődött. Bomanról első pillantásra látszott, hogy veterán. Arcának jellegzetes, narancssárgásan lebarnult színét a kozmikus sugárzás éveken át összegeződő, apró adagjaitól kapta. Egy fejjel alacsonyabb volt Pirxnél; annak idején, mikor ő repülni kezdett, még minden kilogramm súly számított az űrhajókon. Soványsága ellenére püffedt volt az arca, szeme alatt duzzanatok nyomát őrző sötét táskák, mint az olyanoknál általában, akik hosszú éveken át sokszoros túlterhelést viselnek el. Alsó ajka nem takarta el a fogait.

„Én is ilyen leszek egyszer” — gondolta Pirx, miközben kinyújtott kézzel Boman felé indult.




2


Kilenckor kezdődött a pokol. A repülőtéren a szokásos forgalom zajlott — sorbaállás az induló hajók előtt, hat percenként a nagy megafonok recsegő hangja, figyelmeztető rakéták, aztán mennydörögve felbőgnek a teljes tolóerőt kipróbáló motorok, minden rajt után vízesésként hull vissza a magasra felvert por, még le sem ülepedett, mikor a toronyból már szabad utat jeleznek a következőnek; mindenki rohan, mindenki nyerni akar egypár percet, ahogy az már lenni szokott a teherkikötőkben, csúcsforgalom idején; majdnem mindegyik hajó a Marsra indul, amely kétségbeesetten könyörög gépekért és zöldfőzelékért — az ottaniak hónapokig nem látnak egy falat zöldségfélét; a hidroponikus melegházak még csak most épülnek.

A rajtra készülő— hajókhoz özönlenek a daruk, betonkeverők; rácsszerkezeti elemek, üveggyapotbálák, cement— és olajtartályok, gyógyszeres ládák; a rajtjelre minden ember fedezékbe bújik, ki hova tud, a sugárvédő árkokba vagy a páncélos vontatókba, de a beton még ki sem hűlt, máris folytatják a munkát. Tíz órára, mikor a füstfelhőkben úszó, püffedt, vörös nap a láthatár fölé emelkedett, a rajtállások közötti betonfalakat már összevissza repesztette, bekormozta, üregesre marta a rakéták tűzoszlopa, a mélyebb repedéseket sebtiben telefröcskölték gyorsan kötő cementtel, amely sáros szökőkútként tört elő a csővezetékből; közben sugárvédő osztagok ugráltak ki kocsijukból óriási sisakban és szkafanderben, hogy nagynyomású homoksugárral eltávolítsák a radioaktív szennyeződést, szirénázva száguldoztak a vörös-fekete kockás ellenőrző kocsik, a kapitányság tornyában valaki belebömbölt a megafonba, a karcsú tornyok csúcsán szélmalomként forogtak a nagy radarvitorlák — egyszóval minden úgy volt; ahogyan lennie kell. Pirx azt se tudta, hol áll a feje. Be kellett rakni az utolsó percben érkezett friss húst, ivóvizet venni, ellenőrizni a hűtőberendezést (mínusz öt volt a minimum, az ellenőr a fejét csóválta, de végül megkönyörült és aláírta a rajtengedélyt), a kompresszorokon, pedig nagyjavítás után voltak; a próbaüzemnél minden szelep könnyezni kezdett; Pirx már úgy nekieresztette a hangját, mint egy jerikói harsona, kiderült, hogy a vizet rosszul helyezték el — valami hülye átállította a szelepet, mielőtt az alsó tartályok megteltek volna —, papírokat firkált alá, ötöt raktak elé egyszerre, azt se tudta, mit ír alá. Tizenegyet mutatott az óra, hatvan percük volt a rajtig, és akkor robbant a bomba.

A kapitányság nem engedélyezi a rajtot, mert a fúvókarendszer régi, és a radioaktív csapadék túl veszélyes; a hajónak bór-hidrogén pótmeghajtással kellene rendelkeznie, olyannal, mint a Gigászé, amelyik hatkor indult. Pirx, aki már rekedtre ordítozta magát, hirtelen vészesen nyugodt lett. Tudja a forgalomirányító, hogy mit beszél? Eddig nem vette észre a Kék Csillagot? Ebből komoly, nagyon komoly kellemetlenségei lehetnek. Tulajdonképpen mit kíván? Meg kell erősíteni a védfalat? Mivel? Homokzsákokkal. Hány kell? Csekélység, háromezer darab. Hát csak tessék, ő mindenesetre elindul a kitűzött időpontban. Megterhelik a Társaság számláját. Jól van, terheljék meg.

Beleizzadt a vitába. Mintha minden összeesküdött volna, hogy fokozza a kavarodást, pedig az amúgy is elég nagy: a villamosmérnök egy hibás műszer miatt szidja a gépészt, a másodpilóta elcsámborgott a menyasszonyához búcsúzkodni, a felcsernek nyoma veszett, a hajó köré negyven páncélos mammut gyülekezik, a fekete overallos munkások szélsebesen rakják a homokzsákokat, a toronyból a szemafor hadonászva sürgeti őket, rádiótávirat jött, a pilóta helyett a villamosmérnök vette föl, elfelejtette beírni a rádióskönyvbe, egyébként nem is az ő dolga, Pirx már szédült, noha úgy tett, mintha tudná, mi történik; húsz perccel az indulás előtt merész döntésre szánta el magát: átszivattyúztatta az egész vizet az orrtartályokból a tatba. Lesz, ami lesz; legfeljebb felforr, de megjavul az egyensúlyuk.

Tizenegy negyvenkor motorpróba. Most már törik-szakad, indulni kell. Kiderült, hogy nem minden embere használhatatlan. Különösen Boman volt kedvére való, alig lehetett észrevenni a jelenlétét, de minden úgy ment, mint a karikacsapás: fúvókapróba, féljárat, teljesjárat; hat perccel a nulla előtt, mikor a kapitányság megadta a RAJTHOZ jelzést, készen voltak. Már mindenki a lehajtott hátú karosszékben feküdt, mikor a felcser is befutott; a mulatt másodpilóta búbánatos képpel előkerült a menyasszonya mellől, a hangszóró hörgött, morgott, bőgött, végre nullához ért az automata mutatója, szabad utat kaptak. Indulás.

Pirx természetesen tudta, hogy a 19 000 tonnás hajó nem járőrcsónak, amelyben éppen annyi hely van, hogy széleset vigyoroghat, azonkívül a hajó nem bolha, nem ugrik magától, tolóerő kell neki — de ilyesmire azért nem számított. Már fél tolóerőt mutatott a műszer, a hajó a fúvókáktól az orráig vitustáncot járt, mintha darabokra akarna szakadni, és a terhelésmutató tanúsága szerint még el sem mozdultak a betonról. Eszébe villant, hogy a Csillag talán megakadt valamiben — állítólag száz évben egyszer megesik ilyesmi —, de ebben a pillanatban a mutató kilendült. Tűzoszlopon álltak, a Csillag hideglelősen remegett, a graviméter mutatója fel-alá ugrált a skálán; Pirx sóhajtva dőlt a párnákra, izmait ellazítva most már, ha akarna, sem tehetne semmit. Emelkedtek. Rögtön megkapták a rádiómegrovást, amiért teljes tolóerővel rajtoltak, ez ugyanis nagy radioaktív szennyeződést okoz. A Társaságot újabb bírsággal fogják megterhelni. Igen? Nagyon helyes, hadd fizessen a Társaság, egye meg a fene! Pirx csak elfintorodott, meg se próbált vitatkozni a kapitánysággal, hogy hiszen csak fél tolóerővel indult. Forduljon talán vissza, hívja ki a bizottságot és követelje, hogy törjék fel az uránmérő pecsétjét és vegyék jegyzőkönyvbe a regisztráló szalag adatait?

Különben is más gondja volt most: épségben kijutni a légkörből. Életében nem ült még ilyen rázós hajón. Mintha egy középkori faltörő kos fejében ülnének. Veszettül ugrált a hajó, úgy zötyögtek a szíjak között, hogy majd kiugrott a szemük, a graviméter fel-alá táncolt, hol 3,8-at mutatott, hol 4,9-et, szégyentelenül felszökkent az ötösre, aztán ijedtében egyszerre a hármasig esett le. Mintha galuskát lövöldöznének ki a fúvókákon! Persze már teljes tolóerővel mentek, Pirx két kézzel szorította fejére a sisakot, különben nem hallotta volna a pilóta hangját a fülhallgatóban, úgy bőgött a Csillag. De nem a rakéták jól ismert, diadalmas mennydörgését hallatta. A Föld vonzóerejével vívott harca gyötrelmes haláltusára hasonlított. Jó pár percig úgy rémlett, nem is ők távolodnak el a Földtől, hanem mozdulatlanul állnak, és a bolygót taszítják el a rakéta teljes tolóerejével — olyan keservesen erőlködött, a hajó! A páncéllemezek körvonalai elmosódtak a vibrálástól, Pirx hallani vélte, hogyan pattannak szét a varratok, de persze csak képzelődött; ebben a pokolban még az utolsó ítélet harsonáit se hallotta volna meg.

Az orrpáncél hőmérséklete — nos, ez volt az egyetlen mutató, amely nem táncolt, nem ugrált, nem esett vissza és nem állt meg, hanem olyan nyugodtan mászott felfelé, mintha még legalább egy méter volna előtte a skálán, nem pedig csak az utolsó, vörös számok: 2500, 2800; alig néhány fok volt hátra, mikor Pirx odapillantott. Pedig még az orbitális sebességet sem érték el, mindössze 6,6 km/mp-ig vitték, holott már tizennegyedik perce repülnek! Beléhasított a rémes gondolat, amely rossz álmaikban ijesztgeti olykor a pilótákat: egyáltalán el se indult, és amit a képernyőkön elsuhanó felhőknek hisz, az nem egyéb, mint a megrepedt hűtőcsövekből feltörő gőz! No, de ilyen nagy baj azért nem volt. Repültek. A felcser viaszsápadtan feküdt, és hányingerrel küzdött. Ebből az orvosi ellátásból nem sok örömünk lesz, gondolta Pirx. A mérnökök derekasan tartották magukat, Boman még csak meg sem izzadt; csukott szemmel feküdt, nyugodtan, törékenyen, mint egy kisfiú, csak éppen ősz hajjal. A fotelok alól, a lengéscsillapítókból olyan vidáman csurdogált a hidraulikus folyadék, hogy öröm volt nézni. A dugattyúk majdnem a henger végéig nyomultak. Pirx csak arra volt kíváncsi, mi lesz, ha odáig érnek.

Mivel egészen másfajta, modern műszerfalhoz szokott, mindig rossz irányba fordította a fejét, amikor ellenőrizni akarta a tolóerőt, a hűtést, a sebességet, a páncél hőfokát, no és elsősorban a pályaadatokat.

A pilóta, akivel kiabálva érintkezett az interkomon, mintha kicsit elvesztette volna a fejét: hol pályára álltak, hol letértek róla, persze csak egy icipicit, de a légkörben az ilyen apró ingadozás is elég ahhoz, hogy az egyik oldal jobban felhevüljön; mint a másik, ettől aztán óriási termikus feszültség lép fel a páncélban, ami végzetes következményekkel járhat. Pirx csak azzal a reménnyel vigasztalta magát, hogy ha ez a rozzant bárka sok száz rajtot kibírt, hát ezt is kibírja.

A távhőmérő mutatója csakugyan felmászott a skála végéig: 3500 fokra hevült fel a páncél. Pirx tudta, hogy ha ez még tíz percig így megy, a páncél repedezni kezd a karbidok se bírnak ki mindent. Milyen vastag a burkolat? Ezt nem mutatta semmi műszer; mindenesetre alaposan le van már pörkölődve. Melege lett, de csak a gondolattól, hiszen a belső hőmérő most is huszonhét fokot mutatott, éppúgy, mint a rajtnál. Hatvan kilométernél jártak, gyakorlatilag már elhagyták a légkört, a sebesség: 7,4 km/mp. Kicsit simábban haladtak, de még most is csaknem 3 g-t mutatott a graviméter. A Csillag olyan tohonya volt, mint egy ólomtuskó. Nem lehetett tisztességesen felgyorsítani, még az űrben sem. Miért? Fogalma sem volt.

Fél órával később már az Arbiter felé repültek; csak ez után az utolsó bemérő műhold után térnek majd rá az ekliptikus Föld-Mars pályára. Valamennyien feltápászkodtak, Boman az arcát masszírozta, Pirx érezte, hogy neki is megduzzadt kissé az ajka, különösen az alsó; mindannyiuk szeme véreres volt, köhécseltek, berekedtek, de ezek normális tünetek, egy óra alatt nyomtalanul el szoktak múlni.

A máglya úgy-ahogy működött, a tolóerő nem csökkent ugyan, de nem is nőtt, pedig az űrben nőnie kellene — mégsem akart. Úgy látszik, a Csillagon még a fizika törvényei is csak körülbelül érvényesek. Majdnem normális, földi gyorsulásuk volt, és másodpercenként 11 kilométeres sebességük. Hátra volt még a Csillag megugratása, hogy elérje a szükséges utazósebességet, különben hónapokig cammoghatnának a Mars felé; most azonban még csak az Arbitert célozták meg.

Pirx, mint minden navigátor, eleve felkészült rá, hogy az Arbiternél valami kellemetlenség várja — például figyelmeztetik, hogy a hajó torkolatlángja nagyobb az előírásosnál, vagy megvonják az elsőbbségét, mert valami fontosabb hajót kell átengedni, vagy amiatt tolják le; hogy a fúvókák alatti ionizációs kisülések zavarják a rádióvételt —, de nem volt semmi zűr. Az Arbiter rögtön átengedte őket, utánuk szállt a hagyományos rádiótávirat, hogy „szerencsés hajózást”, Pirx megköszönte, s ezzel kölcsönösen eleget tettek az űrbeli udvariassági szabályoknak.

Közvetlen pályára léptek, Pirx rákapcsoltatott, a sebesség megnőtt, már mozogni is lehetett, mindenki felállt, nyújtózkodott; a rádiószerelő, egyszersmind szakács, levonult a konyhába. Mind megéheztek, kivált Pirx, aki ma még semmit sem evett, és a rajtnál két ember helyett dolgozott. A kormányfülkében csak most kezdett emelkedni a hőmérséklet, mert az áttüzesedett páncél forrósága most hatolt idáig. Enyhe olajszag terjengett, a lengéscsillapítókból kifolyt híg olaj tócsákban állt a székek körül.

Az atommérnök lement a máglyához, ellenőrizni, hogy nincs-e neutronszivárgás, Pirx pedig, a csillagokat nézve, a villamosmérnökkel beszélgetett. Kiderült, hogy sok közös ismerősük van. Pirx, mióta a hajóra lépett, most kezdett először jobb kedvre derülni: majd csak elvánszorog valahogy ez a rozzant Csillag, végül is 19 000 tonna nem gyerekjáték. Azonkívül az ilyen Noé bárkáját sokkal nehezebb vezetni, mint egy közönséges teherhajót, hát nagyobb megtiszteltetés, no meg tapasztalatokat is gyűjthet az, ember.

Másfél millió kilométerrel az Arbiter után érte őket az első csapás: az ebédet nem lehetett megenni. A rádiószerelő csúfosan megbukott. Legjobban a felcser dühöngött; kiderült, hogy gyomorbeteg, indulás előtt beszerzett néhány tyúkot, odaadott egyet a szerelőnek — és a tyúkleves tele volt tollakkal. A többiek bélszínt kaptak, az meg olyan kemény volt, mint a csizmatalp.

— Edzőfürdőben főzted? — érdeklődött a másodpilóta, és megpróbálta beledöfni villáját a húsba, mire az kiugrott a tányérból.

A szerelőről lepattant a csipkelődés. Azt tanácsolta a felcsernek, hogy szűrje át a tyúklevesét. Pirx érezte, hogy közbe kellene lépnie, békéltetői vagy még inkább főnöki minőségben, de nem tudta, mit csináljon. Legszívesebben jót nevetett volna.

Megettek néhány konzervet, aztán visszament a kormányfülkébe. Elvégeztette a pilótával a tájolószámításokat, beírta a hajónaplóba a graviméter adatait, majd a máglya műszereire pillantott. Halkan füttyentett. Ez nem is máglya, hanem vulkán. Nyolcszáz fokra melegedett fel a fala, pedig csak négy órája repülnek. A hűtőfolyadék húsz atmoszférás, maximális nyomással keringett. Pirx a fejét vakarta. A nehezén alighanem túl vannak már; a Marson leszállni gyerekjáték. Fele akkora gravitáció, ritka légkör. Majd letottyannak valahogy. Ellenben a máglyával csinálni kell valamit. Leült a számítógéphez. Azt akarta tudni, meddig kell még a mostani meghajtással haladniuk, hogy elérjék az utazósebességet. Ha fel nem viszik 80 km/mp-ig, óriási késésük lesz.

Még hetvennyolc óra — felelte a gép.

Hetvennyolc órától a máglya felrobban, mint egy záptojás. Ehhez nem fér kétség. Pirx elhatározta, hogy majd részletekben, apránként gyorsítanak. Igaz, hogy ez egy kicsit bonyolítja a pályát, no és időnként üresjáratban, gravitáció nélkül kell repülniük, ami nem valami kellemes, de nincs más lehetőség. Szólt a pilótának, hogy tartsa a szemét a csillagiránytűn, ő maga pedig leliftezett a reaktorhoz. A félhomályos folyosón, a raktárak között tompa dübörgést hallott: mintha egy páncélos csapat vaspallón robogna végig. Meggyorsította lépteit. Hirtelen felbukkant a macska, és fekete csíkként suhant el a lába alatt. Ugyanakkor a közelben becsapódott egy ajtó. Mire a piszkos lámpákkal megvilágított főfolyosóhoz ért, minden elcsöndesedett. Némán meredtek rá a megfeketedett falak, csak a folyosó mélyén pislogott még egy fénycső az ajtócsapódástól.

— Terminusz! — kiáltotta el magát találomra. De csak a visszhang válaszolt. Visszafordult, és az oldalfolyosón át a reaktor előterébe sietett. Boman, aki előtte ment le, már nem volt ott. A csontszáraz levegő csípte a szemét. A szellőzőtölcsérekben forró szél kavargott. Olyan zaj volt, mint egy gőzkazánban. A máglya, mint minden máglya, nesztelenül működött, a végsőkig megterhelt hűtőagregátok sivítottak, és a betonba ágyazott, több kilométernyi csővezeték, amelyben jéghideg folyadék kering, furcsa, panaszos, zokogó és nyöszörgő hangokat adott. A szivattyúk mutatói a domború üveglapok mögött mind jobbra hajoltak. A mérőórák között holdként világított a legfontosabb: a neutronsugárzás-mérő. Mutatója majdnem elérte a piros határvonalat; ha ezt egy ellenőr látná, megütné a guta.

A cementfoltoktól göcsörtös, sziklához hasonló betonfal gyilkos hőséget árasztott, a híd vaslemezei finoman rezegtek; egész teste átvette ezt a kellemetlen vibrálást. A lámpafény zsírosan csillant meg a ventillátorok villódzó korongján. Az egyik jelzőlámpa, amely eddig fehér volt, hunyorogni kezdett, kialudt, és helyén piros vészlámpa gyulladt ki. Bement a híd alá, a kikapcsolókhoz; de Boman már megelőzte: beállította az óraszerkezetet, hogy négy óra múlva szakítsa meg a láncreakciót. Ez tehát rendben volt, Pirx most már csak a Geigereket ellenőrizte. Nyugodtan ketyegtek. A jelzőóra enyhe szivárgást mutatott, 0,3 röntgent óránként. Pirx benézett a kamra sötét fülkéjébe is. Üres volt.

— Terminusz! — kiáltotta. — Hé, Terminusz!

Nem kapott választ. A ketrecekben fehér foltocskák cikáztak: a nyugtalanul futkosó egerek. Úgy látszik, rosszul érzik magukat a trópusi hőségben. Fölment, és bereteszelte maga mögött az ajtót. Megborzongott a hideg folyosón: ingét egészen átizzadta. Maga sem tudva, miért, végigment az elszűkülő, félhomályos tatfolyosókon, míg a keresztfal el nem zárta az útját. Megérintette. A fal meleg volt. Sóhajtva visszafordult, felliftezett a negyedik fedélzetre, a navigációs szobába, és hozzálátott a pályaszerkesztéshez. Mire megbirkózott vele, kilencet mutatott az óra. Meglepődött, mert észre se vette, hogy így elrepült az idő. Leoltotta a villanyt, és kiment.

Mielőtt beszállt a liftbe, érezte, hogy a padló lágyan elmozdul a talpa alól. Az automata, az utasításhoz híven, kikapcsolta a reaktort.

Az éjjeli lámpák derengő fénye alig világította meg a folyosót. Egyenletesen búgtak a ventillátorok. A távolabbi lámpák hunyorogtak a kereszthuzatban. Pirx kissé ellökte magát a liftajtótól, és előreúszott. Az oldalfolyosó még sötétebb volt. A kékes félhomályban kabinok előtt suhant el, amelyekbe még be sem nézett. A vészaknák fekete kútjait rubinvörös lámpák jelezték. Tovább suhant, simán, ahogy álmában repül az ember; súlytalanul úszott a homorú mennyezet alatt, lába nem érintette árnyékának nagy, fekete foltját. A nyitott ajtón keresztül besiklott a nagy ebédlőbe, amelyet nem használtak. Alatta, a folyosóról beeső fénysávban, karosszékek sorakoztak a hosszú asztal körül. Úgy lebegett a bútorok fölött, mint békaember az elsüllyedt hajóban. A fali polcon, a halványan csillogó üvegedényeken végigtáncolt a lámpák tükörképe, kék szikrákra esett szét, és kialudt. Az ebédlőből még sötétebb helyiség nyílt. Itt már sötétséghez szokott szemével sem látott semmit. Vaktában tapogatózva egy rugalmas felülethez ért, nem tudta, mennyezet-e vagy padló. Gyengén ellökte magát, csavart egyet a testén, mint az úszók, és hangtalanul tovább siklott. A bársonyos feketeségben saját fényt sugárzó, hosszúkás tárgyak sora derengett. Keze sima, hideg felületet tapintott; mosdók voltak. A legközelebbin fekete foltok sötétlettek. Vér?

Óvatosan megérintette. Gépzsír volt.

Még egy ajtó. Benyitott, ferdén függve a levegőben. A szürkés félhomályban papírlapok, könyvek kísérteties körtánca suhant el az arca előtt, és halkan zizegve eltűnt. Megint ellökte magát, most lábbal, és a nyitott ajtón kisiklott a folyosóra, porfelleget kavarva, amely körülvette, s ahelyett, hogy leülepedett volna, rőtes fátyolként úszott utána.

Az éjjeli lámpák sora mozdulatlanul derengett. Mintha kék vízzel volna tele a hajó. Pirx a mennyezetről függő zsinórhoz vitorlázott; a kötél ívei, mikor elengedte őket, lustán kígyózni kezdtek, mintha az érintéstől felébredtek volna.

Felkapta a fejét. A közelből kopogás hallatszott. Valaki fémet kalapál. Elindult a hol erősödő, hol elhaló hang irányában; egyszer csak észrevette a padlóba mélyesztett, rozsdás sínpárt. Hajdanában kiskocsikat gurítottak rajta a fő raktárakba. Gyorsan repült tovább, szinte hasította a levegőt. A kalapálás erősödött. Egy csövet pillantott meg a mennyezet alatt. A keresztfolyosóból ágazott ki. Öreg, colos csővezeték. Megfogta. A cső remegett. A koppanások csoportokat alkottak, kettesével, hármasával. Hirtelen világosság gyúlt az agyában. Morzejelek!

— Figyelem…

Három koppanás.

— Figyelem…

— Figyelem…

Három koppanás.

— A-f-a-1-m-a-e-g-o-e-t-t-v-a-g-y-o-k — kongott a cső. Gépiesen olvasta össze a betűket, szótagról szótagra.

— M-i-n-d-e-n-u-e-t-t-j-e-e-g…

Micsoda? Nem értette meg rögtön. Jég? Miféle jég? Mit jelent ez? Ki…

— M-e-g-r-e-p-e-d-t-a-t-a-r-t-a-a-1-y — üzente a cső. Pirx rajta tartotta a kezét. Ki adja ezt? Honnan? Megpróbálta felidézni, merre halad a cső. Használatlan pótvezeték, a tattól indul, és elágazik minden fedélzetre. Morzét gyakorol valaki? Micsoda ötlet! A pilóta?

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…

Szünet.

Pirxnek elakadt a lélegzete. Fejbe vágta ez a név. Egy másodpercig kimeredt szemmel bámulta a csövet, aztán nagyot lökött magán. „A másodpilóta!” — gondolta, a kanyarhoz ért, megint ellökte magát, és növekvő sebességgel repült a kormányfülke felé, a cső pedig tovább kongott fölötte

— W-a-y-n-e-i-t-t-s-i-m-o-n…

A hang eltávolodott. Elveszítette szeme elől a csövet. Visszalökte magát a faltól, mert a vezeték befordult a keresztfolyosóra. Nagyot puffant a szemközti falon, és a porfelhőn keresztül a cső begörbülő csonkjára meg a rácsavart, rozsdás zárósapkára meredt. A csőnek itt vége. Hát nem megy a kormányfülkéig? Akkor… akkor ez a tat felől jön? De ott… ott nincs senki…

— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-v-a-n-a-z-u-t-o-l-s-o dobogott a cső. Pirx a mennyezet alatt függött, begörbített ujjaival a csőbe kapaszkodva, mint egy denevér, halántékán lüktettek az erek. Rövid szünet után folytatódott a kopogás

— p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-a-a-r-c-s-a-k-h-a-r-m-i-n-c…

Három koppanás.

— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

Szünet.

Körülnézett. Néma csönd volt, csak a ventillátor redőnye zörgött a sarkon túl a léghuzatban, s a felkavart szemét álmosan libegett felfelé, a lámpák fölött árnyékot vetve a mennyezetre, mintha formátlan, nagy lepkék rajai röpködnének. Egyszer csak gyors, erőteljes kopogás kezdődött

— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-p-r-a-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-l-d-e-n-e-k-i-v-a-n-o-x-i-g-e-e-n-j-e-a-h-e-t-e-d-i-k-e-n-v-a-n-p-r-o-o-b-a-a-1-j-a-a-t-j-u-t-n-i-v-e-e-t-e-l…

Szünet. A lámpák egyenletesen égtek, a szemét és a por lassan keringett. Pirx el akarta engedni a csövet, de nem tudta. Várt. A cső megkondult:

— S-i-m-o-n-m-o-m-s-s-e-n-n-e-k-p-r-a-t-t-a-h-a-t-od-i-k-o-n-v-a-n-a-v-a-a-1-a-s-z-f-a-1-m-o-e-g-o-e-t-t-a-z-u-t-o-l-s-o-p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o1-j-m-o-m-s-s-e-n…

Egy utolsó, súlyos koppanás. A cső hosszan remegett utána. Szünet. Tíz-húsz érthetetlen koppanás, majd egy gyors sorozat

— G-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m-g-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m…

Csönd.

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-l-j-p-r-a-t-t-v-e-e-t-e-1…

Csönd.

A cső megremegett. Mintha nagyon messziről jönne a szaggatott kopogás. Három pont. Három vonal. Három pont. SOS. Minden koppanás gyengébb és gyengébb. Még két pont. Még egy. És egy hosszú, elhaló hang, mintha valaki karcolná vagy kaparná a csövet — csak ebben a tökéletes csöndben lehetett meghallani.

Pirx ellökte magát, fejjel előre suhant a cső mentén, befordult, ahol az befordult, emelkedett, süllyedt, arca hasította a levegőt. Egy nyitott akna. Lejtős folyosó. Szűkülő falak. Első, második, harmadik raktárajtó. Sötétebb lett. Keze a csövön siklott, hogy el ne veszítse, tenyerén már kérget alkotott az égett, fekete por. Már a fedélzeteken túl járt, a külső páncél és a raktárak közötti, mennyezet és padló nélküli térben; a vastraverzek között tartalékkannák ormótlan hengerei sötétlettek, a magasból lehatoló néhány fénypászmában por kavargott. Felnézett, s a fekete aknán át két lámpasort látott, rőten a portól, amely hosszú felhőként húzódott utána, mint valami láthatatlan tűzvész füstje. A levegő dohos és fülledt volt, szaga olyan, mint az áttüzesedett vasé. Pirx a vasszerkezet sötétbe vesző árnyai között vitorlázott, és hallgatta a cső visszhangos koppanásait:

— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…

A cső elágazott. Tenyerébe szorította mindkét ágát, hogy érezze, merről jön a hang, de nem tudta megállapítani az irányt. Találomra bal felé indult. Keskeny átjáró. Elszűkülő, szurokfekete alagút. Végén kerek fényfolt. Tágas térségbe jutott: a reaktor előterébe.

— I-t-t-w-a-y-n-e-p-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1 — kopogta a cső, amikor Pirx kireteszelte az első ajtót. Forró levegő csapta meg. Felment a hídra. A kompresszorok sivítottak. A meleg szél összeborzolta a haját. Lenézett. Végiglátott a reaktor betonfalán. Az órák világítottak, a jelzőlámpák piros szeme hunyorgott.

— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-h-a-l-1-o-m-a-1-a-t-t-a-m-m-o-m-s-s-e-n-t — dobogta közvetlenül mellette a cső, amely a reaktor falából lépett ki, lefelé kanyarodott, és csatlakozott a fővezetékhez. A robot a fővezeték karmantyúja előtt állt, szétterpesztett lábbal. Karjai villámgyorsan jártak, mintha egy láthatatlan ellenféllel verekedve. Teli marokkal csapkodta a csőre a cementpépet, egy gyors mozdulattal szétterítette, megütögette, elsimította, és átment a következő szakaszhoz; ilyenkor szünet állt be. Pirx feszülten figyelte a munka ritmusát. A dugattyúként járó karok ezt kopogták:

— M-o-m-s-s-e-n-a-d-d-a-a-t-a-v-e-z-e-t-e-e-k-e-t-p-r-a-t-t-n-a-k-n-i-n-c-s-o-x-i-g-e-e-n-j-e…

Terminusz fölemelt karokkal megállt, a falra vetődő, félig emberi árnyékával szemben. Szögletes feje jobbra-balra ingott. A következő csőszakaszt vizsgálta. Lehajolt. Lapáttá formált tenyerével cementet merített. Nekilendült. Karjai ütemesén jártak. A cső remegett az ütésektől:

— N-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1-n-e-m-v-a-a-l-a-s-z-o-l…

Pirx átvetette lábát a korláton, és levitorlázott.

— Terminusz! — kiáltotta, még mielőtt elérte a padlót.

— Igenis — felelte azonnal a robot. Bal szeme az ember felé fordult, a másik tovább járt föl-le, kezeit követve, amelyek a csövet cementezték, s ezt kopogták:

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-v-e-e-t-e-l…

— Terminusz! Mit csinálsz?! — kiáltotta Pirx.

— Szivárgást észleltem. Négy tized röntgen per óra. Cementezek — válaszolt a robot mély basszushangon, de kezei közben tovább kopogtak

— I-t-t-w-a-y-n-e-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

— Terminusz!!! — kiáltotta újra Pirx. Hol a bal szemével felé bandzsító fémarcot nézte, hol a vaskesztyűk táncát.

— Igenis — szólt a robot változatlanul monoton hangon.

— Mi ez… amit itt morzézol?!

— Cementezem a szivárgást — felelte a mély hang.

— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-e-e-s-p-o-t-t-e-r-n-e-k-p-r-a-t-t-o-x-i-g-e-e-n-j-e-e-1-f-o-g-y-o-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-em-v-a-a-l-a-s-z-o-1… — dobogott a vas a kalapáló kezek alatt. A súlyos cementpép szétterült, lecsurgott, a kezek felfogták, gyors kis ütésekkel odarögzítették az ovális felületre. Egy másodpercre megálltak a levegőben, aztán a robot lehajolt, újabb adag fémes cementet merített, és villámgyorsan, erőteljesen kopogta:

— M-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m… — A ritmus őrjítően felgyorsult, az egész cső remegett és nyögött a jégesőként kopogó ütések alatt, mintha végtelen jajkiáltás szakadna fel belőle.

— Terminusz!!! Hagyd abba!!! — Pirx odaugrott, és megragadta a robot csuklóját, de az olajos fém kicsúszott a kezéből. Terminusz szoborrá dermedt, csak a szivattyúk zúgása hallatszott a betonfal mögül. Pirx egészen közel állt az olajtól csillogó testhez, amelynek oszloplábain végigfolyt az olaj. Hátralépett.

— Terminusz… — mondta gyenge hangon. — Mit…

Elhallgatott. A vaskezek ijesztő csattanással összecsapódtak. Ledörzsölték egymásról a száraz cementmaradványokat, a morzsák nem estek le, hanem táncra perdültek a levegőben, lassan szétoszolva, mint egy füstkarika.

— Mit… csináltál? — kérdezte Pirx.

— Cementeztem a szivárgást. Négy tized röntgen per óra. Folytathatom?

— Morzejeleket adtál. Mi volt ez?

— Morzejeleket — ismételte pontosan ugyanazzal a hangsúllyal a robot, majd hozzátette: — Nem értem. Folytathatom a cementezést?

— Folytathatod… — mormolta Pirx. A lassan kinyíló, nagy kezekre nézett. — Igen, folytathatod…

Várt. Terminusz már nem látta őt. Bal kezével cementet merített, és villámgyors mozdulattal odacsapta. Rányomta, szétterítette, elsimította: három koppanás. Most jobb keze is csatlakozott a balhoz, és a cső feldübörgött

— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-f-e-k-s-z-i-k…

— M-o-m-s-s-e-n…

— F-e-1-e-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

— Hol van Pratt?!!! — tört ki Pirx elváltozott hangon. Terminusz, akinek keze már csak csillogó sávnak látszott, rögtön válaszolt:

— Nem tudom.

És közben olyan gyorsan kopogott, hogy Pirx alig bírta követni

— P-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1…

Ebben a percben valami hihetetlen történt. A jobb kézzel kopogott sorozat fölött egy másik, sokkal gyengébb is megszólalt — ezt a bal kéz ujjai kopogtatták; a jelek összekeveredtek, tíz-húsz másodpercig kettős kalapálástól remegett a vascső, s a dübörgésből kihallatszott az elhaló jelsor:

— M-e-g-d-e-r-m-d-a-k-e-z-e-m-n-m-b-i-r-o-k-m-a-a-r…

— Terminusz… — mondta hangtalanul, csak az ajkaival Pirx. Hátrálni kezdett a vaslépcső felé. A robot nem hallotta. Olajtól csillogó teste a munka ritmusában remegett. Pirx oda sem hallgatva, a fényes test villanásaiból is leolvashatta:

— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j…




3


Hanyatt feküdt. A sötétségben villogó fények nyüzsögtek a szemhéja alatt. Pratt a hatodik szinten volt. Igen. Kifogyott az oxigénje. A másik kettő nem tudott segíteni rajta. De Momssen? Miért nem válaszolt? Talán már nem élt? De igen, Simon hallotta őt. Valahol a közelében kellett lennie, csak egy fal volt közöttük. Fal? Eszerint abban a helyiségben, ahol Momssen tartózkodott, volt levegő. Különben a másik nem hallott volna semmit. De mit hallott? Lépteket? Miért szólongatták Momssent? Miért nem válaszolt?

Haláltusa, pontokban és vonalakban. Terminusz. Hogy is volt? A reaktorkamra fenekén találták meg, a romok alatt. Biztosan ott, ahol a csővezeték kilép. A romok alá temetve hallhatta a kopogást — meddig? Az oxigéntartalék elég nagy. Hónapokig eltarthat. Az élelem is. Tehát ott feküdt, a romok alatt… várjunk csak! Hiszen gravitáció nem volt. — Miért hevert ott mozdulatlanul? Talán a hideg miatt. Nagyon nagy hidegben a robotok nem képesek mozogni. Megdermed az olaj az ízületeikben. A hidraulikus folyadék befagy, és szétrepeszti a csöveket. Csak a fémagy marad sértetlen. Egyedül csak az agy. Hallhatta és rögzíthette az egyre gyöngülő jeleket. Megmaradtak memóriája villamos tekercseiben, mintha tegnap kerültek volna oda. És ő maga nem tud róluk? Hogy lehet az? Nem tudja, hogy ezek a jelsorok modellálják munkája ritmusát? Vagy hazudik? Nem, a robotok nem hazudnak.

A fáradtság elöntötte, mint a fekete víz. Nem lett volna szabad hallgatózni. Visszataszító dolog ez: meglesni egy részletesen megörökített haláltusát, végigkísérni percről percre, aztán elemezni minden vészjelet, segélykiáltást, könyörgést oxigénért. Nem szabad ilyet tenni, ha segíteni úgysem lehet. Félig öntudatlan volt már, nem is tudta, mire gondol, de ajkai, hangtalanul, még egyre ismételgették, mintha ellenkezne valakivel:

— Nem. Nem. Nem.

Aztán már nem volt semmi.

Koromsötétben riadt fel. Föl akart ülni az ágyon, de a leszíjazott takaró nem engedte; vaktában cibálta a szíjakat, villanyt gyújtott.

A motorok működtek. Köpenybe bújt, közben néhány térdhajlással felbecsülte a gyorsulást. Súlya jócskán meghaladta a száz kilogrammot. Másfél g körül? A hajó, érezhetően vibrálva, kanyarodott, a szekrények a falban hosszan, figyelmeztetően recsegtek, az egyik szekrényajtó mérgesen nyikorogva kinyílt, minden szabadon álló tárgy, ruha, cipő apró csusszanásokkal a tat felé indult, mintha valami közös, titkos szándék hirtelen életre keltette volna őket.

Az interkom szekrényéhez lépett, kinyitotta az ajtaját, régi telefonhoz hasonló készülék volt benne.

— Halló, pilóta! — kiáltott a kagylóba.

Összerándult a saját hangjától, annyira fájt a feje.

— Itt a kapitány. Mi van?

— Pályamódosítás, navigátor úr — felelt a pilóta távoli hangja. — Egy kis eltérésünk van.

— Mennyi?

— Csak hat… illetve hét másodperc.

— És a máglya? — kérdezte lassan.

— Hatszázhúsz fok a külső falon.

— Hát a raktárak?

— A szélsőkben ötvenkettő, a hajófenékben negyvenhét, a tatnál huszonkilenc és ötvenöt.

— Mennyi az az eltérés, Munro? Mennyit mondott?

— Hét másodperc.

— Fogjuk rá — morogta Pirx, és letette a kagylót. A pilóta persze hazudik. Hét másodperces módosításhoz nem kell ekkora gyorsítás. Több fokra becsülte az eltérést.

Átkozottul melegszenek a raktárak. Mi van a tatban? Élelmiszer? Leült az íróasztalhoz.

Kék Csillag, Terra-Mars. Kompo, Föld. Kapitány a hajóstársaságnak. Reaktor hevíti a rakományt stop veszélyeztetett tatrakományról árujegyzék nincs stop utasítást kérek stop Pirx navigátor vége.

Még írt, mikor a motorok elhallgattak, a gravitáció megszűnt, és Pirx a ceruza, nyomásától felrepült a levegőbe. Bosszúsan lökte vissza magát a mennyezetről, újra kikötött a fotelban, és még egyszer elolvasta a rádiótáviratot.

Rövid gondolkodás után eltépte az űrlapot, és darabjait a fiókba dobta. Kiment az álom a szeméből, csak a fejfájás maradt. Nem volt kedve felöltözni, bonyolult művelet ez a súlytalanság állapotában, ugrándozva és röpködve küszködik az ember az úszkáló ruhadarabokkal. Úgy, ahogy volt, pizsamájára húzott házi köpenyben, kiment a kabinból.

A kék éjszakai lámpák jótékonyan leplezték a falburkolat siralmas állapotát. A négy legközelebbi mélyedésben a szellőzőaknák üres, fekete torka lélegzett, a sarkokban libegő szemét arrafelé húzódott, mint a tengeri áramlattal sodródó iszap. Tökéletes csend töltötte be a hajót. Pirx figyelte a csendet, szinte mozdulatlanul lebegve saját árnyékának a falon elterülő, nagy, ferde foltja előtt. Behunyta a szemét. Előfordul, hogy így lebegve elalszik valaki, pedig ez veszélyes dolog: ha valami manőverhez beindítják a motorokat, a magatehetetlen embert a gyorsulás a padlóhoz vagy a mennyezethez vágja. Pirx nem hallotta már sem a ventillátorokat, sem saját vére lüktetését. Úgy érezte, a hajónak ezt az éjszakai csendjét minden más csendtől meg tudná különböztetni. A földön érezni lehet a csend határait, véges és ideiglenes voltát. A Hold kősivatagában a saját kis csöndjét cipeli magával az ember, szkafanderébe zárva, amely dörejjé fokozza a tartószíjak minden reccsenését, az ízületek roppanását, az érverést, még a lélegzetvételt is. Ilyen jeges, fekete csönd csak az űrhajón van, éjjel.

Szeméhez emelte óráját; három felé járt.

„Ha ez így megy tovább, kiborulok” — gondolta. Ellökte magát egy kiszögelléstől, és röptét lassítva, madárként, kitárt karokkal leszállt kabinja küszöbén. Messziről, mintha vaspincéből jönne, alig hallható hang ütötte meg a fülét.

Bang, bang, bang.

Három koppanás.

Káromkodva csapta be az ajtót, lerántotta köpenyét, és elhajította a köpeny lassan felduzzadt, mint egy groteszk kísértet, és felfelé kezdett vitorlázni. Eloltotta a villanyt, lefeküdt, és fejére húzta a párnát.

„Őrült! Őrült! Átkozott, hibbant ócskavas!!!” — hajtogatta magában görcsösen lehunyt szemmel, reszketve a dühtől, maga sem értette, miért. De hamarosan elnyomta a fáradtság; nem is tudta, mikor aludt el újra.

Hét óra előtt felébredt. Még félálomban fölemelte a kezét: nem esett vissza. Nincs gravitáció. Felöltözött, és elindult a kormányfülkébe. Közben akaratlanul is hegyezte a fülét. Csend volt. Az ajtó előtt megállt. A matt üvegen áttetszett a radarernyők zöldes akváriumfénye. Odabent félhomály honolt. A pilóta foteljában elfekve cigarettázott. Lapos füstcsíkok úsztak el a képernyők előtt, és felragyogtak a zöld fényben. Valami földi zene cincogott, bele-belereccsent a kozmikus zörej. Pirx leült a pilóta mögé; ahhoz sem volt kedve, hogy ellenőrizze a graviméter szalagját.

— Mikor indítja be? — kérdezte.

A pilóta éleselméjűnek bizonyult.

— Nyolckor. De ha fürödni akar, navigátor úr, most is bekapcsolhatom; igazán mindegy.

— Á, nem kell. Tartsunk rendet — morogta Pirx. Elhallgattak, csak a hangszóró zümmögte a folyton ismétlődő, monoton dallamot. Pirxnek megint leragadt a szeme. Fel-felrezzent, újra elszunyókált, nagy, zöld macskaszemek villogtak rá a sötétből, hunyorgott, mire világító műszerórákká változtak; így imbolygott álom és ébrenlét határán, mikor egyszer csak nagyot reccsent a hangszóró, és megszólalt:

— Itt a Dejmosz beszél. Hét óra harminc perc van. Napi meteorjelentésünket olvassuk fel a belső körzet számára. A Mars gravitációs terének hatására a Drakonida rajban, amely már elhagyta a Sáv övezetét, marginális perturbáció keletkezett. A mai napon halad át a 83-as, 84-es és 87-es szektoron. A Mars meteorállomása a felhő méretét 400 000 köbkilométerre becsüli. Ezért a 83-as, 84-es és 87-es szektort visszavonásig lezárják a forgalom elől. Most közöljük a felhő összetételét, a Phoibosz ballisztikus szondáinak közvetlen észlelése alapján. A legutóbbi jelentés szerint a felhőt a következő osztályú mikrometeorok alkotják: X, XY, Z…

— Jó, hogy nem nekünk szól — jegyezte meg a pilóta —, éppen most reggeliztem, kínos ilyenkor teljesre kapcsolni!

— Mennyivel megyünk? — kérdezte Pirx. Felállt.

— Ötven fölött.

— Igen? Nem is rossz — dörmögte Pirx. Ellenőrizte az irányt, az uranográfok szalagját, a szivárgást — nem változott —, és lement az ebédlőbe. A két tiszt már ott volt. Pirx várta, hogy valamelyik szóba hozza az éjszakai zajokat, de a beszélgetés egész idő alatt a lottóhúzás körül forgott; Sims nagyon reménykedett, és kollégákról meg ismerősökről mesélt, akik nyertek.

Reggeli után Pirx a navigációs szobába ment, hogy felrajzolja a megtett útszakaszt. Egyszer csak a rajztáblába döfte a körzőt, kirántotta a fiókot, elővette a hajónaplót, és kikereste a Coriolanus utolsó legénységének névsorát.

Tisztek: Pratt és Wayne, pilóták: Nolan és Potter, gépész: Simon…

Nem tudta levenni szemét a parancsnok erőteljes kezevonásáról. Végül aztán visszalökte a könyvet a fiókba, befejezte a rajzolást, és a rajzpapírtekerccsel a kormányfülkébe ment. Fél óra alatt kiszámította, mikor érkeznek pontosan a Marsra. Visszamenet az üvegajtón át benézett az ebédlőbe. A tisztek sakkoztak, a felcser a tévé előtt ült, hasán villanymelegítővel. Pirx bezárkózott a kabinjába, s a pilótától átvett rádiótáviratokat kezdte tanulmányozni. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Szunyókálás közben néha úgy rémlett, hogy beindultak a motorok, meg is próbált felébredni, ennek következtében azt álmodta, hogy fölkel, a kormányfülkébe megy, üresen találja, s a legénység tagjait keresve eltéved a tatfolyosók koromsötét labirintusában. Felriadt; az íróasztalnál ült, verítékben ázva. Dühöngött, mert elképzelte, milyen pocsék éjszakája lesz, miután nappal órák hosszat aludt. Mikor estefelé a pilóta bekapcsolta a motorokat, élt az alkalommal, és jó forró vízben megfürdött. Felfrissülve sietett az ebédlőbe, megitta az odakészített kávét, és telefonon megkérdezte az ügyeletest, mi a helyzet a reaktor hőmérsékletével. Majdnem ezerig ment fel, de a kritikus értéket, úgy látszik, nem tudta átlépni. Tíz körül a pilóta telefonált: egy közelükben haladó hajó hívja őket, orvost kér. Mivel kiderült, hogy vakbélrohamról van szó, Pirx jobbnak látta, ha nem ajánlja fel a felcserét. Szerencsére alig hárommillió kilométerre haladt egy nagy utasszállító hajó, amely közölte, hogy megáll, és küldi az orvosait.

Ilyen lustán, eseménytelenül cammogott el a nap. Tizenegykor a fehér fényt valamennyi fedélzeten, a kormányfülke és a reaktorkamra kivételével, felváltotta az éjjeli lámpák kékes derengése. Az ebédlőben majdnem éjfélig égett a kislámpa a sakkasztal fölött. Sims üldögélt ott, saját maga ellen játszott. Pirx még lement utánanézni a tatraktárak hőmérsékletének, s összetalálkozott a máglyától jövő Bomannal. A mérnök elég bizakodó volt: a szivárgás nem nő, a hűtés egész rendesen működik.

Boman jó éjszakát kívánt és elment, ott hagyva Pirxet a kihalt, hideg folyosón. A levegő, alig észrevehetően, a felső szintek felé áramlott. A szellőzőnyílásokon nesztelenül libegtek a poros pókhálófoszlányok.

Pirx egy darabig járkált a fő raktárak közötti, templomhajószerűen magas folyosón. Éjfél után néhány perccel a motorok elhallgattak.

A hajó minden részéből éles és tompa zajok sorozata hallatszott, egyre távolabbról és egyre gyöngébben: a le nem rögzített tárgyak, megtartva az addigi gyorsulást, nekizuhantak a mennyezetnek, a falnak vagy a padlónak. A lárma egy percre úgy megtöltötte a hajót, mintha megelevenedne, aztán már csak a visszhang rezgett a levegőben, majd az is elült, és ismét csönd lett, csak a ventillátorok egyenletes zúgása hallatszott.

Pirxnek eszébe jutott, hogy a navigációs szobában nem lehet becsukni az íróasztal fiókját, s elhatározta, hogy keres egy asztalosszerszámot. A bal oldali raktár és a kábelalagút közötti hosszú, csőszerűen szűk folyosón lement a lomtárba. Ez volt talán az egész hajó legporosabb része; ráadásul a por, amelyben feje tetejéig gázolt, nem ülepedett le, úgyhogy Pirx majdnem megfulladt, s alig tudott eltapogatózni az ajtóig.

Már a hajó közepén járt, amikor a folyosón léptek koppantak. A súlytalanság állapotában csak a robot tud járni. Csakugyan, a súlyos léptek koppanását a padlóhoz tapadó mágneses szívókák nesze kísérte. Pirx várakozott. Terminusz feltűnt a keresztfolyosón, feketén a távoli lámpák háttere előtt. Bizonytalanul ingadozva, karlengetve közeledett.

— Hé, Terminusz — szólította meg, kilépve az árnyékból.

— Igenis.

A súlyos alak megállt; testét a tehetetlenség előrelendítette, majd lassan fölegyenesedett.

— Mit csinálsz itt?

— Az egerek — felelte a hang a mellvért mögül, fokozva azt a benyomást, hogy a gyűrűs páncélban egy rekedt törpe rejtőzködik. — Az egerek nem tudnak aludni. Felébrednek. Szaladgálnak. Szomjasak. Ha szomjasak, vizet kell nekik adni. Az egerek sokat isznak, ha magas a hőmérséklet.

— De te mit csinálsz? — firtatta Pirx.

A robot megingott.

— Magas a hőmérséklet. Járkálok. Mindig járkálok, ha magas a hőmérséklet. Vizet az egereknek. Ha megisszák és elalusznak, akkor jó. Sokszor történtek hibák a magas hőmérséklet miatt. Én őrködöm. Kijövök, visszamegyek a reaktorhoz. Vizet az egereknek…

— Vizet viszel az egereknek? — kérdezte Pirx.

— Igenis. Terminusz.

— Hol az a víz?

A robot még kétszer elszajkózta, hogy „magas a hőmérséklet”, és megtévesztően azt a benyomást keltve, hogy egy benne rejtőző ember mozog — kezeit gyors, meglepett és tanácstalan mozdulattal egymás után a szeméhez emelte, miközben szemlencséi megmozdultak üregükben, és a fémtenyerekbe pillantottak —, így felelt:

— Nincs víz. Terminusz.

— Hát honnét hozod a vizet? — makacskodott Pirx. Összehúzott szemmel figyelte a nála fejjel magasabb robotot, aki néhány érthetetlen hangot adott, aztán váratlanul kibökte mély basszushangján:

— El… felejtettem.

Pirx zavarba jött, olyan védtelenül hangzott ez a válasz. Hosszan méregette a kissé ingadozó fémtestet.

— Elfelejtetted, igaz? No, menj vissza a reaktorhoz. Eredj szépen. Hallod?!

— Igenis.

Terminusz csikorogva sarkon fordult, s ugyanazzal a túl merev, ezért valahogy öregesnek tetsző járással eltávolodott: Alakja egyre kisebb lett a folyosó keretében. Az utolsó küszöbök egyikében megbotlott, nehézkesen kaszált a karjaival, visszanyerte egyensúlyát, és eltűnt a keresztfolyosón. A falak egy ideig még visszhangozták a lépteit. Pirx elindult a kabinja felé, de hirtelen meggondolta magát, és nesztelenül úszva a padló fölött, a hatosszámú szellőzőaknához suhant. Az aknákon közlekedni persze tilos, még akkor is, ha a motor nem működik, de nem törődött a tilalommal. Erősen elrúgta magát a korláttól, és tíz másodperc alatt hét emeletet vitorlázott, a hajó közepétől egészen a tatig. Nem ment be a reaktorkamrába. A falon, középmagasságban, hosszúkás retesz látszott. Odalibegett, eltolta a reteszt és kinyitotta a keskeny ajtócskát. Acélkeretbe illesztett, négyszögletes ólomüveg ablak volt mögötte: az egerek ketrecének hátsó fala. Ezen át meg lehetett figyelni az egereket, anélkül, hogy be kellett volna lépni a kamrába. Közvetlenül az üveg mögött Pirx a ketrecek hulladékos, üres fenekét látta, távolabb pedig, a dróthálón keresztül, bent a kamrában, a mennyezeti reflektor fényében a robot víztől csillogó vállát. Terminusz majdnem vízszintesen lebegett a levegőben, lassan mozgatva karjait. Páncélja tele volt fehér egerekkel; vígan futkostak a vállak és a mellvért vaslemezein, s oda csődültek, ahol a gyűrűs haspáncél mélyedéseiben nagy cseppekben meggyűlt a víz; felnyalogatták, ugráltak, röpködtek a levegőben, Terminusz pedig gyöngéden elkapkodta őket, átbujkáltak vasujjai között, farkincájuk vígan kunkorodott; a látvány olyan különös és mulatságos volt, hogy Pirx majdnem felkacagott. Az elcsípett egereket Terminusz visszarakta a ketrecbe, fémarca veszélyesen közeledett Pirx szeméhez, de láthatólag nem vette észre. Már csak két-három kisegér röpködött a levegőben. Terminusz nagy nehezen őket is elkapta, rájuk csukta a ketrecet, és eltűnt Pirx szeme elől; csak hatalmas árnyéka feküdt a fővezeték karmantyújára támaszkodva, elmosódó keresztként a reaktor betonfalán.

Pirx halkan becsukta az ajtócskát, visszatért a kabinjába, levetkőzött és lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Egy darabig Irving asztrogátor emlékiratait olvasgatta, de már úgy égett a szeme, mintha tele lenne homokkal, feje ólomnehéz volt, de reménytelenül éber. Alig néhány órája van már reggelig, gondolta elkeseredetten. Felrántotta köpenyét, és kiment.

A főfolyosó és az oldalfolyosó kereszteződésénél lépteket hallott a szellőzőaknából. A nyílás rácsához tette a fejét. A visszhangos vaskútban eltorzuló hang lentről jött. Pirx ellökte magát a rácstól, egy darabig lábbal előre vitorlázott, majd a legközelebbi függőleges járaton leúszott a tat szintjére. A léptek hangosabban dübörögtek, aztán elhallgattak; Pirx fülelt — a dobbanások megint közeledtek. A robot visszafelé jött. Pirx a magas folyosó mennyezete alatt várta. A csoszogó talpak a fedélzet másik végében csikorogtak. Megint csend lett. Már kezdte elveszíteni a türelmét, mikor újra felhangzottak a léptek, a keresztfolyosón hosszú árnyék tűnt fel, s nyomában maga Terminusz. Elcammogott Pirx alatt, olyan közel, hogy hidraulikus szívének dobogása is hallatszott. Tíz lépéssel arrább megállt, és hosszú, sziszegő hangot adott. Aztán jobbra-balra hajlongott néhányszor, mintha köszönne a vasfalaknak, és újra megindult, Az oldalfolyosó sötét szájánál ismét megállt. Benézett. Megismételte a hosszú, sziszegő hangot. Pirx, csak ujja hegyével érintve a mennyezetet, a súlyos alak után úszott.

— Tszszsz… tszszsz… — hallotta egyre világosabban. Terminusz még egyszer megállt a következő szellőzőakna előtt, megpróbálta bedugni fejét a rácson, de nem sikerült; újra sziszegett, lassan kiegyenesedett, és tovább cammogott. Pirx elunta a leselkedést.

— Terminusz! — kiáltotta. A robot, éppen lehajlás közben, mozdulatlanná dermedt.

— Igenis — felelte.

— Mit csinálsz már megint?

Fürkésző tekintettel nézte a lapos fémmaszkot, holott az nem volt arc, és semmit sem árulhatott el.

— Keresem… — szólalt meg Terminusz. — Keresem… a macskát.

— Mit?!

Terminusz lassan kiegyenesedett. Egyre magasabb lett, karjai tehetetlenül lógtak, mintha megfeledkezett volna róluk, és mivel az ízületek halk csikorgásával kísért mozdulat igen lassú volt, valahogy fenyegetőnek rémlett.

— Keresem a macskát — ismételte.

— Minek?!

Terminusz, fémszoborrá dermedve, kis ideig hallgatott.

— Nem tudom — szólt aztán halkan, és Pirx zavarba jött. A folyosó, a csukott kapu mögött eltűnő rozsdás sínekkel, olyan volt a halotti csöndben és a gyenge lámpafényben, mint egy elhagyott bányajárat.

— No, elég volt — szólalt meg végre. — Menj vissza a reaktorhoz, és maradj ott. Érted?!

— Igenis.

Terminusz megfordult, és elment. Pirx egyedül maradt. Lebegett a padló és a mennyezet között, s a léghuzat lassan, milliméterenként, a szellőzőakna nyitott torka felé emelte. Elrúgta magát a faltól, befordult a lift felé, és felvitorlázott, elsuhanva az aknák fekete torka mellett, amelyekben, mint egy óriási óra ketyegése, mind távolabbról és mind halkabban kopogtak a robot lépései.




4


A következő napokon Pirx belemerült a matematikába. Valahányszor bekapcsolták a máglyát, egyre jobban túlhevült, teljesítménye pedig csökkent. Boman gyanította, hogy a neutrontükrök hamarosan tönkremennek. Erre vallott a lassan, de könyörtelenül fokozódó radioaktív szivárgás. Pirx bonyolult számításokkal igyekezett kidekázni a működési és hűtési szakaszokat, üresjáratban pedig az oldalraktáraktól a tatraktárakhoz irányította át a keringő hűtőfolyadékot, mert odalent már trópusi hőmérséklet uralkodott. Nagy türelem kellett ehhez a lavírozáshoz az egymásnak ellentmondó követelmények között. Pirx órák hosszat ült a számítógépnél, s a próbálgatás és hibafeltárás módszerével kereste a legjobb megoldást. Ennek jóvoltából elenyésző késéssel sikerült megtenniük negyvenhárommillió kilométert. Az út ötödik napján, rácáfolva Boman borúlátó jóslataira, elérték a kívánatos utazósebességet. Pirx kikapcsolta a reaktort, hadd hűljön most már egészen a leszállásig, és titokban fellélegzett. A régi teherhajók vezetésének egyik sajátossága az volt, hogy a legénység sokkal ritkábban látta a csillagokat, mint a Földön. Egyébként Pirx nem is volt rájuk kíváncsi, még a Mars rézvörös korongjára sem; beérte a pályagrafikonokkal.

Útjuk utolsó napján, késő este, amikor a kék lámpák gyér fényével itt-ott megszakított sötétség szinte megnövelte a fedélzeteket, eszébe jutottak a raktárak, ahová eddig még csak be se kukkantott.

Kiment az ebédlőből, ahol Sims, mint minden este, Bomannal sakkozott, és leliftezett a tatba. Legutóbbi találkozásuk óta nem látta és nem is hallotta Terminuszt. Csak azt vette észre, hogy a macska úgy eltűnt, mintha nem is lenne a hajón.

A félhomályos folyosón csak a léghuzat sziszegett halkan. Mikor benyitott a raktárba, a vastag porréteg alatt kigyulladt a villany. Végigment a csarnokon. A ládatornyok csaknem a mennyezetig értek, keskeny átjáró választotta el őket. Pirx megvizsgálta, elég feszesek-e a padlóra lehorgonyzott acélszalagok, amelyek a ládapiramisokat tartják. Az ajtónyitástól keletkezett huzat kiszívta a sarkokból a fűrészport, szemetet, kócot, s az most lassan gomolygott a levegőben, mint békalencse a vízen.

Már ismét a folyosón volt, amikor meghallotta a lassú, egyenletes koppanásokat.

— Figyelem…

Három koppanás.

Egy ideig lebegett a légáramban, amely egyre magasabbra sodorta. Akár akarta, akár nem, oda kellett figyelnie. Ketten beszélgettek. A koppanások gyöngék voltak, mintha a két ember takarékoskodna erejével. Hol lassabban, hol gyorsabban követték egymást a jelek, az egyik ember gyakran elvétette őket, mintha elfelejtette volna a morze-ábécét. Néha sokáig hallgattak, máskor egyszerre kezdtek adni. A fekete folyosó a gyéren derengő lámpákkal szinte a végtelenbe nyúlt, mintha a halkan sziszegő léghuzat a határtalan űrből jönne:

— S-i-m-o-n-h-a-1-1-o-d-o-e-t — dobogott lassan, szabálytalanul a cső.

— N-e-m-h-a-1-1-o-m… n-e-m-h-a-1-1-o-m…

Vadul ellökte magát a faltól, és összekucorodva, felhúzott lábakkal, mint a zuhanó kő, suhant le a mind rosszabbul világított folyosókon; amint a tathoz közeledett; egyre több finom, rőtes por kavargott a lámpák körül. A máglya súlyos ajtaja nyitva volt. Bepillantott.

A kamrában hideg volt. Az éjszakára leállított kompresszorok hallgattak, csak néha, mikor gázbuborékok törtek maguknak utat a sűrűsödő folyadékban, adott furcsa, dadogó, csaknem emberi hangot a betonfalban húzódó csővezeték.

Terminusz, fülig cementesen, buzgón dolgozott. Ingaszerűen bólogató koponyája fölött bőszen zúgott a ventillátor. Pirx, nem érintve lábával a lépcsőfokokat, lesiklott a lépcső fölött, kezével a karfán. A vaskesztyűk tompán csattantak a friss cementrétegen.

— N-e-m-h-a-l-1-o-m… v-e-e-t-e-1…

Akár a véletlen műve volt, akár ugyanaz a program parancsolta az ütések gyengítését, amelyből a morzejelek származtak — a cső egyre halkabban dobbant. Pirx megállt a robot mellett. Terminusz hasának lemezei, amelyek lehajláskor egymásra siklottak, egy rovar recés potrohára emlékeztették. Az üvegszemekben a lámpák pici tükörképe ingott. Ezeket a szemeket nézve Pirx úgy érezte egyedül van a meredek falú, üres kamrában. Terminusz nem tudja, mit csinál; csak gép, amely belérögződött hangsorokat közvetít, és semmi több. A koppanások egyre gyengültek.

— S-i-m-o-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j — vette ki nagy nehezen. A ritmus széthullott. Pirx megfogta a csövet, vagy fél méterrel a kétrét hajolva dolgozó robot törzse fölött. Erősebben meg akarta markolni a vasat, ujja odakoppant, s ekkor egy pillanatra megszakadt a jelsor. Hatalmába kerítette egy hirtelen ötlet: mielőtt meggondolta volna, micsoda őrültség beleszólni egy évekkel ezelőtt lezajló beszélgetésbe, gyorsan kopogtatni kezdett:

— M-i-e-e-r-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1-m-o-m-s-s-e-n… v-e-e-t-e-1…

Csaknem ugyanabban a pillanatban, amikor először koppantott a csőre, Terminusz is ráütött. A két koppanás összefolyt. A robot megállt, mintha meghallotta volna a másik jelsort, s amikor az véget ért, néhány másodperc múlva ismét cementezni kezdte a karmantyú rését. A cső megszólalt:

— M-e-r-t-n-e-m-a…

Szünet. Terminusz lehajolt, hogy cementet merítsen.

Mi volt ez, egy válasz eleje? Pirx lélegzetvisszafojtva vart. A robot fölegyenesedett, odacsapta a cementet, és a csövön gyors koppanások futottak végig

— S-i-m-o-n-t-e-v-a-g-y-a-z…

— I-t-t-s-i-m-o-n-n-e-m-e-e-n-v-o-1-t-a-m… K-i-v-a-g-y… k-i-v-a-g-y…

Pirx a válla közé húzta fejét. Jégesőként kopogtak a jelek:

— K-i-v-a-g-y-v-a-a-l-a-s-z-o-1-j-k-i-v-a… k-i-v-a-g-y… k-i-v-a-g-y-k-i-v-a-g-y-i-t-t-s-i-m-o-n-i-t-t-w-a-y-n-e-v-a-a-1-a-s-z-o-l-j…

— Terminusz! — tört ki belőle. — Hagyd abba! Hagyd abba!

A kopogás abbamaradt. Terminusz fölegyenesedett, de válla, karja, kesztyűje ütemesen rázkódott, egész vasteste remegett, s a görcsös rángatózásból Pirx tovább olvasta:

— K-i-v-a-g-y-… k-i… k-i…

— Hagyd abba!!! — kiáltotta újra. Oldalról látta a robotot; a súlyos vállak megremegtek, s a páncélról visszaverődő fény ismételte

— K-i-v-a-…

Mintha a rajta átvonult vihar kimerítette volna, a robot mozdulatlanná dermedt. A levegőbe emelkedett, csikorogva nekiütődött a csővezeték vízszintes ágának, és mintha foglyul esett volna, ott maradt függve, halottmereven, de Pirx merőn bámuló szeme észrevette a tehetetlenül leeresztett kéz milliméteres remegését.

— K-i… Nem tudta, hogyan került ki a folyosóra. Zúgtak a ventillátorok. Csak úszott a felső fedélzetekről jövő száraz, hűvös léghuzattal szemben, a lámpák fényköre átsuhant az arcán.

Kabinja nyitva volt. Íróasztalán égett a lámpa, lapos fénypászmák vetődtek a fal tövére; a mennyezet sötétben maradt.

Ki volt az? Ki szólongatta? Simon? Wayne? De hát ők nem élnek! Tizenkilenc éve meghaltak!

Hát akkor ki volt — Terminusz? Hiszen ő csak a csövet cementezi. Jól tudta, milyen választ kapna, ha faggatni próbálná a robotot: röntgenekről, szivárgásról, cementezésről fecsegne. Terminusz nem is sejti, hogy cementezés közben kísérteties ritmust kopogtat.

Egy biztos: ez a rögződött jelsorozat — ha ugyan az — nem élettelen. Akárkik is ezek az emberek — ezek a hangok, ezek a koppanások —, beszélni lehet velük. Ha lenne hozzá bátorsága…

Ellökte magát a mennyezettől, imbolyogva elúszott a szemközti falig. Az ördög vigye el! Járni szeretett volna, döngő léptekkel járni, arra vágyott, hogy súlya legyen, hogy öklével nagyot csaphasson az asztalra. Ez a látszólag oly kényelmes állapot, amelyben a tárgyak, saját testével együtt, anyagtalan árnyékká váltak, olyan volt, mint a lidércnyomás. Minden, amihez hozzáért, elsiklott, elúszott, bizonytalan, felfújt semmivé, látszattá, álommá lett…

Álommá?

Várjunk csak. Ha álmodom valakivel, és kérdést teszek fel neki, nem tudom a választ, amíg ki nem mondja, pedig az álomalak nem létezik agyamon kívül, csupán annak ideiglenesen elkülönült része. Mindenki széthasad így, csaknem minden nap, illetve minden éjjel, s egyetlen álomra szóló, tiszavirág-életű álszemélye régeket teremt. Kitalálja őket, vagy a valóságból veszi. Nem álmodunk-e gyakran halottainkkal? Nem beszélgetünk-e velük?

A halottak.

Vajon Terminusz…

Félig öntudatlanul keringett a kabinban, egyik faltól a másikig úszva, visszaverődve a kemény felületekről. Most az ajtóhoz ért, és megragadta. Nézte a sötét folyosószakaszt, és a sötétségbe vetődő fénysávot. Visszamenjen?

Visszamenjen, és — megkérdezze?

Valami fizikai jelenség ez, bonyolultabb az egyszerű jelrögzítésnél; végül is a robot nem hangrögzítő berendezés. Létrejött benne egy jelsor, amelynek bizonyos önállósága van, amely változhat, amelynek — bármilyen különösen hangzik — kérdéseket lehet feltenni, és megtudni tőle… mindent. Megismerni Simon, Nolan, Potter sorsát, s megfejteni az érthetetlen, megdöbbentő rejtélyt a parancsnok hallgatását.

Elképzelhető-e más magyarázat?

Nem.

Biztos volt ebben, de mégsem mozdult; mintha várna valamire.

Végül is nincs itt semmi egyéb, csak áramkörök egy vasdobozban. Nincs semmiféle élő ember, aki a pusztuló hajó sötétségében haldoklik. Egész biztosan nincs!

Kikopogtassa kérdéseit Terminusz üvegszeme előtt? De ők, ahelyett, hogy szép sorjában elmesélnék a történetüket, kétségbeesetten szólongatni kezdik, oxigénért, segítségért könyörögnek! Mit válaszoljon? Hogy nem léteznek? Hogy csak „álszemélyiségek”, egy elektronikus agy különvált szigetei, lázálmai, rezgései? Hogy rettegésük csak a félelem imitációja, s minden éjjel megismétlődő agóniájuk csak annyi, mint egy repedt hanglemez? Emlékezett a kopogás jégesőjére, amelyet kérdése kiváltott, a lázas csodálkozással és váratlan reménnyel teli kiáltásra, a vég nélkül ismétlődő, makacs, sürgető könyörgésre: „Válaszolj! Ki vagy? Válaszolj!!!”

Még fülében volt a hang, és ujjai hegyén érezte a kétségbeesett, őrjöngő kopogtatást.

Nem léteznek? Hát akkor ki hívta, ki könyörgött segítségért? És mit érne, ha a szakemberek megállapítanák, hogy a segélykiáltások mögött nincs egyéb, mint a kóbor áram örvénylése, a vaslemezek rezgése? Íróasztalához ült. Kihúzta a fiókot. Dühösen leszorította a zizegve emelkedő papírokat, megtalálta, amit keresett, maga elé tette, és gondosan lesimította a lapot, hogy ne libegjen a lélegzetvételétől. Sorra kitöltötte a nyomtatott rovatokat:

MODELL: AST-Pm-105/0044.

TÍPUS: Univerzális javító.

NEVE: Terminusz.

HIBA: A funkció szétesése.

RENDELKEZÉS… Tétovázott. Tollát a papírhoz közelítette, majd újból fölemelte. Az ártatlan gépekre gondolt, amelyeket az ember felruházott a gondolkodás képességével, s ezáltal őrültségeinek részesévé tett. Arra gondolt, hogy a Gólem, a fellázadó és az ember ellen forduló gép mítosza hazugság, melyet azért találtak ki, hogy azok, akik mindenért felelősek, elháríthassák ezt a felelősséget.

RENDELKEZÉS: Beolvasztani.

És mozdulatlan arccal aláírta: Pirx első navigátor.




Murányi Beatrix fordítása




FELTÉTELES REFLEX


A negyedik évfolyamon történt, közvetlenül a szünidő előtt. Pirx már átesett az összes gyakorlatokon, repült a szimulátorokon, és volt két igazi s egy „önálló kis köre”, vagyis egy repülése a Holdra, leszállással és vissza. Vén űrrepülőnek, űrrókának érezte magát, akinek a bolygók otthonai, és egyetlen kedvelt ruhaféléje a viseltes űrruha; ő veszi észre elsőként az űrben felbukkanó meteorokat, és a hagyományos kiáltással: „Vigyázat! Rajt!” — valamint villámgyors manőverrel megmenti a pusztulástól a hajót, önmagát s kevésbé éles szemű társait. Legalábbis így képzelte el, és sajnálattal állapította meg borotválkozás közben, mennyire nem látszik meg rajta roppant tapasztalata. Még az a csúnya eset a Harrelsberger-készülékkel — amely a keze között robbant fel, amikor a Sinus Mediin leszállt —, még az sem fehérítette meg egyetlen haja szálát sem. Nos, azt jól tudta, mennyire hiábavaló ezüstös hajról álmodozni (pedig remek volna, ha őszülne a halántéka!), de legalább a szeme körül támadhatna néhány szarkaláb, amelyről az első pillanatra meglátszanék, hogy a pályát jelző csillagok meredt figyelésétől keletkezett! Ehelyett maradt olyan pufók, amilyen volt. Így hát kapargatta tompa zsilettjével a képét, amelyet titokban szégyellt, és egyre szörnyűbb helyzeteket agyalt ki, hogy a legvégén úrrá legyen rajtuk. Matters, aki részben ismerte bánatát, részben pedig sejtette, azt ajánlotta, hogy növesszen bajuszt. Kérdés, hogy a tanács egészen őszinte volt-e, Pirx mindenesetre reggel, amikor egyedül volt, a tükör előtt egy darabka fekete cipőfűzőt tett a felső ajkához és szinte megrázkódott, annyira ostobán festett. Kételkedni kezdett Mattersben, noha az talán nem is forralt semmi rosszat, Matters csinos húga pedig még kevésbé; a lány egyszer azt mondta Pirxnek, hogy „őrült jámbor a képe”. Ez szíven találta a fiút. A tánchelyiségben, igaz, nem következett be semmi abból, amitől tartott. Csak egyszer vétette el a lépést, a lány pedig tapintatosan hallgatott és Pirx csak valamivel később fedezte fel, hogy körös-körül egészen mást táncolnak, mint ők. Később azonban úgy ment, mint a karikacsapás. Lehetőleg nem lépett a lány lábára, fékezte nevetését (mert ha felnevetett, az emberek megfordultak az utcán), majd hazakísérte a kislányt. A végállomástól egy jó darabot gyalogoltak, és egész úton törte a fejét, mit is tehetne, hogy a lány megértse, a legkevésbé sem „őrült jámbor” — ez a megjegyzés az elevenjébe vágott. Amikor már közeledtek céljukhoz, vakrémület fogta el, mert semmit sem eszelt ki, sőt a nagy fejtörés miatt hallgatott, mint a csuka; az agyában uralkodó űr csak annyiban különbözött a világűrtől, hogy kétségbeesett erőlködés töltötte ki. Az utolsó pillanatban két-három ötlete villant fel meteorként: találkát kér, megcsókolja, vagy — valahol olvasott erről — jelentősen, gyengéden és mégis vadul, szenvedélyesen megszorítja a kezét. De semmi sem lett belőle. Nem csókolta meg, nem beszéltek meg találkát, még kezet sem szorítottak… És még ha így fejeződött volna be! Amikor a lány „jó éjszaká”-t kívánt kellemesen elcsukló hangján, és a kertkapu felé fordulva a kilincsre tette kezét, Pirxben feltámadt az ördög. Talán egyszerűen azért történt, mert a lány hangjában igazi vagy vélt csúfolódást érzett. Isten tudja, elég az hozzá, hogy teljesen ösztönösen, éppen amikor a lány hátat fordított, magabiztosan, nyugodtan, mint egy királynő — persze a szépsége miatt —, a csinos lányok rendszerint ilyenek… nos, jól rácsapott a fenekére, sőt erősen. Halk, elfojtott kiáltást hallott. A lány derekasan elcsodálkozhatott! De ő már nem várt semmire. Sarkon fordult és elillant, mintha félt volna, hogy a lány üldözőbe veszi. Matters, akihez másnap úgy közeledett, mint egy időzített bombához, semmit sem tudott az egészről.

Furcsa viselkedésének problémája sokáig kínozta. Akkor nem e gondolt semmire (ez, sajnos, nem esett nehezére!), csak rásózott egyet. Vajon így viselkednek az őrült jámbor fickók?

Nem volt ebben egészen biztos, de félt, hogy igen.

A Matters húgával történt eset után (ettől kezdve úgy kerülte, mint a tüzet) reggelenként többé nem vágott pofákat a tükör előtt. Előzőleg ugyanis néhányszor annyira mélyre süllyedt, hogy egy másik kis tükör segítségével kereste arcának olyan profilját, amely legalább némileg kielégítené magas követelményeit. Természetesen nem volt teljesen agyalágyult, és tudta, hogy ezek a majomfintorok nevetségesek, de végül is, az ég szerelmére, nem valamiféle szépség nyomait kutatta, hanem jellemet! Olvasta ugyanis Conradot, és lángoló arccal gondolt a nagy galaktikus csendre, a magányos férfiasságra, és vajon elképzelhető-e az örök éjszaka hőse, egy remete — ilyen pofával? Kétségei megmaradtak, de többet nem tekergette fejét a tükör előtt, és ezzel bebizonyította önmagának, milyen kemény, hajlíthatatlan az akarata.




Ezek a kínzó gondok kissé elhalványodtak vizsgájának küszöbén, amely Merinus professzornál, népszerűen Merinóinál, volt esedékes. Az igazat megvallva, ettől a vizsgától jóformán sohasem félt. Csak háromszor kereste fel a Hajózási Asztrodézia— és Asztrognózia épületét, ahol a teremajtó előtt mindig diákok lesték a Merinóitól kijövőket, nem azért, hogy ünnepeljék sikerüket, hanem hogy megtudják, milyen új, beugrató kérdéseket agyalt ki a „Gonosz Kos”. Mert így is nevezték a szigorú vizsgáztatót. Ez az öregúr aki életében nem tette lábát nemhogy a Holdra, de még csak egy rakéta küszöbére sem! — elmélet mindentudása révén ismerte az összes köveket az Esők Tengerének valamennyi kráterében, továbbá a kis bolygók sziklagerinceit és a Jupiter holdjainak megközelíthetetlen területeit; az a hír járta, hogy tökéletesen ismeri azokat a meteorokat és üstökösöket, amelyeket csak ezer év múlva fedeznek fel, mert matematikailag már most előre látta útjukat kedvelt foglalatosságának, az égitestek perturbációs elemzésének segítségével. Óriási tudása miatt rosszmájúan csipkedte a diákok parányi ismereteit. Pirx mégsem félt Merinóitól, mert felfedezte a kulcsát. Az öregnek megvolt a maga terminológiája, amelyet rajta kívül senki sem használt a szakirodalomban. A jó szimatú Pirx tehát a könyvtárban megrendelte Merinói összes munkáit és — nem, a legkevésbé sem olvasta el ezeket. Csupán átlapozta az egészet, és kiírt vagy kétszázat Merinói furcsa szavaiból. Ezeket bevágta, és szentül hitte, hogy levizsgázik. Így is történt. A professzor, amikor megütötte fülét a válaszok stílusa, megremegett, felhúzta bozontos szemöldökét, és úgy hallgatta Pirxet, mint egy csalogányt. Rendszerint borús ábrázata felderült. Szinte megfiatalodott, mert ez olyan volt, mintha önmagát hallgatta volna — és Pirx szárnyakat kapott ettől a változástól, valamint a saját arcátlanságától, s teljes gőzzel nyomult előre —, azzal az eredménnyel, hogy amikor teljesen elakadt az utolsó kérdésnél (ismernie kellett volna több képletet — ezen az egész Merinói-féle retorika sem segíthetett), a professzor egy hatalmas négyest írt be neki, és sajnálkozott, hogy nem adhat ötöst. Így intézte el a Merinóit. A szarvánál fogva. Ellenben sokkal jobban remegett a „dilifürdő”-től, amely a soron következő és egyúttal az utolsó állomás volt a diplomavizsgák előtt.

A „dififürdő”-re nem volt orvosság. Az ember először felkereste Albertet, aki elvileg csupán altiszt az Empirikus Asztropszichológiai Tanszéken, de a valóságban a docens jobbkeze, és a szava többet nyom a latban, mint az cisszel asszisztenseké, Albert még Balloe professzor tótumfaktuma volt, aki egy évvel ezelőtt vonult nyugdíjba a diákok örömére és az altiszt bánatára (ugyanis senki sem értette úgy meg, mint a professor emeritus); az altiszt elvezette a jelöltet egy kis föld alatti terembe, ahol elkészítette arcának paraffin maszkját. Az öntvény levétele után apró műveletet végzett: a maszk orrába két fémcsövecskét illesztett. Ennyi volt az egész. Ezután a jelölt felment az emeletre, a „fürdő”-be. Természetesen nem volt ez fürdő, de tudjuk, hogy a diákok sohasem nevezik rendes nevükön a dolgokat. Jókora szoba volt, vízzel telt medencével. A jelölt, vagy ismét diáknyelven, a páciens, levetkőzött és belépett a vízbe, amelyet addig melegítettek, amíg a jelölt már nem érezte hőfokát. Ez az egyéntől függött: egyeseknél a víz 29 foknál, másoknál csak 32-nél „szűnt meg”. Szóval, amikor a medencében hanyatt fekvő fiatalember felemelte a kezét, abbahagyták a víz melegítését, és az egyik asszisztens ráhelyezte arcára a paraffin álarcot. Ezt követően valamiféle sót kevertek a vízbe, de nem ciánkálit, mint ahogy komolyan állították azok, akik már átestek a „dilifürdő”-n, hanem valószínűleg közönséges konyhasót. Annyit adagoltak belőle, hogy a „páciens” (hullának is nevezték) szabadon lebegjen közvetlenül a víz felülete alatt, anélkül, hogy felbukkanna. Csak a fémcsövecskék álltak ki a vízszint fölé, tehát szabadon lélegezhetett. Elvileg ennyi volt az egész. A kísérlet tudományos neve így hangzott: „afferens ingerektől való megfosztás”. Lényegében a látásától, hallásától, szaglásától, tapintásától megfosztott (mert a vizet kisvártatva már nem érezte) „hulla” egyiptomi múmiaként, karba tett kézzel, súlytalanul lebegett. Meddig? Ameddig kibírta.

Látszólag nincsen ebben semmi különös. Mégis ilyen helyzetben furcsa dolgok történnek az emberrel. Természetesen mindenki annyit olvashatott a kísérleti pszichológia tankönyveiből a „hullák” élményeiről, amennyit csak akart. De ezek az élmények egyénenként erősen különböztek. A jelöltek egyharmada nem bírt ki — nem hat vagy öt, hanem még három órát sem. Pedig a kitartás ajánlatos volt, mert a szünidei gyakorlatot a helyezési sorrend szerint osztogatták; aki az első helyre került, „extra” gyakorlatot kapott, amely semmiben sem hasonlított a különböző, föld körüli állomásokra szóló, rendszerint érdektelen, sőt unalmas kiküldetésekhez. Előre sohasem lehetett tudni, hogy ki bizonyul „keménynek” és ki nem — a „fürdő” erősen próbára tette a jellem szilárdságát és erejét. Pirx elég simán átesett az elején, hacsak nem számítjuk, hogy szükségtelenül a víz alá merült, még mielőtt az asszisztens rátette volna az álarcot, és nyelt vagy egy negyedliternyi vizet, s ebből az alkalomból meggyőződött róla, hogy közönséges sós víz.

Az álarc felvétele után először enyhe zúgást érzett a fülében. Tökéletes sötétségbe került. Előírás szerint meglazította izmait; a víz felemelte anélkül, hogy moccant volna. A szemét nem nyithatta ki, még ha akarta volna sem, mert ebben megakadályozta az arccsontjára és homlokára tapadó paraffin. Először az orra kezdett viszketni, majd a jobb szeme. Az álarc miatt természetesen nem vakarhatta meg. Efféle viszketésről nem emlékeztek meg más „hullák” beszámolói — úgy látszik, ez az ő egyéni hozzájárulása volt a kísérleti pszichológiához. Teljesen elernyedve pihent a vízben, amely nem melegítette, de nem is hűtötte meztelen testét. Néhány perc múlva már nem tudott a vízről.

Persze, mozdíthatta volna a lábát vagy legalább az ujjait, és meggyőződhetett volna róla, hogy csúszósak és nedvesek, de tudta, hogy a mennyezetről éberen figyeli a regisztráló kamera szeme: minden moccanásért büntetőpontok jártak. Hallgatta önmagát, és csakhamar megkülönböztette már saját szívének hangjait, amelyek rendkívül gyengék voltak, és mintha roppant távolról érkeztek volna. Egészen jól érezte magát. A viszketés elmúlt. Semmi sem bántotta. Albert olyan ügyesen illesztette a csövecskéket az álarcba, hogy nem is érezte őket. Általában semmit sem érzett. Ez a semmi aggasztani kezdte. Először elvesztette teste, keze, lába helyzetének érzetét. Még emlékezett rá, hogy fekszik, mert erről tudott, de semmit sem érzett. Törni kezdte a fejét, mióta van a vízben, fehér paraffinnal az arcán. Csodálkozva állapította meg, hogy ő, aki rendszerint néhány perces eltéréssel óra nélkül is tudta, hány óra van, most még csak nem is sejti, hány perc — vagy talán már negyedóra? — telt el, amióta belépett a „dilifürdő”-be.

Amint így csodálkozott, észrevette, hogy már nincsen sem teste, sem arca, egyáltalán semmije. Mintha már nem is létezett volna. Ezt az érzést bajosan lehetne kellemesnek nevezni. Inkább ijesztően hatott. Mintha lassacskán feloldódott volna ebben a vízben, amelynek létezését sem érzékelte. És már a szíve dobogását sem hallotta. Fülelt, ahogy csak bírt — semmi. Ellenben a csend, amely teljesen betöltötte, kellemetlen, tompa morajjá, fehér, állandó zúgássá változott, úgyhogy szerette volna befogni a fülét. Átvillant agyán, hogy valószínűleg jó sok idő telt már el, és néhány büntetőpont nem sokat árthat. Mozdítani akarta a kezét.

Nem volt mit mozdítania: nem volt keze. Még csak meg sem rémült — inkább elképedt. Igaz, hogy valamit írtak a „test érzetének elvesztéséről”, de ki hinné, hogy az ennyire teljes lehet?

Úgy látszik, így kell lennie — nyugtatta meg önmagát. Fő, hogy ne mozduljon — ha jó helyezést akar, egyet-mást ki kell bírnia. Ez a jelszó egy ideig tartotta benne a lelket. Meddig? Nem tudta.

Azután rosszabbra fordult a helyzet.

Először a sötétség, amelyben pihent, vagy helyesebben: amely ő maga volt, rajzani kezdett a gyenge pislogásoktól, a látókörének szélén szálldogáló karikáktól, amelyek voltaképpen fénytelenek voltak, és bizonytalanul szemeregtek. Megmozdította szemgolyóit, ezt érezte, s ennek megörült. De furcsa dolog, néhány mozdulat után már a szemének sem volt ura…

A látási és hallási jelenségek, a villódzás, szemergés, zúgás és moraj, ártatlan bevezetésként, gyerekjátékként hatottak ahhoz képest, ami tüstént azután történt vele.

Széthullott. Már nemcsak a teste: testről szó sem volt, teste évszázadok óta megszűnt, múlt idővé vált, visszavonhatatlanul elveszett. Talán nem is volt soha?

Néha megesik, hogy az elszorított, vértelen kéz egy időre elhal. Másik, érző és élő kezünkkel megérinthetjük, akár egy darab fát. Csaknem mindenki ismeri ezt a furcsa, kellemetlen, szerencsére gyorsan elmúló érzést. De az egész ember olyankor normális, érez és él — csak néhány ujját vagy tenyerét fogta el az élettelen ernyedtség, mintha ez a testrész a törzshöz csatolt élettelen tárgy volna. Pirxnek azonban semmije sem maradt, helyesebben: csaknem semmije — a félelmen kívül.

Szétesőben volt — nem különböző személyiségekre, hanem félelmekre. Hogy mitől félt? Fogalma sem volt róla. Nem voltak látomásai — hogyan lehetne valakinek látomása test nélkül? — , sem álmai. Mert hiszen nem álmodott: tudta, hol van, mit művelnek vele. Ez egy harmadik dolog volt. És a részegséghez sem hasonlított.

Erről is olvasott. Úgy hívták, hogy „az agykéreg munkájának felbomlása, amelyet a külső ingerek hiánya okoz”.

Ez elég jól hangzott. A tapasztalat szerint azonban…

Egy kissé itt volt, egy kissé ott, és minden szerteszét kúszott. Az irányok. Fent, lent, oldalt-semmi. Igyekezett visszaemlékezni rá, hol lehet a mennyezet. De hogy beszélhetnénk mennyezetről, amikor nincsen sem testünk, sem szemünk?

— Mindjárt — biztatta magát — rendet teremtünk. Tér… dimenzió… három irány…

Ezek a szavak semmit sem jelentettek. Az időre gondolt, úgy hajtogatta, hogy „idő, idő” — mintha egy darab papírt rágcsálna. Értelmetlen szófűzés. Már nem ő ismételgette, egy senki mondogatta, valami idegen, aki belé bújt. Nem ő bújt valakibe. És az a valaki falfújta magát. Dagadozott. Átlépett minden határon. Érthetetlen helyiségekben vándorolt, óriássá vált, mint egy léggömb, lehetetlen, elefánt nagyságú ujjá, az egész egy ujj volt, nem a sajátja, nem igazi, hanem egy kiagyalt, nem tudni, honnan vett ujj. Ez az ujj önállósította magát. Nyomasztóvá, mozdulatlanná vált, megrovóan a egyúttal ostobán meggörbült, ő pedig — a gondolatvilága — felemelkedett, hol az egyik, hol a másik oldalán ennek a lehetetlen, meleg, undorító, semmilyen tömbnek…

A tömb eltűnt. Ő pörgött. Forgolódott. Zuhant, mint a kő, kiáltani akart. Arc nélküli, kerek, dülledt szemű villogások, szétfolytak, ha megpróbált szembenézni velük, rámásztak, tolakodtait, szétfeszítették, mintha szétpukkadással fenyegetés, vékony falú tartály volna.

És felrobbant…

Egymástól független sötétségekre hullott, amelyek úgy szálldogáltak, mint az elszenesedett papírdarabkák. Ebben a habozásban és szálldogálásban érthetetlen feszültség volt, erőlködés, mint talán a halálos betegé, amikor a köd és üresség területén keresztül amely valaha erős test volt, és most csak érzéketlen, kihűlő pusztaság — valami szeretne még egyszer, utoljára megszólalni, eljutni egy másik emberhez, megpillantani, érinteni.

— Rögtön — mondta valami meglepően józanul, de ez idegen dolog volt, nem ő. Talán egy jó ember megszánta, és szólt hozzá? Kihez? Hol? De hiszen hallotta. Nem, ez nem volt igazi hang.

— Rögtön. Ezt már mások is átélték. Ettől nem hal meg az ember. Ki kell tartani.

Ezek a szavak jártak az agyában. Míg csak értelmüket vesztették. Megint minden széthullott, mint egy szürke, átnedvesedett itatóspapír. Mint egy hókupac a napon. Mintha kiöblítették volna, mozdulatlanul menekült valahová, eltűnt.

„Tüstént megszűnök” — gondolta teljesen komolyan, mert ez olyan volt, mint a halál, nem mint az álom. Már csak ezt az egyet tudta: hogy nem álmodik. Mindenfelől körülvették. Nem, nem őt. Őket. Néhányan voltak. Hányan? Nem tudta megszámolni.

— Mit csinálok én itt? — szólalt meg benne. — Hol vagyok? Az óceánban? A Holdon? Próba…

Nem hitte, hogy ez próba lehet; hogyan — egy kis paraffin, némi sós víz, és az ember megszűnik? Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, véget vet ennek. Küszködött, maga sem tudta, hogy mivel, mintha egy óriási, ránehezedő sziklát akarna elmozdítani. Moccanni sem bírt. Tudatának utolsó felvillanásával összeszedte maradék erejét, és felfájdult. Olyannak hallotta ezt az elfojtott, távoli jajdulást, mint egy más bolygóról érkező rádiójelet.

Egy másodpercre csaknem magához tért, és összpontosította figyelmét, majd rázúdult a következő, még feketébb, mindent elsöprő haláltusa.

Nem érzett fájdalmat. Eh, ha csak fájdalom volna! A testében sajogna, jelentkezne, valamiféle határokat szabna, tépné az idegeit. De ez fájdalom nélküli haláltusa volt: a semmi holt, növekvő dagálya. Érezte, hogy a görcsösen kapkodott levegő miként hatol belé — mintha nem a tüdejébe, hanem remegő, összezsugorodott gondolatfoszlányainak területére tódulna. Jajdulni, még egyszer jajdulni, meghallani önmagát…

— Ha valaki jajgatni akar, ne ábrándozzék a csillagokról szólalt meg az az ismeretlen, közeli, de mégis idegen hang.

Eltűnődött, és nem jajdult fel. Egyébként már amúgy sem létezett. Nem tudta, hogy ki volt; hideg, ragadós patakocskák hatoltak belé, a legrosszabb pedig az volt — hogyan lehetséges az, hogy a tökfilkók közül egyik sem említette? — , hogy minden keresztülszaladt rajta. Átlátszó lett. Lyuk volt, szita, egy csomó kacskaringós barlang vagy átjáró.

Később ez is széthullott — csak a rettegés maradt meg, és még akkor is tartott, amikor eltűnt a sötétség, amelyet mintha borzongás, szemergő villódzás rezegtetett volna. Azután rosszabbra, sokkal rosszabbra fordult a helyzet. De ezt már Pirx nem tudta elmondani, sőt világosan, pontosan visszaemlékezni sem bírt: ilyesféle tapasztalatokra még nem találtak ki szavakat. Egy szót sem tudott erről kinyögni. Igen, igen, a „hullák” gazdagabbak voltak egy átkozott tapasztalattal, amelyet a beavatatlanok még csak nem is sejtettek.

Más kérdés, hogy nem volt mit irigyelni.

Pirx sok dolgon és állapoton ment át. Egy ideig nem volt, majd megint volt, megsokszorozódva, azután valami felfalta az egész agyát, majd bonyolult, kimondhatatlan szörnyűségek történtek mindezeket egybeforrasztotta a félelem, amely túlélte testét, az időt és a teret. Mindent.

Ezzel torkig jóllakott. Grotius doktor megjegyezte:

— Először a százharmincnyolcadik percben jajdult fel, másodszor a kétszázhuszonhetedikben. Összesen három büntetőpont és egyetlenegyszer sem vonaglott! Kérem, tegye egymásra a lábát. Megvizsgálom a reflexeit… Hogyan bírta ki olyan soká — később?

Pirx egy négyrét hajtogatott, pokolian érdes és ezért nagyon kellemes törülközőn ült. Szakasztott olyan volt, mint Lázár. Nem mintha úgy nézett volna ki: de igazán úgy érezte, mintha feltámadt volna. Hét órát bírt ki. Az első helyre került. Az utolsó három órában többezerszer meghalt. De nem jajgatott. Amikor kihúzták, csurgott róla a víz, szárazra törülték, megdörzsölgették, kapott egy injekciót, egy korty konyakot, és elvezették a vizsgálati szobába, ahol Grotius doktor várta; Pirx útközben a tükörbe pillantott. Teljesen eltompult, elkábult, mintha több hónapos láz után kelt volna fel. Tudta, hogy túl van mindenen. Ennek ellenére a tükörbe pillantott. Nem mintha ősz hajban reménykedett volna, hanem csak úgy. Meglátta széles képét, és gyorsan elfordulva tovább menetelt, s a padlón ott maradtak vizes nyomai. Grotius doktor sokáig igyekezett kiszedni belőle az átélt állapotok leírását. Hét óra nem csekélység. Grotius doktor másképp nézett Pirxre, mint azelőtt. Nem, nem rokonszenvvel-inkább élvezettel, mint egy rovartudós, ki egy újfajta éjjeli lepkét fedezett fel. Vagy egy egészen különleges kis bogarat. Talán egy tudományos munka témáját látta benne?

Pirx — sajnos, ezt meg kell mondanunk — nem bizonyult hálás vizsgálati alanynak, ott ült, és ostobán hunyorgott: minden lapos volt, kétdimenziós, ha kinyújtotta valamiért a kezét, kiderült, hogy a tárgy távolabb van, vagy közelebb, mint ahogy kiszámította. Ez megszokott jelenség volt. De furcsán válaszolt az asszisztens kérdésére, amikor az pontosabb részleteket igyekezett kicsikarni belőle.

— Ön feküdt már ott? — Hárította el kérdéssel a kérdést.

— Nem — csodálkozott el Grotius doktor. — Miért?

— Akkor próbálja meg — ajánlotta Pirx. — Majd meglátja, milyen az.

Másnap már annyira jól érezte magát, hogy még tréfálkozni is tudott a „dilifürdő”-ről. Ettől kezdve állandóan eljárogatott a főépületbe, ahol az üvegezett hirdetőtáblára kifüggesztették a gyakorlatok listáját. De nem találta a saját nevét. Azután vasárnap következett.

És hétfőn hívatta a Főnök.

Kezdetben Pirx nem aggódott. Először lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Arról, hogy az Ostensa rakétába egeret eresztett, nem lehetett szó — az régi eset, azonkívül az egér kicsi volt, s egyáltalán kár erről beszélni. Azután volt az a história az ébresztőórával, amely magától bekapcsolta az áramot Maebius ágyának sodronyába. De tulajdonképpen az is szamárság. Nem ilyen dolgokat csinál az ember huszonkét éves fővel, azonkívül a Főnök megértőnek bizonyult. Bizonyos határokig. Talán megtudta a „kísértetet”? A „kísértet” Pirx saját, eredeti ötlete volt. A társai természetesen segítettek neki — végül is akadnak barátai az embernek. De Barn megérdemelte a leckét. A „kísértet” művelet úgy ment, mint a karikacsapás. A puskapor hüvelyben volt, a por útja háromszor körülvezetett a szobában, és az asztal alatt fejeződött be. Lehetséges, hogy valóban túl sok por szóródott ki. A puskaporos ösvény az ajtó alatti résen kikanyargott a folyosóra, és Barnt már „megdolgozták”. Esténként egész héten át másról sem beszéltek, mint szellemekről. Az agyafúrt Pirx kiosztotta a szerepeket: a fiúk egy része hátborzongató történeteket mesélt, a másik fele hitetlenkedést színlelt, hogy Barn ne lásson át a szitán. Barn a metafizikai vitákban nem vett részt, csak néha mosolygott a „túlvilág” leghevesebb hívein. Igen, de látni kellett volna, amikor éjfélkor, üvöltve, mint egy tigris kergette bivaly, kirobbant a hálószobájából. A láng beszökött az ajtó alatti résen, háromszor megkerülte a szobát, és felcsapott az asztal alatt, úgyhogy lerepültek a könyvek. Pirx azonban túllőtt a célon, mert kisebb tűz támadt. Néhány csöbör víz eloltotta, de ott maradt egy kiégetett lyuk, no és a lőpor bűze. Így bizonyos értelemben kudarcot vallott: Barn, sajnos, nem hitte el, hogy kísértet jár. Most tehát Pirx abban maradt, hogy talán a „kísértet” miatt hívják. Reggel korábban kelt, tiszta inget öltött, minden eshetőségre bekukkantott a Repülők könyvé-be, a Navigáció-ba, és elviharzott.

A Főnöknek remek szobája volt. Legalábbis Pirx annak látta. A falakat elfedték az égbolt térképei, mézsárga konstellációk világítottak a sötétkék alapon. Kis vak holdglóbus az íróasztalon, rengeteg könyv, oklevél, és egy másik, óriási glóbus az ablaknál. Ez a második valóságos csoda volt, gombnyomásra kigyulladtak és keringeni kezdtek a tetszés szerint kiválasztott szputnyikok, és állítólag nemcsak a meglevők, hanem a régiek, az elsők, beleértve a már történelmi ötvenheteseket is.

Pirx azonban aznap észre sem vette a glóbust. Amikor belépett, a Főnök írt. Rászólt Pirxre, hogy üljön le és várjon. Azután levette szemüvegét — még csak egy éve viselte —, és jól megnézte, mintha először látná életében. Ez volt a módszere. Tekintetétől még egy tiszta lelkiismeretű szent is zavarba jött volna. Pirx nem volt szent. Fészkelődött a fotelben. Hol a mélyébe süllyedt, és illetlenül fesztelenné vált a tartása, akárcsak egy milliomosé a saját jachtján, hol meg lecsúszott a szőnyeg és saját sarka felé. A Főnök jól bírta a hallgatást, majd megszólalt:

— Mi van veled, fiam?

Tegezte, tehát nem volt baj. Pirx kijelentette, hogy minden rendben.

— Állítólag megfürödtél.

Pirx bólintott. Hát ez meg mi? Változatlanul gyanakodott. Talán mert szemtelenkedett az asszisztenssel…

— Van egy szabad hely, gyakorlat a Mendelejeven. Tudod, hol van?

— Asztrofizikai állomás a „túloldalon”… — felelte Pirx. Kissé csalódott volt. Titokban reménykedett — annyira titokban, hogy saját magának sem vallotta be, nehogy elijessze a szerencséjét —, nos, másra számított. Repülésre. Annyi rakéta volt, annyi bolygó, és neki közönséges állomásozást kínáltak a „túloldalon”… Valaha még divat volt, hogy a Hold másik, a Földről láthatatlan félgömbjét a „túloldalnak” nevezték. De most mindannyian így mondták.

— Helyes. Tudod, hogy milyen? — kérdezte a Főnök. Furcsa volt az arckifejezése. Mintha valamit rejtegetne a tarsolyában. Pirx egy pillanatig latolgatta, hogy füllentsen-e.

— Nem — válaszolta.

— Ha elfogadod a megbízást, odaadom neked az egész dokumentációt — a Főnök rátette kezét egy iratkötegre.

— Tehát vissza is utasíthatom? — érdeklődött leplezetlenül fölélénkülve Pirx.

— Igen. Mert a feladat veszélyes — illetve annak bizonyulhat…

Még valamit hozzá akart fűzni, de nem tudta. Szándékosan elharapta szavát, hogy jobban szemügyre vegye Pirxet, aki rámeresztette ámuló tekintetét, lassan, ünnepélyesen lélegzetet vett — és így is maradt, mintha megfeledkezett volna a további lélegzésről. Lángba borult arccal, mint egy szűz, aki előtt megjelent a királyfi, várta a további mámorító szavakat. A Főnök köhintett.

— No, no — intette, hogy kijózanítsa —, túloztam, te pedig tévedsz.

— Tessék? — nyögte Pirx.

— Azt mondom, hogy nem te vagy az az egyetlen ember a Földön, akitől minden függ… Az emberiség nem várja tőled, hogy megmentsd. Egyelőre még nem.

Pirx rákvörösen kínlódott, és nem tudta, hogy mihez kezdjen a kezével. A Főnök, aki híres volt módszereiről, és egy pillanattal előbb felvillantotta a hős Pirx paradicsomi látomását, amint a Tett végrehajtása után visszatér a kozmodromon dermedten várakozó és rajongva suttogó tömegen keresztül — „Ez ő! Ez ő!!!” —, most látszólag akaratlanul kicsinyíteni kezdte a Feladatot, közönséges nyári gyakorlattá csökkenteni a küldetés méreteit, és végül megmagyarázta

— Az állomás munkatársai csillagászokból kerülnek ki, akiket átszállítanak a „túloldalra”, hogy eltöltsék ott a hónapjukat, és kész.

A közönséges munka nem kíván semmi különösebbet. Ezért a jelölteket az első és másodosztályú közönséges próbáknak vetették alá. Most, a baleset után, jobban megvizsgált személyekre van szükség. Legjobbak volnának természetesen a pilóták, de megérted, ugye, hogy egy közönséges megfigyelőállomásra nem irányíthatunk pilótákat…

Pirx tudta. Nemcsak a Hold, hanem az egész naprendszer pilótákat, asztrogátorokat, navigátorokat kért — állandóan kevés volt belőlük. De miféle balesetet emlegetett a Főnök? Okosan hallgatott.

— Az állomás nagyon kicsi. Ostobán építették, a kráter feneke helyett az északi csúcs alatt. A helykijelöléssel valóságos cirkusz volt, szelenodéziai vizsgálat helyett a presztízs döntött — ezt majd később megtudhatod. Röviden, tavaly a hegygerinc egy része leomlott, és tönkretette az egyetlen utat. Az állomás megközelítése most eléggé bajok és csak nappal lehetséges. Terveztek egy függővasutat, de a munkát leállították, mert már eldöntötték, hogy az állomást jövőre áthelyezik a kráterbe. Gyakorlatilag az állomás éjszaka el van vágva a világtól. A rádióösszeköttetés megszakad… Miért?

— Te-te… ssék?

— Azt kérdem, hogy miért szakad meg a rádióösszeköttetés? Ez volt a Főnök. A küldetési megbízás, az ártatlan beszélgetés egyszer csak vizsgáztatásba csapott át, Pirx verejtékezni kezdett.

— Mivel a Holdnak nincs légköre, sem ionizált övezete, ezért a rádióösszeköttetést ultrarövid hullámokon tartják fenn… E célból a televíziós közvetítő állomásokhoz hasonló közvetítők sorát építették fel…

A Főnök az íróasztalára könyökölt, golyóstollával játszadozott, és tüntetőleg mutatta, hogy türelmesen várja a helyes választ. Pirx pedig hosszasan magyarázgatott olyan dolgokat, amelyeket már a gyerekek is tudtak, mert, sajnos, csak feléből-harmadából ismert területhez közeledett.

— Ilyen közvetítő vonalak vannak mind ezen, mind a „túlsó oldalon” — eredt meg a nyelve, mert most ismerős vizeken evezett. — Ezen az oldalán nyolc van. Összekötik Luna Központit a Sinus Medii, Palus Somnii, Mare Imbrium állomásokkal…

— Ezt elhagyhatod — szakította félbe nagylelkűen a Főnök. — Ugyanúgy a Hold keletkezésére vonatkozó föltevéseket. Hallgatlak…

Pirx pislogott.

— Vételi zavar támad, ha a közvetítők lánca a terminátor övezetébe kerül. Amikor a közvetítők egy része még árnyékban van, a többi fölött pedig felkel a Nap…

— Tudom, hogy mi a terminátor. Nem kell megmagyaráznod — nyájaskodott a Főnök.

Pirx krákogott, kifújta az orrát, de ez nem tarthatott a végtelenségig.

— A légkör hiánya miatt a Nap korpuszkuláris sugárzása, amikor a Hold kérgét bombázza, zavarja — ee — a rádióhullámokat. Épp ezek a zavarok teszik lehetetlenné…

Elakadt. — A zavarok zavarnak, nagyon helyes! — hagyta rá a Főnök. — De mi okozza ezeket?

— Ez felkeltett másodlagos sugárzás, a No… a No… — No…? — biztatta jóindulatúan a Főnök.

— Nowinski-effektus! — robbant ki Pirx. Eszébe jutott. De még ez is kevés volt.

— Min alapszik ez az effektus?

Éppen ezt nem tudta Pirx. Azaz, valaha tudta, de elfelejtette. Bemagolt tudását úgy vitte el a vizsgaterem küszöbéig, mint egy zsonglőr a fején tornyosuló képtelen tárgyak piramisát, de most már túl volt a vizsgán… Kétségbeesett dadogását elektronokról, kényszerű sugárzásról és rezonanciáról félbeszakította a Főnök mélységesen sajnálkozó fejcsóválása.

— No, igen — szólalt meg ez a kíméletlen férfi. — És Merinus professzor négyest adott neked. Tévedett volna?

Pirx alatt a fotel mintha fokozatosan tűzhányóvá alakult volna át. — Nerc akarom megbántani, hát inkább ne tudjon semmiről… — Pirx föllélegzett —… de megkérem Laab professzort, hogy a diplomavizsgánál…

Sokat sejtetően elhallgatott. Pirx megdermedt. Nem ezektől a szavaktól — hanem mert a Főnök keze lassanként összesöpörte az iratokat, amelyeket küldetésével együtt kellett volna megkapnia.

— Miért nem alkalmaznak kábelösszeköttetést? — érdeklődött a Főnök, anélkül, hogy rápillantott volna.

— Mert költséges. Koncentrikus kábel egyelőre csak a Luna Központit köti össze az Archimedesszel. De a legközelebbi öt évben tervezik a közvetítő hálózat kábelesítését — vágta ki Pirx.

A Főnök komoran visszatért a tárgyra.

— No, igen. Gyakorlatilag a Mendelejev minden éjszaka kétszáz órán át el van vágva a világtól. Eddig a megszokott mederben folyt ott a munka. A múlt hónapban, amikor ismét helyreállt az összeköttetés, az állomás nem válaszolt a Ciolkovszkij hívására. A Ciolkovszkij személyzete hajnalban felkerekedett — a fő csapóajtót nyitva találta, a keszonban pedig egy tetemre bukkant. A kanadai Challiers és Savage volt az ügyeletes. A keszonban Savage hevert. Sisakjának az ablaka megrepedt. Savaggi megfulladt. Challiers-t csak másnap találták meg a Napfényes Kapu alatti szakadék fenekén. Lezuhant, és halálra zúzta magát. Ettől eltekintve az állomáson rend volt, a készülékek dolgoztak, a készletekhez senki sem nyúlt, semmiféle meghibásodást nem fedeztek fel. Olvastál erről?

— Igen — felelte Pirx. — De az újságok azt írták, hogy szerencsétlen baleset történt. Pszichózis… Kettős öngyilkosság, elmezavar következtében…

— Ostobaság — legyintett a Főnök. — Ismertem Savaggi-et. Az Alpokból. Nem változhatott meg. No, hagyjuk. Az újságok szamárságokat fecsegtek. Olvasd el a vegyes bizottság jelentését. Ide figyelj! A hozzád hasonló fiúkat elvileg már ugyanolyan alaposan megvizsgálták, mint a pilótákat, de nincsen diplomájuk, tehát nem repülhetnek. Ezenkívül a szünidei gyakorlaton, akár így, akár másképp, át kell esned. Ha beleegyezel, holnap repülsz.

— És ki a másik?

— Nem tudom. Valami asztrofizikus. Végül is — ott asztrofizikusokra van szükség. Félek, hogy nem sok öröme telik majd benned, de talán tanulsz egy kis asztrográfiát. Sejted, hogy miről van szó? A bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az baleset volt, de fennmaradt a gyanú árnyéka — nevezzük homálynak. Érthetetlen dolog történt. Nem tudjuk, hogy mi. Úgy gondolták tehát, hogy a következő ügyelet alatt helyes volna, ha akadna ott valaki, legalább egy személy, aki egy pilóta pszichikai képességeivel rendelkezik. Nem láttam okot arra, hogy megtagadjam a kérést. Másrészt biztosan nem történik ott semmi különös. Természetesen nyitva kell tartanod a szemed és a füled, de nem kapsz nyomozási megbízást, senki sem számít arra, hogy a balesetet megmagyarázó újabb körülményeket fedezel fel, és nem ez a feladatod. Rosszul vagy?

— Tessék? Nem — tiltakozott Pirx.

— Azt gondoltam. Hiszed, hogy képes leszel okosan viselkedni? Mert ez, sajnos, máris a fejedbe szállt. Mérlegelem, hogy…

— Okosan fogok viselkedni — jelentette ki Pirx, olyan határozottan, ahogy csak tudta.

— Kétlem — tamáskodott a Főnök. — Mérsékelt lelkesedéssel küldelek. Ha nem volnál az első helyezett…

— Hát a fürdő miatt?! — váratlanul és csak most értette meg Pirx.

A Főnök eleresztette a füle mellett. Először átadta az iratokat, majd kezet fogott.

— Holnap reggel nyolckor indulsz. Lehetőleg kevés holmit vigyél. Egyébként jártál már ott, hát tudod. Itt a repülőjegy, itt a helyfoglalás a Transgalaktikra. Luna Központira repülsz, onnan továbbszállítanak…

Még valamit hozzáfűzött. Kívánt valamit? Elbúcsúzott tőle? Pirx nem tudta. Semmit sem hallott. Nem hallhatta, mert nagyon messze járt, már a „túloldalon”. Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai, egész arcán pedig szinte ugyanaz az elképedés, amely a két kanadainak olyan titokzatos vesztét okozta. Amint hátraarcot csinált, nekiment az óriási glóbusnak. A lépcsőn négy szökkenéssel rohant le, mintha már igazán a Holdon volna, ahol a nehézkedés a földinek egyhatodára csökken. Az épület előtt hajszál híján elütötte egy autó, amely csikorogva fékezett, úgy, hogy az emberek megtorpantak, de Pirx még ezt sem vette észre. Szerencsére a Főnök nem látta okos viselkedésének kezdetét, mert újra irataiba merült.




A következő huszonnégy órában annyi minden történt Pirx-szel, Pirx körül, Pirx miatt, hogy néha szinte vágyódott a langyos, sós fürdőre, amelyben a világon semmi sem történt.

Tudjuk, hogy az embernek egyaránt árt, ha kevés vagy túl sok az élménye. De Pirx nem fogalmazott meg ilyesféle következtetéseket. Ugyanis a Főnök minden igyekezete, hogy a Feladatot kisebbítse, csökkentse, sőt lefitymálja, mit szépítgessünk, kudarcot vallott. Pirx olyan arckifejezéssel lépett a repülőgépbe, hogy a csinos stewardess ösztönösen hátrahőkölt — pedig ez teljes félreértés volt, mert Pirx nem is látta. Úgy ment, mintha egy páncélos cohors élén haladna, úgy ült a fotelben, mint Hódító Vilmos, egy kissé az volt, kissé az Emberiség Kozmikus Megváltója, a Hold Jótevője, Szörnyű Titkok Leleplezője, a Túloldal Rémeinek Megfékezője és mindez csak a jövőben, in spe, ami a legkevésbé sem befolyásolta közérzetét, sőt ellenkezőleg: túláradt benne a jóindulat és nyájasság utastársai iránt, akiknek fogalmuk sem volt róla, ki tartózkodik velük együtt a nagy lökhajtásos hasában! Úgy tekintett rájuk, mint Einstein élete alkonyán a homokban játszadozó kisgyerekekre.

A Selene, a Transgalaktik új rakétája, a núbiai kozmodromról indult. Afrika szívéből. Pirx elégedett volt. Nem hitte ugyan, hogy valamikor majd megfelelő szövegű emléktáblával jelölik meg ezt a helyet, nem, ilyen messzire nem terjedtek ábrándjai. De csak kis híján. Igaz, a mámorító gyönyör kelyhébe lassacskán üröm szivárgott. Lehetséges, hogy a repülőgépen nem tudtak róla. De a rakéta fedélzetén? Kiderült, hogy odalent lesz a helye a turistaosztályon, fényképezőgépekkel teleaggatott, lármás franciák közt, akik pergő nyelvvel, teljesen érthetetlenül igyekeztek egymást túlharsogni. Ő — zsibongó turisták tömegében?!

Rá sem hederítettek. Senki sem öltöztette űrruhába, nem szivattyúzott belé levegőt, nem kérdezte, hogy érzi magát, nem rakott a hátára palackokat — pillanatnyilag azzal vigasztalódott, hogy ez az álcázás miatt van. A turistaosztály belseje alig különbözött a lökhajtásos kabinjától, csak a fotelek nagyobbak, mélyebbek voltak, és a kis tábla tájékoztató feliratai közvetlenül az orra előtt gyulladtak ki. Ezek az utasítások általában megtiltottak valamit — a felállást, a járkálást, a cigarettázást. Hiába igyekezett Pirx szakszerűbb testtartással, lábának keresztbe vetésével, a biztonsági övek fitymálásával kitűnni az űrhajózás avatatlanjainak tömegéből. Már nem is a bájos stewardess, hanem a másodpilóta parancsolt rá, hogy csatolja be övét, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor a legénységből valaki észrevette. Végül az egyik francia, valószínűleg tévedésből, megkínálta gyümölcspasztillával; Pirx elfogadta, tüntetően összeragasztotta a ragadós édességgel a fogát, lemondóan a rugalmas fotel mélyébe húzódott, és gondolataiba merült. Lassacskán újra megerősödött benne hite, hogy küldetése félelmetesen veszedelmes, és a közelgő veszélyt sietség nélkül ízlelgette, s úgy kóstolgatta, mint egy megrögzött alkoholista, akinek a napóleoni háborúk idejéből származó pókhálós palack került a kezébe.

Az ablak mellett kapott helyet. Természetesen elhatározta, hogy ki se pillant — hiszen már annyiszor látta.

Mégsem állta meg. Amikor a Selene rátért Föld körüli pályájára, ahonnan el kellett indulnia a Hold felé, Pirx az ablakhoz tapadt.

Mert lenyűgöző is volt az a perc, amikor a Föld utak, csatornák barázdálta, városok és települések pettyezte felülete mintha megtisztult volna minden emberi nyomtól, és amikor az utolsó is eltűnt, az űrhajó alatt terült el a bolygó foltos, felhővattákkal borított domborulata, és az óceánok feketeségéről a kontinensre vándorló szem hiába keresett bárminemű emberi alkotást. Néhány száz kilométernyi távolságról a Föld elhagyatottnak látszott ijesztően elhagyatottnak —, mintha az élet csak most születne, és a növényzet gyenge lerakódása jelezné a melegebb övezeteket.

Lényegében ezt már sokszor látta. De a változás mindig újra meglepte — volt benne valami, amibe nem bírt beletörődni. Talán annak az első érzékelése, hogy milyen parányi az ember az űrhöz képest? Talán az, hogy más nagyságrendbe érkezett — a bolygókéba? A sok ezer éves emberi erőfeszítések gyarlóságának képe? Vagy, fordítva, ennek a gyarlóságnak a diadala, amely legyőzte az ijesztő Föld-tömeg élettelen, mindenre közömbös gravitációjának hatalmát, és maga mögött hagyva a hegyóriások vadságát és a sarki jég korongját, más égitestek partjaira lépett? Elmélkedésének helyesebben szótlan érzelmeinek — helyébe más gondolatok léptek, mert az űrhajó megváltoztatta pályáját, és a sugárzási övezet „résén” keresztül, amely az északi sark fölött tátongott, megindult a csillagok felé.

Ám nem sokáig bámulhatta a csillagokat, mert kigyulladtak a lámpák. Felszolgálták az ebédet, és megindultak a motorok, hogy az étkezés alatt pótolják a nehézkedést; utána az utasok ismét elhelyezkedtek foteljeikben, kialudtak a fények, és most feltűnt a Hold.

Déli oldala felől közelítették meg. Alig néhány száz kilométerrel a déli sark alatt árasztotta a visszavert napfényt a Tycho, egy fehér folt minden irányba kilövellő sugarakkal, amelyeknek elképesztő szabályossága a földi csillagászok egész nemzedékeit ejtette ámulatba, és végül, titkának megfejtése után, diáktréfák tárgya lett. Az elsőévesekkel elhitették, hogy a Tycho fehér korongja a „Hold tengelyének lyuka”, és sugarai egyszerűen vastagon kihúzott délkörök.

Minél közelebb értek a fekete űrben függő gömbhöz, annál világosabbá vált, hogy kihűlt, szilárd lávatömegekben megörökített; sok milliárd évvel ezelőtti világ képe ez; akkoriban a forró Föld bolygójával együtt meteoritfelhőkön — a bolygószületés részecskéin — keresztül vándorolt, a vas— és kőeső egyfolytában zuhogott a Hold vékony kérgére, átfúrta, a magma hullámokat vetett ki a felszínre, és amikor az űr végtelenül hosszú idő után megtisztult és elnéptelenedett, a levegő nélküli globus a hegyalkotó katasztrófák korának csataterévé dermedt. Végül tönkrebombázott kőálarca a szerelmesek lírai lámpájává és költők ihletőjévé vált.

A Selene, két fedélzetén négyszáz tonnányi emberrel és rakománnyal, tatjával a növekvő korong felé fordult, és lassan, egyenletesen megkezdte a fékezést, míg csak gyengéden rezegve leszállt a kozmodrom egyik hatalmas tölcsérében.

Pirx már háromszor járt itt, ebből kétszer egyedül, vagyis „saját kezűleg” szállt le a polgári leszállóhelytől fél kilométernyíre levő gyakorlótér közepén.

Most meg sem pillanthatta, mert a Selene hatalmas, kerámialapokkal borított törzsét egy hidraulikus felvonóra tolatták, és az űrhajó a mélybe süllyedt, egy hermetikusan szigetelt csarnokba, ahol megkezdődött a vámvizsgálat. Kábítószer? Szesz? Robbanó-, mérgező-, maróanyag? Pirxnél csak kevés mérgezőanyag volt, mégpedig egy lapos üvegre való konyak, amelyet Matterstől kapott. A faxzsebébe rejtette. Ezután az egészségügyi ellenőrzés következett — oltási bizonyítvány, a csomag fertőtlenítésének igazolása, nehogy bacilusokat hurcoljanak a Holdra-, ezen egykettőre átesett.

A korlát mögött bizonytalanul megállt, mert nem tudta, várják-e.

A félemeleten ácsorgott. A hangár óriási, sziklába vájt és kibetonozott egyszerű kamra volt, félgömb alakú mennyezettel és lapos fenékkel. A mesterséges és természetes fényforrások, a neonlámpák bőségesen árasztották a világosságot, rengeteg ember rohangált mindkét irányban, elektromos targoncákon szállították a csomagokat, gázpalackokat, tartályokat, ládákat, kábeltekercseket — és a mélyben ott sötétlett az egész lázas sürgölődés mozdulatlan oka: a Selene törzse, helyesebben középső, óriási gáztartályhoz hasonló része, mert tatja mélyen a beton alatt pihent egy tágas aknában, tömzsi testének csúcsa pedig egy kerek nyíláson át kibújt a felső, magasabb emeletre.

Pirx addig álldogált így, amíg eszébe jutott, hogy vannak saját intéznivalói. A parancsnokságon egy tisztviselő fogadta. Ellátta szállásutalvánnyal, és felvilágosította, hogy tizenegy óra múlva repül rakéta a túlsó oldalra. Sietett, és tulajdonképpen többet nem is magyarázott. Pirx azzal az érzéssel fordult ki a folyosóra, hogy nagy itt a zűrzavar. Még azt sem tudta, merre repül majd, a Smyth tenger felett, vagy egyenesen a Ciolkovszkijra? És hol van tulajdonképpen ismeretlen társa? És valami bizottság? Munkaprogram?

Így elmélkedett, míg csak bosszankodása sokkalta anyagiasabb, a gyomrában összpontosuló érzéssé változott. Megéhezett. Kiválasztotta tehát a megfelelő felvonót, miután előzőleg mindazt áttanulmányozta, amit a hatnyelvű kis táblák hirdettek, leereszkedett a pilóták étkezdéjébe, és ott megtudta, hogy a közönséges étteremben kell ennie, mert ő nem pilóta.

Ez volt mindennek a teteje. Már éppen elindult abba az átkozott étterembe, amikor eszébe jutott, hogy nem vette át a hátizsákját. Gyerünk tehát felfelé, a hangárba. Csomagja már a szállodában volt. Legyintett, és elvonult ebédelni. Turisták két hulláma közé keveredette francia útitársai az étterembe igyekeztek, svájciak, hollandok és németek pedig éppen visszatértek az Erathostenes kráteréhez tett selenobusz-kirándulásról. A franciák fel-felugrottak, mint általában azok, akik először próbálják ki a holdbeli nehézkedés csodáit, felszökkentek a mennyezetig, a nők kacagása és visítozása közepette élvezték a háromméteres lassú masszahullást; a józanabb németek elözönlötték a tágas termeket, a székek karfáit teleaggatták fényképezőgépekkel, látcsövekkel, állványokkal, hajszál híján teleszkópokkal, és már a levesnél mutogatták egymásnak a holdsziklák darabkáit, amelyeket a selenobuszok legénysége árusított emlékül. Pirx ott ült a tányérja mellett, feje fölött összecsapott a német-francia-görög-holland — isten tudja, még milyen — zsivaj, és az általános elragadtatás, lelkesedés közepette valószínűleg ő volt az egyetlen komor fogyasztója az aznap már második ebédnek. Egy holland megpróbálta pártfogásába venni, ugyanis feltételezte, hogy Pirx a rakétarepülés után űrbetegségben szenved („Először jár a Holdon, igaz?”), és pasztillákat ajánlott föl neki. Ezzel csordultig telt a pohár. Pirx nem fejezte be a második fogást, a büfében négy csomag kekszet vásárolt, és szállodájába ment. Egész haragja a portásra zúdult, aki egy darabka holdat ajánlgatott neki, pontosabban megüvegesedett bazalttöredéket.

— Tűnj el, te kalmár! Előbb voltam itt, mint te! — förmedt rá, és dühtől remegve faképnél hagyta az álmélkodó portást.

A kétszemélyes szobában, a mennyezeti lámpa alatt középtermetű, fakult lemberdzsekes, napbarnított férfi üldögélt, kissé rőtes, kissé őszes hajának egyik fürtje a homlokába hullott; Pirx láttán levette a szemüvegét. Langnernek hívták, doktor Langnernek, asztrofizikus volt, és együtt kellett repülniök a Mendelejevre. Ő volt az ismeretlen társ. Pirx már felkészült a legrosszabbra, bemutatkozott, dörmögött valamit az orra alatt, és leült. Langner vagy negyvenéves lehetett, Pirx szemében jó karban lévő aggastyán volt. Nem dohányzott, valószínűleg nem ivott, és mintha nem is beszélt volna. Három könyvet olvasott egyszerre, az egyik logaritmustáblázat volt, a másik csupa nyomtatott képlet, a harmadikban csupán színképek felvételei voltak. A zsebében kis számológépet tartott, amelyet rendkívül ügyesen kezelt. Néha, anélkül, hogy feltekintett volna képleteiből, kérdezett valamit társától — Pirx kekszet majszolva válaszolt. Kamraszerű szobájukban emeletes ágyak voltak, zuhanyozó fülke, amelybe egy kövér ember be sem fért volna, és feliratok, amelyek több nyelven víz— és áramtakarékosságra figyelmeztettek. Jó, hogy a mélyebb lélegzetvételt nem tiltották. Elvégre az oxigént a úgy kellett ideszállítani. Pirx csapvízzel leöblítette a kekszet, meggyőződött róla, hogy még a foga is elvásik, az ital olyan hideg, nyilván a tartályok közel voltak a felső bazaltkéreghez. Elég furcsa volt. Az ő órája szerint tizenegy felé járt, a szoba villanyórája szerint este hét óra volt, Langner karóráján tíz perccel múlt éjfél.

Átállították órájukat a Luna idejére, de csak ideiglenesen, mert a Mendelejevnek más, saját időszámítása volt. Az egész „túlsó oldalon” az volt érvényes.

A rakéta indulásáig még kilenc óra volt hátra. Langner szó nélkül kiment a szobából. Pirx letelepedett egy fotelbe, majd átköltözött a mennyezeti lámpa alá, megpróbálta olvasgatni az asztalon heverő régi, szamárfüles folyóiratokat, végül megunta az üldögélést, és ő is kiment. A folyosó kanyarodott, és kis hallfélévé bővült, ahol néhány fotel sorakozott a falba épített televíziós készülék előtt. Ausztráliából közvetítettek műsort Luna Központi számára — valami könnyűatlétikai versenyt. Egy cseppet sem érdekelte, de leült és nézte, amíg csak elálmosodott. Felálláskor félméternyit ugrott, mert megfeledkezett a csekély nehézkedésről. Semmi sem érdekelte. Mikor vetheti le a civil rongyokat? Kitől kap űrruhát? Hol van valami utasítás? És mit jelent mindez?

Talán el is ment volna valahová érdeklődni, sőt veszekedni, de társa, ez a doktor Langner, úgy látszik, teljesen természetesnek ítélte a helyzetet, tehát okosabb, ha lakatot tesz a nyelvére.

A műsor befejeződött. Pirx elzárta a készüléket, és visszatért szobájukba. Nem így képzelte látogatását a Holdon! Zuhanyozott, A vékony falon áthallatszott a szomszéd szobából a beszélgetés.

Természetesen ismerősök az étteremből: turisták, akik a Hold hatására úsztak a boldogságban. Ő valahogy nem. Inget váltott (végül is valamit kell csinálni), és amikor végignyúlt az ágyon, visszatért Langner. Négy újabb könyvel.

Pirx megborzongott. Sejteni kezdte, hogy Langner a tudományok fanatikusa, afféle Merinus professzor, fiatalabb kiadásban. Langner kiterítette az asztalon az új fotogrammokat, és miközben olyan figyelemmel vizsgálgatta őket nagyítójával, ahogyan Pirx még kedvenc színésznőjének a fényképeit sem tanulmányozta, megkérdezte Pirxtől, hány éves.

— Száztizenegy — felelte Pirx, és amikor társa felpillantott, hozzáfűzte —, a kettes számrendszerben.

Langner első ízben mosolyodott el, és szinte emberivé vált, Erős, fehér foga volt.

— Az oroszok rakétát küldenek értünk — jegyezte meg. — Hozzájuk repülünk.

— A Ciolkovszkijra?

— Igen.

Az már a „túlsó oldalon” levő állomás volt. Tehát még egy átszállás. Pirx találgatta, vajon hogyan teszik meg a hátralevő ezer kilométert. Feltételezhetően nem terepjáróval, hanem rakétával. De nem kérdezősködött. Nem akarta elárulni, hogy semmit sem tud. Rémlett, hogy Langner mondott valamit, de Pirxet, úgy, ahogy volt, elnyomta az álom. Egyszer csak felriadt: Langner az ágya fölé hajolt, és megérintette karját.

— Indulunk — csak ennyit mondott.

Pirx felült. Úgy látszott, hogy társa az egész idő alatt olvasott és írt. A számításokkal telt papírlapok halma megnőtt. Pirx először azt hitte, hogy Langner a vacsoráról beszél, de a rakétáról volt szó. Pirx a vállára vette tömött hátizsákját, Langneré még nagyobb volt, és mintha kövekkel rakta volna meg, de később kiderült, hogy ingein, a szappanon és a fogkefén kívül csupa könyv van benne.

Most már vámvizsgálat és ellenőrzés nélkül mehettek a felső szintre, ahol már várta őket a Hold-közlekedési rakéta — egykor ezüstös, most inkább szürke, tömzsi jármű, három, térdben meghajló, szétterpesztett, húszméteres lábon. Nem volt aerodinamikus, mert a Holdon nincsen légkör. Ilyennel Pirx még nem repült. Még egy asztrokémikusnak kellett volna hozzájuk csatlakozni, de elkésett. Így hát pontosan elindultak — egyedül.

A légkör hiánya sok bajt okozott: használhatatlanná váltak a repülőgépek, helikopterek — minden, kivéve a rakétákat. Még a nehéz terepen annyira kényelmes légpárnás siklókat sem alkalmazhatták, mert levegőkészletet kellett volna magukkal vinniök, az pedig lehetetlenség. A rakéta gyors, de nem mindenütt szállhat le; a rakéták nem szeretik sem a hegyeket, sem a sziklákat. Zömök, háromlábú bogaruk felbődült a növekvő vonóerőtől, megdördült, és gyertyaegyenesen a magasba emelkedett. Kabinjuk alig volt kétszer nagyobb a szállodai szobánál. A falakon hajóablakok, a mennyezeten — kerek ablak — a pilóta kabinja pedig nem a csúcsban, hanem alul helyezkedett el, csaknem a kipufogócsöveknél, hogy jól láthassa a leszállás helyét. Pirx csomagnak érezte magát: elküldik valahová, jóformán nem is tudni, hová, sem azt, hogy minek, nem tudni, mi lesz tovább… A régi nóta.

Rátértek a parabolára. A fülke ferdén meghajolt, magok után húzták a hosszú „lábakat”, a Hold hatalmasan, domborúan siklott alattuk; olyan volt, mintha még sohasem érintette volna emberi láb. A Föld és a Hold közötti térben van egy övezet, amelyben mindkét égitest látszólag egyforma nagyságú. Pirx jól emlékezett az első repülésekor szerzett benyomásra. A kékes, ködös Föld a kontinensek elmosódó körvonalaival mintha kevésbé reális lett volna a Holdnál, amely sziklásan, élesen kirajzolódó köveivel lebegett, és mozdulatlan súlya szinte érinthető volt.

A Felhők Tengere fölött repültek, már elhagyták Bullialdus kráterét, délkeleten terült el a Tycho, ragyogó sugarainak dicsfényében, amelyek a sarkon keresztül áthatoltak egészen a „túlsó oldal”-ra; nagy magasságból, mint mindig, valami nehezen megfogalmazható, felsőbbrendű szabályosság érzését keltette, mintha az formálta volna ezt a sziklakoponyát. A napfénnyel telt Tycho, mintha a szerkezet közepe lett volna, fehér karjaival átölelte és átvágta a Mare Humerumot, a Mare Nubiumot, és északi, legnagyobb nyúlványa valahol a látóhatár mögött tűnt el, a Mare Serenitatis irányában; amikor azonban keleten maguk mögött hagyták a Clavius Amfiteatiumot, ereszkedni kezdtek a sark felé, és már a „túlsó oldalon” repültek, a Vágyak Tengere fölött, s amint a rakéta lejjebb szállt, fokozatosan megszűnt a csalóka rend, a „tenger” látszólag sima, sötét felületén előbukkantak a repedések és hasadékok. Északkeleten felvillant a Verne fűrészfogas gerince. Állandóan süllyedtek, és közelről a Hold most valódi arcát mutatta — a fennsíkokra, alföldekre, a kráterek és hegygyűrűk amfiteátrumaiba szabályos tölcséreket vájt a kozmikus bombázás, a sziklamaradványok és a láva karikái átfedték, átjárták egymást, mintha a titáni pergőtűz szerzői még mindig elégedetlenek lettek volna az okozott rombolással. Mielőtt Pirx megpillanthatta volna a Ciolkovszkij tömegét, a rövid időre bekapcsolt motorok meglökték és függőlegesen felállították a rakétát, úgyhogy az utolsó dolog, amit láthattak, az egész nyugati félgömböt elnyelő sötétség óceánja volt; már a terminátor vonala mögül meredezett lángoló csúcsával a Lobacsevszkij. A csillagok a felső ablakban mozdulatlanná váltak. Úgy süllyedtek, mint egy felvonóval; és mert a tatnál összpontosuló saját motorlángjukon keresztül haladtak, a gáz süvített a külső páncél domborulatain — ez kissé emlékeztetett a légkörbe való érkezésre. A fotelek maguktól kitárultak, a felső ablakon keresztül Pirx állandóan ugyanazokat a csillagokat látta, golyóként száguldottak lefelé, de érezte azt a puha, szüntelen ellenállást, amelyet a zuhanással ellenkező irányban mennydörgő fúvócsövek fejtettek ki. Hirtelen teljes erővel megdörrentek. „Aha, tűzön állunk!” — villant át Pirx agyán, hogy el ne felejtse, mégiscsak igazi űrhajós, noha még nincs oklevele, Csapódás, valami megcsörrent, csattant, mintha óriási kalapács sújtana a kövekre, a kabin puhán lesüllyedt, visszatért felfelé, le-fel, és így járt egy jó percig a veszettül fortyogó amortizátorokon, amikor a három húszméteres, görcsösen szétterpesztett „láb” végleg belevájúdott a sziklatörmelék közé.

Ezt a hintázást végül megszüntette a pilóta azáltal, hogy az olajvezetékekben kissé fokozta a nyomást — szisszenés hallatszott, és a kabin mozdulatlanná vált.

A pilóta bemászott hozzájuk a padló közepén levő csapóajtón, kinyitotta a faliszekrényt, amelyből — végre! — előkerültek az űrruhák.

Pirx némileg felvidult, de nem sokáig. Négy űrruha volt ott, egy a pilótáé, azonkívül egy kicsi, egy közepes és egy nagy. A pilóta egy perc alatt bebújt a magáéba, csak a sisakját nem vette föl, és várt rájuk. Langner is egykettőre boldogult. Pirx pedig, kipirulva, verejtékezve és dühösen, nem tudta, mit tegyen. A középnagy kicsi volt számára, a nagy pedig túlságosan nagy. A közepesben a feje jól odaszorult a sisak tetejéhez, a nagyban úgy lötyögött, mint kókuszmag a kiszáradt héjban. Persze elhalmozták jóindulatú tanácsokkal. A pilóta megjegyezte, hogy egy nagy űrruha mindig jobb egy szűknél, és azt ajánlotta, az üres helyeket tömje ki a hátizsákjában levő fehérneművel. Esetleg kölcsönözhet egy takarót. Pirx számára azonban egy űrruha efféle kitömése és megtömése, már a puszta gondolat is, szentségtörés volt, és egész űrhajós lelke berzenkedett ellene. Rongyokkal tekerje be magát?! A kisebbik űrruhát öltötte fel. A pilóta és Langner már egy szót sem szóltak, az előbbi felnyitotta a kijárati zsilip ajtaját, mindhárman beléptek, a pilóta megtekerte a csavarkereket, majd kizárta a külső csapóajtót.

Ha Langner nincs ott, Pirx tüstént kiugrott volna, és talán sikerül mindjárt az első lépésnél kificamítania a lábát, mert a felszíntől húszméternyire voltak, és noha a nehézkedés csekély, az ugrás — figyelembe véve az űrruha súlyát — mintha egy emeletnyi magasságból történt volna a rendkívül ingatag sziklakupacokra.

A pilóta leeresztette az összecsukható létrát, és lemásztak — a Holdra.

Itt sem várta őket senki virággal, sem diadalkapuval. Sehol egy teremtett lélek. A Ciolkovszkij állomás páncélkupolája a szörnyű holdbeli nap ferde sugaraiban alig egykilométernyire tornyosult. Fölötte sziklába vájt kis leszállóhely látszott, de foglalt volt; kettős rendben rakéták sorakoztak ott, jóval nagyobbak az övéknél: teherrakéták voltak.

Rakétájuk kissé féloldalra billenve pihent hármas terpeszállásában; közvetlenül a fúvócsövek tölcsére alatt a sziklák elfeketedtek, mert megpörkölődtek a kilövellt tűztől. Nyugat felé a terep jóformán sík volt, ha ugyan síkságnak nevezhető ez a végtelen törmelékes terület, amelyből imitt-amott bérház nagyságú sziklák meredeztek. Kelet felé a síkság kihasasodott, először szelíden, majd egy sor szinte függőleges vetődéssel beleolvadt a Ciolkovszkij főtömegébe; erre a látszólag közeli falra koromfekete árnyék borult. Vagy tízfoknyira a Ciolkovszkij gerince felett lángolt a nap; nem lehetett arra nézni, annyira vakított. Pirx egyszeriben leeresztette az ellenzőt sisakjának ablakára, de ez édeskeveset használt. Csak éppen nem kellett már hunyorognia. A görgő köveken óvatosan lépkedve megindultak az állomás felé. A rakéta nyomban eltűnt a szemük elől, mert egy lapos katlanon át vezetett az útjuk. Efölött és az egész környék fölött az állomás uralkodott, amelyet háromnegyed részében egy tömör sziklafalba vájtak; ez olyan volt, mint egy mezozoikumbeli, felrobbant sziklaerőd. Az éles épületsarkok szinte meglepően egy erőd bástyáira emlékeztettek, de csak messziről — minél közelebb kerültek a „bástyák”, annál formátlanabbá váltak, szétfolytak, és a rajtuk húzódó fekete csíkok mély repedéseknek bizonyultak; a Hold viszonyaihoz képest a terep mégis aránylag sík volt, és könnyen haladtak. Minden lépésük porfelhőt vert fel, azt a híres holdbeli port, amely derékmagasságig emelkedett, tejfehér felhővel vette őket körül, és nem akart visszahullani. Ezért nem libasorban, hanem egymás mellett meneteltek, és amikor közvetlenül az állomás tövében Pirx hátrafordult, megpillantotta az egész megtett utat — ennek a minden földi pornál világosabb pornak három hurkaszerű, szabálytalan kígyója vagy hajfonata jelezte.

Pirx sok hasznos dolgot tudott róla. Az első hódítókat ámulatba ejtette ez a jelenség: a porra felkészültek, de a legapróbbnak is tüstént vissza kellett volna hullnia a levegőtlen űrben. A Holdon levő valahogy nem akart. És ami még érdekesebb, csak napközben. A Nap alatt. Mert, mint kiderült, a villamosság jelenségei mások a Holdon, mint a Földön. A Földön légköri kisülések vannak, villámok, mennykövek, Szent Elmo tüze. A Holdon természetesen nincsenek. De a molekuláris sugárzással bombázott sziklák ugyanazzal a töltettel töltődnek fel, mint a rajtuk levő por. Mivel pedig az egyforma töltetek taszítják egymást, a felvert por az elektrosztatikai taszítás következtében néha egy óra hosszat is lebeg. Ha több a napfolt, a Hold erősebben „porzik”. A minimum idején kevésbé. És ez a jelenség napnyugta után csak néhány óra múlva szűnik meg — abban a félelmetes éjszakában, amellyel csupán különleges, kettős falú, a termoszokhoz hasonlóan készített, még itt is pokolian nehéz űrruhák tudnak megbirkózni.

Ezt a tudós elmélkedést félbeszakította megérkezésük az állomás főbejáratához. Szívélyesen fogadták őket. Az állomás tudományos vezetője, Ganszyn professzor, kissé meglepte Pirxet, aki úgy hitte, hogy pufókságát bizonyos fokig ellensúlyozza termete. Ganszyn azonban lenézte — mégpedig nem átvitt értelemben. Szó szerint. És társa, doktor Pnin fizikus, még magasabb volt. Bizonyos értelemben magassága és általános méretei miatt a függőleges távolságra kellett gondolni. Volt vagy két méter.

Volt ott még három másik orosz, sőt talán még több is, de nem mutatkoztak — valószínűleg dolgoztak. A csúcson helyezkedett el a csillagvizsgáló, a rádióállomás, és a sziklába rézsútosan vájt, betonozott alagúton át vezetett az út egy különálló kis kupolába, amely fölött nagy radarantennák keringtek, és a kerek ablakokon át, közvetlenül a Ciolkovszkij hegygerincénél, vakítóan ezüstös, szabályszerű pókháló látszott — ez volt a központi rádióteleszkóp, a Holdon a legnagyobb. Drótkötélpályán félóra alatt lehetett odajutni.

Később kiderült, hogy az állomás még sokkal nagyobb, mint amilyennek hatott. Az óriási, föld alatti tartályokban vizet, levegőt, élelmiszert tároltak; a katlanból nem látható, a sziklák hasadékába beépített szárnyban voltak a napsugárenergiát árammá átalakító berendezések. És akadt ott egy egészen remek dolog: óriási hidroponikus szolárium a vasalt kvarckupola alatt; a sok virágon és nagy tartályokon kívül, amelyekben vitamint és fehérjét biztosító moszatok voltak, középen banánpálma szökkent a magasba. Pirx és Langner elfogyasztottak egy-egy, a Holdon termesztett banánt. Doktor Pnin nevetve magyarázta, hogy a banán nem tartozik a személyzet mindennapi ételei közé, inkább a vendégeknek tartogatják.

Langner, aki ismerte kissé a holdbeli építészetet, kérdezősködni kezdett a kvarckupola szerkezetének részletei felől, mert ezen jobban elcsodálkozott, mint a banánokon; az épület valóban különleges volt. Kívül az űr tátongott, tehát a kupolának négyzetméterenként kilenc tonna állandó nyomást kellett kibírnia, ami ilyen méreteknél a tekintélyes kétezer-nyolcszáz tonna együttes súllyá összegeződött. A szoláriumba zárt levegő ilyen erővel igyekezett szétfeszíteni minden irányban a kvarcbúzát. A konstruktőröknek le kellett mondaniok a vasbetonról, ezért a kvarcba sok hegesztett bordát olvasztottak bele, amelyek az egész nyomóerőt, kis híján három millió kilogrammot átvitték a csúcsnál levő iridiumtárcsára; onnan, most már kifelé, hatalmas, a környékbeli bazaltba lehorgonyzott acélkötelek ágaztak szét. Ez tehát a maga nemében egyedülálló „kikötött kvarc léggömb” volt.

A szoláriumból egyenesen átvonultak az étkezőbe, ebédre. Mert a Ciolkovszkijon éppen ebédidő volt. Pirx aznap már harmadszor ebédelt: a másodikat a Lunán, az elsőt a rakétában fogyasztotta. Úgy látszott, hogy a Holdon más sincs, csak ebédelés.

Az étterem — és egyúttal társalgó — nem volt túlságosan tágas, a falakat faburkolat borította — nem fényezett lapok, hanem fenyőgerendák. Még gyantaillatot is árasztottak. Ez a rendkívül „földi” dolog a vakító holdbeli tájképek után különösen kellemesen hatott. De Ganszyn professzor elárulta nekik, hogy a falburkolatnak csak egy vékony felső rétege van fából — hogy kevésbé vágyódjanak az otthonuk után.

Sem ebéd közben, sem később, nem esett szó a Mendelejevről, a balesetről, a szerencsétlen kanadaiakról, sem továbbindulásukról, mintha csak vendégségbe érkeztek volna, és isten tudja, meddig szándékoznának itt maradni.

Az oroszok úgy viselkedtek, mintha Pirxen és Langneren kívül egyéb dolguk sem volna — érdeklődtek, mi újság a Földön, mit hallani Luna Központin; Pirx őszinteségi rohamában bevallotta, hogy szörnyen utálja a turistákat és modorukat. A jelek szerint vele érző hallgatókra lelt. Csak egy idő múlva vették észre, hogy hol az egyik, hol a másik házigazda távozik, majd hamarosan visszatér. Később kiderült, hogy a csillagvizsgálóban jártak, mert a Napon igen szép napfáklya keletkezett, amikor ez a szó elhangzott, Langner többé se látott, se hallott. A tudósokat jellemző önfeledt szenvedély, amelyről maguk sem tudnak, hatalmába kerítette az asztalnál ülőket. Fényképeket hoztak, aztán egy filmet vetítettek, amelyet koronográf vett fel — a napfáklya valóban kivételesnek bizonyult, háromnegyed millió kilométer hosszú volt, és özönvíz előtti, lávaszerű szörnyetegre emlékeztetett. De nem ez az állattani hasonlóság izgatta őket. Ganszyn, Pnin, a harmadik csillagász és Langner lámpagyújtás után csillogó szemmel, szinte bűvöletben társalgott; valaki megemlítette a félbeszakított ebédet, visszatértek az étterembe, de ott is félretolták a tányérokat, és mindannyian számolni kezdtek a parírszalvétákon, míg csak doktor Pnin megszánta a fuszentként üldögélő Pirxet, és meghívta kicsi, de bámulatos dologgal felszerelt szobájába. Hatalmas ablaka a Ciolkovszkij csúcsára nyílt. Az alacsonyan járó, pokol kapujaként tüzelő nap a tornyosuló sziklák zűrzavarában második káoszt okozott — árnyakat, amelyeknek feketesége elnyelte a formákat, mintha a megvilágított sziklák minden szegélye mögött a Hold kellős közepébe vezető ördögi kúp tátongana. Mintha ott a semmi feloldaná a bérceket, ferde tornyokat, hegyes csúcsokat, obeliszkeket, amelyek távolabb előbukkantak a tintafekete homályból — mintha röptében megakasztott, megkövesült tűz lett volna, úgyhogy a szem eltévedt az átfoghatatlan formák közt, és kétes megkönnyebbülést csak a kerek, kivájt szemként sötétlő gödrökben lelt; ezek peremükig árnyékkal kitöltött kis kráterek voltak.

A maga nemében páratlan látvány volt. Pirx járt már a Holdon (ezt vagy hatszor megemlítette beszélgetés közben), de még sohasem ilyen időszakban, kilenc órával napnyugta előtt. Hosszan elüldögéltek Pninnel. A tudós „kollégának” szólította, ő pedig nem tudta, hogy válaszoljon, ezért ügyeskedett, ahogy tőle telt, a nyelvtan buktatói között. Az orosznak csodálatos fényképgyűjteménye volt, a felvételeket hegymászó útjain készítette — ő, Ganszyn és harmadik, pillanatnyilag a Földön tartózkodó társuk, szabad idejükben alpinisztikával foglalkoztak.

Egyesek igyekeztek elterjeszteni a „lunisztika” kifejezést, de nem honosodott meg, annál is kevésbé, hiszen a Holdon is vannak Alpok. Intézeti tanulmányai előtt Pirx gyakran mászott meg sziklacsúcsokat, és amikor Pninben rokon lélekre talált, faggatni kezdte a földi és a holdbeli módszerek különbségeiről.

— Egyre emlékezzék, kollégám — intette Pnin —, csak egy dologra. Amíg lehet, csináljon mindent úgy, mint „otthon”. Itt nincsen jég — legföljebb a nagyon mély hasadékokban és az is roppant ritkán —, természetesen hó sincs, tehát látszólag gyerekjáték, annál is inkább, hiszen az ember lezuhanhat harminc méter magasságból, és a haja szála sem görbül, de erre gondolni sem szabad.

Pirx elámult:

— Miért?

— Mert itt nincs levegő — magyarázta az asztrofizikus. — És ha isten tudja meddig mászkálna itt, akkor sem tanulja meg helyesen felbecsülni a távolságot. Itt még a távolságmérő sem sokat használ, és ki jár távolságmérővel? Felhág egy csúcsra, lepillant egy szakadékba, s azt hiszi, hogy ötven méter mély. Talán ötven, talán háromszáz és talán ötszáz. Megesett velem… Egyébként — tudja, hogy van ez. Ha az ember egyszer azt mondja magának, hogy leeshetik, akkor előbb-utóbb repül. A Földön a fejünk betörik és meggyógyul, itt pedig egy jó ütődés a sisakkal, megreped az ablak — és vége. Úgy viselkedjék, mint a földi hegyeken. Amit ott megtehet, azt itt is megengedheti magának. Kivéve a hasadékok feletti ugrálást. Még ha úgy vélné is, hogy alig tízméteres — az annyi, mint a Földön másfél —, keressen egy követ, és hajítsa át a túloldalra. Figyelje meg a röptét, bár az igazat megvallva azt tanácsolom, hogy egyáltalán ne ugráljon. No, mert ha az ember néhányszor húszmétereset ugrik, akkor már a szakadékokat is fitymálja, a hegyek már csak a térdéig érnek — és akkor legvalószínűbb a baleset. Itt nincsen hegyi mentőszolgálat… Hát érti, ugye?

Pirx a Mendelejevről érdeklődött. Miért van az állomás a hegygerinc alatt és nem odalent? És nehéz az út? Állítólag sziklát kell mászni?

— Igazi hegymászás nincsen, csak némi veszély, mert kőgörgeteg zúdult ott le. A Napos Kapu aljából. Elsodorta az utat… Ami a hely kiválasztását illeti, suta dolog erről beszélnem. Különösen most, a szerencsétlenség után… De nyilván olvasott róla, kollégám?

Pirx szörnyű zavarban nyögte ki, hogy akkoriban éppen vizsgaidőszaka volt. Pnin mosolygott, de tüstént elkomolyodott.

— Nos… A Hold nemzetközi, de minden államnak megvan a maga tudományos kutatási övezete — ez a fele a miénk. Amikor kiderült, hogy van Allen sávjai zavarják a kozmikus sugarakat a Föld felőli félgömbön, az angolok kérték, engedjük meg, hogy állomást építhessenek a mi oldalunkon. Beleegyeztünk. Már éppen magunk is munkához láttunk a Mendelejeven, ezért javasoltuk nekik, vegyék át tőlünk; átengedjük nekik az összes odaszállított építőanyagot, és majd később elszámolunk. Az angolok előbb elfogadták, majd átengedték a Mendelejevet a kanadaiaknak, mint a Brit Nemzetközösség tagjainak. Nekünk ez természetesen közömbös volt. Mivel már korábban megvizsgáltuk a terepet, egyik professzorunk, Animcev, tagja lett a kanadai tervezőcsoportnak, mint a helyi viszonyokat jól ismerő tanácsadó. Egyszer csak arról értesülünk, hogy az angolok mégis részt vesznek a dologban. Shannert küldték, aki megállapította, hogy a kráter fenekén másodlagos sugárzási kévék keletkezhetnek, és zavarhatják az eredményeket. A mi szakértőink ezt lehetetlennek vélték, de végül az angolok döntöttek: hiszen nekik készült az állomás. Elhatározták, hogy áthelyezik a hegygerinc alá. A költségek természetesen ijesztően megnövekedtek. És az egész többletet a kanadaiak finanszírozták. No de annyi baj legyen. Nem kukucskálunk mások zsebébe. Meghatározták az állomás helyét, nekiláttak az út kitűzésének. Animcev jelentette: a tervezett út vonalán a britek két szakadékot vasbeton szerkezettel akarnak áthidalni; de a kanadaiak ellenzik, mert a költségvetés ezáltal csaknem kétszeresére növekszik. Tehát azt tervezik, hogy a Mendelejev belső lejtőjén vájnak utat, két sziklabordát irányított robbantásokkal fúrnak át. Lebeszélem őket — mert megbolygathatja a bazaltkristályok egyensúlyát. De nem hallgatnak rám. Mit tegyek? Mit tehettünk volna? Hiszen nem gyerekek. Nagyobb a szelenológiai tapasztalatunk, de ha nem akarják megfogadni tanácsainkat, nem tolakszunk. Animcev votum separarum-ot jelentett be, és azzal vége. Elkezdték robbantani a sziklát. Az első ostobaság — a helykijelölés — maga után vonta a másodikat, és a következmény, sajnos, nem soká váratott magára. Az angolok három védőfalat építettek a lavinák ellen, üzembe helyezték az állomást, elindultak a hernyótalpas szállító járművek — tessék, sikerült. Az állomás már három hónapja dolgozott, amikor a Napos Kapu alatti átjáró tövében, a hegygerinc nagy nyugati csorbájánál repedések keletkeztek…

Pnin felállt, kivett a fiókból néhány nagy fényképet, és megmutatta Pirxnek.

— Tessék, ezen a helyen. Ez itt másfél kilométeres, helyenként felfüggesztett tábla, illetve az volt. Az út többé-kevésbé a hegyoldal egyharmadának magasságában vezetett, úgy, mint ez a vörös vonal. A kanadaiak riadót fújtak. Animcev (még mindig ott rostokolt és érvelt) magyarázza nekik: a nappali és az éjszakai hőmérséklet különbsége háromszáz fok. A repedések nőni fognak, ez ellen nincsen orvosság. Hiszen semmivel sem lehet megtámasztani egy másfél kilométeres falat! Az utat nyomban le kell zárni, és mivel az állomás már felépült, drótkötélpályát kell létesíteni. Ők pedig egyik szakértőt a másik után hozatják Angliából, Kanadából — és valóságos komédia játszódik: azok a szakértők, akik ugyanazt vallják, mint a mi Animcevünk, tüstént hazarepülnek. Csak azok maradnak, akik orvosolhatónak mondják a repedéseket. Betonozni kezdenek. Mély injekciók, támaszok, betonoznak és betonoznak vég nélkül, mert amit napközben bebetonoznak, az éjszaka megreped. A szurdokban már kisebb lavinák gördülnek le, de fennakadnak a falakon. A nagyobb lavinák széthasítására ékrendszert építenek. Animcev magyarázza, hogy nem a lavinákról van szó: az egész tábla leszakadhat!.. Egyszerűen nem tudtam ránézni, amikor eljött hozzánk. Szinte kibújt a bőréből: látta a közelgő szerencsétlenséget, és nem tudott rajta segíteni. Becsületesen megállapítom: kiválóak az angol szakértők, de ez nem volt szakértői, szelenológiai probléma, hanem a hírnevük forgott kockán: megépítettek egy utat, és nem vonulhatnak vissza. Animcev végre bejelentette — ki tudja, hányadik — tiltakozását, és távozott. Azután a fülünkbe jutott, hogy az angolok és a kanadaiak összeszólalkoztak, veszekedtek — a tábla miatt, ez az úgynevezett Sas Szárny széle. A kanadaiak fel akarták robbantani; az egész utat tönkreteszi, de azután biztonságos átjárót lehet építeni. Az angolok ezt ellenezték, egyébként is utópia volt; Animcev kiszámította, hogy hat megatonnás hidrogéntöltetre volna szükség, és az ENSZ-egyezmény tiltja radioaktív anyagok használatát robbantási célokra. És így torzsalkodtak és civakodtak, amíg csak a tábla leszakadt… Az angolok később azt írták, hogy mindennek a kanadaiak az okai: mert elvetették az első tervet, a beton völgyhidak tervét…

Pnin kis ideig a fényképre meredt, majd egy másikra, amely csaknem kétszeres nagyításban ábrázolta a hegygerinc csorbáját; fekete pontok jelölték az omlás helyét, amely lesodorta és pozdorjává zúzta az utat minden támasztékával együtt.

— Ennek következtében az állomás időnként megközelíthetetlen, mert bár napközben könnyű odajutni — néhány keresztgerenda, csak éppen nagy a kockázat, mint már említettem —, de éjszaka gyakorlatilag lehetetlen. Tudja, nekünk itt nincsen földünk…

Pirx megértette, hogy mire céloz az orosz tudós: ezen az oldalon a hosszú Hold-éjszakákat nem világította meg a Föld hatalmas lámpása.

— És infravörössel semmit sem lehet csinálni? — kérdezte.

Pnin elmosolyodott.

— Infravörös szemüveg? Miféle infravörössel, kollégám, amikor egy órával napnyugta után a sziklafelület mínusz 160 fokos… Hogyne, elméletileg lehetne radaroszkóppal menni, de próbált már valaha így sziklát mászni?

Pirx bevallotta, hogy soha.

— Nem is ajánlom. Ez rendkívül bonyolult módja az öngyilkosságnak. A radar jó sík terepen, de nem a sziklafalon…

Belépett Langner a professzorral — már indulniok kellett. A Mendelejevig félórát kellett repülniük, az út további kettőt kivánt, és a napnyugtától hét óra választotta el őket. Hétórás tartalék — mintha sok volna. De itt meg kiderült, hogy doktor Pnin velük tart. Magyarázkodni kezdtek, hogy ez felesleges, de házigazdáik erről hallani sem akartak.

Amikor már indultak volna, Ganszyn megkérdezte, van-e üzennivalójuk a Földre — ez az utolsó alkalom. Igaz ugyan, hogy a Mendelejev rádiókapcsolatban áll a Ciolkovszkijjal, de hét óra múlva a terminátorra érnek, és az erősen megzavarja az összeköttetést.

Pirxnek megfordult a fejében, hogy jó volna Matters húgának üdvözletet küldeni a „túlsó oldalról”, de nem merte megkockáztatni. Így hát megköszönték, és lementek; odalent kiderült, hogy az oroszok elkísérték őket a rakétához. Itt Pirx megtört, és elmondta, hogy milyen űrruha jutott neki osztályrészül. Választottak számára egy másikat, az övé pedig a Ciolkovszkij keszonjában maradt.

Ez az orosz űrruha kissé különbözött azoktól, amelyeket Pirx ismert. Kettő helyett három ellenzője volt, magasan járó Nap, alacsonyan járó Nap esetére, por ellen pedig sötét narancsvörös. Másutt voltak a légszelepei, a cipőben nagyon mulatságos szerkezet: a talpat fel lehetett fújni, mintha párnán járt volna az ember. A sziklát egyáltalán nem lehetett érezni, és a talp külső rétege tökéletesen tapadt a legsimább felülethez is. Ez a „magashegyi” modell volt. Ezenkívül a ruha félig ezüst, félig fekete színben játszott. Ha az ember fekete oldalával fordult a Nap felé, verejtékezni kezdett, ha pedig az ezüstössel — kellemes hűvöset érzett.

Pirx úgy vélte, hogy ez nem is olyan jó ötlet, hiszen nem mindig a Nap felé halad az ember. Olyankor háttal kell menni, vagy hogyan?

Az oroszok felnevettek. Megmutatták mellén azt a karikát, amelyet meg kellett tekerni, hogy az ezüst és a fekete más helyre húzódjék. A test eleje lehetett fekete vagy ezüst — avagy fordítva, Érdekesen elegyedtek el ezek a színek. A külső, átlátszó, kemény műanyagból készült réteg és a tulajdonképpeni űrruha között vékony, kétféle festékkel, helyesebben félig folyékony, alumínium— és széntartalmú anyaggal telt hézag volt. Ezt egyszerűen a lélegzőkészülék oxigénjének a nyomásával tologatták.

De ideje volt, hogy felkerekedjenek. Előzőleg, mivel a Napról érkezett, Pirx szeme annyira káprázott, hogy semmit sem látott a keszonból. Csak most vette észre, hogy furcsán rendezték be egyik egész fala úgy járt, mint egy dugattyú. Mégpedig azért magyarázta Pnin —, hogy egy csapásra tetszés szerinti létszámú csoportot lehessen kiereszteni vagy bebocsátani, és feleslegesen ne veszítsenek levegőt. Pirxet irigységféle fogta el, mert az Intézet keszonjai legalább öt éve elavult, kiszolgált ládák voltak, márpedig öt év technológiai elmaradás — az egy egész korszak.

A Nap látszólag egyáltalán nem ereszkedett lejjebb. Furcsán esett a járás a felfújt cipőben, szinte a talaj fölött, de ez az érzés megszűnt, még mielőtt elérték a rakétát. A professzor sisakját Pirx sisakjához érintette, néhány búcsúszót kiáltott, kezet szorítottak nehéz kesztyűikkel, és bemásztak a pilóta mögött a rakéta hasába, amely egy kissé lesüllyedt a megnövekedett teher alatt.

A pilóta megvárta, amíg a kísérők biztonságos távolságba érnek, és megindította a motorokat. A fokozódó vonóerő komor dübörgése mintha vastag fal mögül érkezett volna az űrruhába. A nehézkedés nőtt, de meg sem érezték, amikor a rakéta elrugaszkodott a talajtól. Csak a csillagok hintáztak egyet az ablakokban, és a látómező alsó sávjában levő sziklás pusztaság zuhant le és tűnt el a szemük elől.

Most egészen alacsonyan repültek, és ezért semmit sem láttak — csak a pilóta figyelte a rakéta alatt elsikló, kísérteties tájképet. A rakéta szinte függőlegesen lebegett, mint egy helikopter. A növekvő sebességet a hangosabb motorzúgáson és az egész hajótest gyöngébb rezgésén lehetett felismerni.

— Figyelem, ereszkedünk — hangzott a sisak belsejében. Pirx nem tudta, hogy a pilóta szólt-e a hajórádión keresztül, vagy pedig Pnin. A fotelek támlája hátradőlt. Pirx fellélegzett, könnyűvé vált, olyan könnyűvé, hogy már-már a mennyezet felé szállt, ösztönösen megmarkolta a karfát. A pilóta hevesen fékezett, a fúvócsövek lángot okádtak, sivító hangot hallattak, a falak hosszában vonagló, megfordított lángok üvöltése elviselhetetlenné fokozódott, nőtt a nehézkedés, majd csökkent, és Pirx kettős, kurta koccanást hallott — leszálltak. A következő pillanatban váratlan dolog történt. A rakéta, amely már elkezdte ringó mozgását és le-föl hintázott, kissé úgy, mint néha a potrohát egyenletesen himbáló bogár, most megbillent, és a kövek erősödő csörgése közepette szemmel láthatóan csúszásnak indult…

Katasztrófa! — villant át Pirx agyán. Nem rémült meg, de ösztönösen megfeszítette izmait. Két társa mozdulatlanul feküdt. A motor hallgatott. Pirx jól megértette a pilótát: járművük inogva, bicegve csúszott a görgeteggel, és a motorok vonóereje, még mielőtt a magasba emelné, valamelyik „láb” váratlan billenésénél felfordíthatná vagy a sziklákhoz vághatná őket.

Az acéllábak alatt csuszamló szikladarabok zörgése és süvítése gyengült, majd megszűnt. Még néhány kőpatak csendülve az acélnak csapódott, egy kődarab még mélyebbre siklott a csuklós „láb” súlya alatt, és a kabin, vagy tízfokos szögben eldőlve, leszállt.

A pilóta kissé leverten mászott ki aknájából, és magyarázkodni kezdett, hogy a terep megváltozott: úgy látszik az északi katlanban újabb lavina omlott le. Rakétájával a görgetegen szállt le, a fal tövében, mert minél közelebb akarta szállítani őket.

Pnin megállapította, hogy ez nem a legjobb módja az út megrövidítésének; egy lavinamező nem kozmodrom, és feleslegesen nem szabad kockáztatni. Ezzel véget ért rövid eszmecseréjük, a pilóta átengedte őket a zsiliphez, és a kis létrán leereszkedtek a görgetegre.

A pilóta a rakétában várta Pnin visszatérését, ők pedig hármasban megindultak a termetes orosz vezetésével.

Pirx eddig azt hitte, hogy ismeri a Holdat. De tévedett. A Ciolkovszkij környéke afféle sétány volt ehhez képest. A kőgörgetegbe süppedt, szétterpesztett lábain meghajló rakéta vagy háromszáz méternyire állt a Mendelejev főfalának árnyékától. A fekete égen lángoló, napos torok szinte érintette a hegygerincet, amely mintha megolvadt volna ezen a helyen — de ez csalóka látszat volt. Ám nem volt a sötétségből vagy egy kilométernyire, vagy talán kettőre kinyúló függőleges sziklafal: a kráter fenekét alkotó, mély árkokkal barázdált síkság felé a katlanokból félelmetesen fehér, kúp alakú görgetegek húzódtak; a friss csuszamlások helyét fel lehetett ismerni, mert az órák hosszat szállongó por miatt homályossá váltak a sziklák körvonalai. A kráterfenék repedezett láváját is világos porréteg borította; az egész Holdat bepúderezték a meteorok mikroszkopikus részecskéi, amelyek élettelen esőként évmilliók óta hullottak rá a csillagokból. Az ösvény mindkét oldalán — voltaképpen sziklatömbök és kődarabkák halmaza volt ez, ugyanolyan vad, mint az egész környezet, és nevét csupán a betonba ágyazott alumíniumkaróknak köszönhette, amelyeknek mindegyike rubinszerű gömbben végződött —, ennek a görgeteghegyre épült útnak mindkét oldalán félig megvilágított, félig a galaktikus éjszakához hasonlóan fekete falak meredeztek, amelyekkel nem mérkőzhettek az Alpesek vagy a Himalája óriásai sem.

A csekély holdbeli nehézkedés következtében a sziklaanyag lázálomhoz illő formákat ölthetett, és évszázadokig megőrizhette ezeket, úgyhogy még a mélységhez szokott szem is előbb-utóbb eltévedt a csúcsok felé tartó vándorlás közben, az ember többi érzéke pedig még fokozta az irrealitás, az ilyen tájkép lehetetlenségének érzetét: a meglökött habkő fehér tömbjei hólyagként libbentek a magasba, és a görgetegre hajított legsúlyosabb bazaltdarab is hátborzongató lassúsággal sokáig repült, majd hangtalanul leesett;pontosan úgy, mintha ez csak álom volna.

Néhány száz lépéssel feljebb megváltozott a sziklák színe. A rózsás porfír folyamai kétfelől körülfogták azt a katlant, amely felé haladtak; a helyenként több emeletnyi magasságban felhalmozódott sziklák összeakaszkodtak borotvaéles szegélyükkel, és mintha csak egy érintésre vártak volna, amely megindítja feltartóztathatatlan kőzuhatagukat.

Pnin nem túlságosan gyorsan, de biztosan vezette őket a megkövesedett robbanásoknak ebben az erdejében. Egy-egy szikladarab néha himbálózni kezdett űrruhájának óriási cipője alatt. Ilyenkor Pnin egy pillanatra megdermedt, és vagy folyhatta útját, vagy kikerülte a helyet, mert — csak ő tudta, miből — felismerte, hogy a kő kibírja-e az ember súlyát, vagy sem. Ráadásul itt hiányoztak a hegymászóknak oly sokat jelentő hangok. Az egyik bazalt-törzs, amint elhaladtak mellette, a legcsekélyebb ok nélkül megindult a lejtőn lefelé, és mintha álmukban, lassítva zuhant volna — míg csak magával sodort egy csomó követ, amelyek veszem szökkenésekkel igyekeztek egyre sebesebben lefelé; végül tejfehér porfelhő fedte el a lavina további útját. Ez a látvány mintha lázálomban tárult volna eléjük — az összeütköző kőtömbök nem csattantak, sőt cipőjük vastag talpán át még a talaj rezgését sem érezték. Amikor a következő fordulónál hirtelen bekanyarodtak, Pirx megpillantotta a lavina nyomát és magát a görgeteget — most már mint szelíden hullámzó felhőt. Ösztönösen, aggódva kereste szemével a rakétát, de az biztonságban volt, úgy állt, mint azelőtt, talán egy kilométernyire, talán kettőre, látta csillogó potrohát és lábainak három kis vonalát. Furcsa holdbeli bogárként pihent a régi lavinaterületen, amelyet korábban meredeknek, most pedig laposnak vélt, akár egy asztalt.

Amikor közeledtek az árnyékos övezethez, Pnin szaporábbra fogta lépteit. A tájból áradó vadság és fenyegetés annyira lefoglalta Pirxet, hogy egyszerűen nem ért rá Langnert figyelni. Csak most vette észre, hogy a kis asztrofizikus biztosan lépked, és sohasem botlik meg.

Négyméteres hasadékot kellett átugraniok. Pirx túlságosan nagy lendülettel szökkent; a magasba szállt, és értelmetlenül mozgó lábával jó nyolc méterrel a szemközti part peremén túl ért talajt. Csak egy ilyen ugrás a Holdon kínált az embernek új tapasztalatokat, amelyeknek semmi köze sem volt a Luna szállodai vendégeinek bohóckodásához.

Behatoltak az árnyékba. Amíg aránylag közel voltak a napsütötte sziklafelületekhez, a visszaverődő fény kissé megvilágította a környéket, és meg-megvillant az űrruhák domborulatain. De a homály csakhamar sűrűbbé vált, míg csak elvesztették egymást szem elől. Ebben az árnyékban éjszaka volt. Pirx megérezte fagyosságát az űrruha összes hőálló rétegein keresztül; nem ért el közvetlenül a testéhez, nem marta a bőrét, csupán mintha egy új, néma, jeges jelenlétet hirdetett volna — az űrruha egyes páncéllapjai érezhetően megremegtek a kétszáz-egynéhány fokos hűtéstől. Amikor a szeme megszokta a sötétséget, Pirx felfedezte, hogy az alumíniumkarók tetején a gömbök saját, vörös fényt sugároznak; ennek a rubin nyakéknek a füzére felfelé kanyargott, és eltűnt a Napban — ott a megrepedt sziklagerinc három egymás feletti hasadéka tartott a fennsík felé; a hasadékokat a fal eltolódott, keskeny, vízszintes táblái választották el egymástól, és éles párkányfélét alkottak. Ügy tetszett, hogy a karók semmibe vesző sora az egyik ilyen polchoz vezet, de Pirx feltételezte, hogy ez lehetetlen. Feljebb, a Mendelejev főfalán keresztül, amelyet mintha villámcsapások hasítottak volna ketté, szinte vízszintes oszlopban hatolt át a napsugár. Olyan volt, mint egy néma csendben kezdődő robbanás, amely izzó fehérséget fröcsköl a kőoszlopokra és kürtőkre.

— Ott az állomás — hallotta meg sisakjában Pnin hangját a közelből. Az orosz megállt az éjszaka és a nap, a fagy és a nőség határán, és valamit mutogatott a magasban, de Pirx a napsütés ellenére is fekete szakadékokon kívül semmit sem pillantott meg.

— Látjátok a Sast?… így neveztük ezt a gerincet. Ez a fej… íme a csőr, és az a szárny!..

Pirx csupán fények és árnyak tömegét látta, a keleti, szikrázó gerinc felett ferde, látszólag közeli — ugyanis a levegő párája nem homályosította el — sziklacsúcs meredezett. Egyszer csak felfedezte az egész Sast. A szárnya, az éppen az a fal volt, amely felé igyekeztek; magasabban, a hegygerincből előbukkant a feje, háttérben a csillagokkal; a csúcs volt a csőre.

Az órájára nézett. Már negyven perce gyalogoltak. Tehát valószínűleg legalább még egyszer annyi van hátra.

Az árnyék következő övezete előtt Pnin megállt, hogy átváltsa klimatizátorát. Pirx kihasználta az alkalmat, és megkérdezte, merre vezetett az út.

— Erre — mutatott Pnin lefelé.

Pirx csak pusztaságot látott, a mélyben pedig egy görgeteg kúpját, amelyből nagy szikladarabok meredeztek.

— Onnan szakadt le a tábla — magyarázta Pnin most a hegygerinc bemélyedése felé fordulva. — Ez a Napos Kapu. Szeizmográfjaink a Ciolkovszkijon jelezték a rengést: feltételezhetően körülbelül félmillió tonna bazalt csúszott le…

— Mindjárt… — jegyezte meg az elképedt Pirx. — És most hogyan szállítják fel a készleteket?

— Majd meglátja, ha megérkezünk — felelte társa, és elindult. Pirx követte, és közben a fejét törte a rejtély megoldásán, de semmit sem eszelt ki. Vajon minden liter vizet, minden oxigénpalackot a hátukon cipelnek fel? Az lehetetlen. Most szaporábban haladtak. Az utolsó alumíniumkaró a szakadéknál állt. Körülvette őket a sötétség. Felvillantak a homlokreflektorok, amelyeknek fényfoltjai tétován táncoltak, átugráltak a fal egyik kúpjáról a másikra; a párkányon vonultak, amely helyenként kéttenyérnyire szűkült, másutt pedig úgy kiszélesedett, hogy terpeszállásra is elegendő volt. Mintha kötélen jártak volna ezen az enyhén hullámos, de tökéletesen lapos polcon, amelynek érdes felületén jól megvethették lábukat. Igaz ugyan, elég lett volna egyetlen rossz lépés, szédülés…

— Miért nem használunk kötelet? — találgatta Pirx. Ebben a pillanatban mozdulatlanná vált előtte a fényfolt. Pnin megállt.

— Itt a kötél — mondta.

Átadta a végét Pirxnek, az pedig — miután átbujtatta övének karabinerein — Langnerhez dobta. Mielőtt elindultak volna, Prix a sziklához támaszkodva maga elé nézhetett.

A kráter egész belseje jól elébe tárult — a láva fekete szorosai repedések pókhálójává zsugorodtak, a központi, zömök kúp hosszú árnyéksávot vetett.

Hol volt a rakéta? Nem találta. Hol az út? Az alumíniumkarók sorával jelzett cikcakkok? Arok is eltűntek. Csupán a sziklaamfiteátrum volt ott a vakító fényben, a kőmezőtől kőmezőig húzódó fekete csíkok közt; a világos kőliszt kiemelte a terep domborulatait ar egyre kisebbedő kráterek groteszk rajaival — csupán a Mendelejev falainak körzetében százával voltak, félkilométerestől alig láthatóig; mindegyik szabályosan kerek volt, a gyűrű lejtője kívül szelíd, befelé meredekebb, közepén kis dombbal vagy kúppal, vagy legalábbis köldökszerű apró ponttal — a legkisebbek hű másai voltak a kicsinyeknek, a kicsik a közepeseknek, és mindet körülfogta ennek a harminckilométeres körnek az óriási sziklafala.

A zűrzavarnak és pontosságnak ez a keveréke izgatta az emberi agyat; a formáknak ebben az egyetlen minta szerinti teremtésében és rombolásában egyszerre volt matematikai tökéletesség és a halál teljes anarchiája. A magasba pillantott, majd hátra — a Napos Kapuból még mindig áradtak a fehéren izzó patakok.

Néhány száz lépéssel a keskeny katlan után a fal visszahúzódott, ők még mindig az árnyékban vonultak, de némileg világított a homályból vagy két kilométernyire kiemelkedő, függőleges sziklabuzogányról visszaverődő fény; átkeltek a görgetegnyúlványon, és nem túlságosan meredek, napsütötte lejtő tárult elébük; Pirx lassan furcsa zsibbadást érzett, nem az izmaiban, hanem az agyában, bizonyára a szakadatlan megfeszített figyelemtől — mert minden egyszerre volt itt, a Hold, vad hegyeivel, a mozdulatlan hőség áramlataival váltakozó jeges éjszaka és az óriási, mindent elnyelő némaság, amelyben a sisakban egyszer-másszor megszólaló emberi hang valószerűtlen, helytelen volt… Mintha valaki a Matterhorn csúcsára akváriumban felvinne egy aranyhalat: így elütött ez a hang az élettelen környezettől.

Pnin bekanyarodott az utolsó árnyat nyújtó csúcs mögé, és egész alakja föllángolt, mintha tűzzel öntötték volna le — Pirxnek ugyanez a tűz a szemébe csapott, még mielőtt felfogta volna, hogy ez a Nap, hogy rátértek az út felső, megmaradt részére.

Most egymás mellett haladtak sebesen, és sisakjuk mindkét napellenzőjét leeresztették.

— Mindjárt odaérünk — biztatta őket Pnin.

Ezen az úton valóban közlekedhettek járművek. Sziklába vájták, helyesebben irányított robbantásokkal nyitották meg; a csonthavas Sas Szárny alatt magára a gerincre vezetett. Ott kis hágóféle volt, alul bevágott, természetes sziklakatlannal. Ez a katlan tette lehetővé az állomás ellátását a katasztrófa után. Teherrakéta szállította a készleteket, s egy különleges mozsárágyú először „belőtte magát” a célba — ebbe a sziklamedencébe —, majd a tartályokat lőtte ki. Néhány rendszerint összetört, de a nagyobb rész kibírta a lövést és a sziklába csapódást, mert roppant kemény páncélburkolatuk volt. Régebben, amikor még Luna Központi sem volt, általában semmiféle állomás, a Sinus Mediig hatoló expedíciók részére csakis úgy tudtak készleteket szállítani, hogy rakétákról tartályokat dobtak le, és mert ejtőernyőket nem alkalmazhattak, úgy kellett ezeket a duralumínium— vagy acélládákat megszerkeszteni, hogy kibírják a heves zuhanást. Bombaként hajigálták őket, és az expedíció később összeszedte — néha csaknem négyzetkilométernyi területen — a szétszórt készleteket. Ezek a tartályok most újra hasznosnak bizonyultak.

A hágótól az út közvetlenül a hegygerinc alatt a sasfej északi csúcsa felé vezetett; vagy háromszáz méternyire ez alatt csillogott az állomás páncélkupolája. A lejtő felől sziklák félköre övezte, ezek a szakadék felé csúsztak, és körülvették az acélburát, amely útjukat állta. Néhány ilyen szikladarab a bejárat közelében a betonteraszon hevert.

— Jobb helyet nem találtak?! — szaladt ki Pirx száján. Pnin már a terasz első lépcsőjénél tartott, de most megállt.

— Mintha csak Animcevet hallanám — felelte, és Pirx nevetést érzett a hangjában.




Pnin négy órával napnyugta előtt távozott — egyedül. De voltaképpen az éjszakának vágott neki, mert az előtte álló utat már csaknem teljesen elborította az áthatolhatatlan sötétség, és Langner, aki ismerte a Holdat, megmagyarázta Pirxnek, hogy amikor arra jártak, még nem éreztette fogát az igazi hideg: a szikla még csak kihűlőfélben volt. A kemény fagy vagy egy órával sötétedés után kezdődik.

Kísérőjükkel megbeszélték, hogy üzen, ha eléri a rakétát, és valóban egy óra húsz perccel később rádiójuk megszólalt, Pnin jelentkezett. Csak néhány szót váltottak, mert legfőbb ideje volt, hogy induljon, ráadásul nehéz körülmények között — a rakéta nem volt függőleges, lábai elég mélyen belesüppedtek a kőhalmazba, és súllyal terhelt vasmacskákként lehorgonyozták. Látták az indulást, miután félrehúzták az acél ablaktáblákat — de nem az elejét, mert a leszállás helyét elfedték előlük a központi hegygerinc bordái. Egyszer csak a sűrű és alaktalan sötétségbe lángoló vonal hasított, amelyet alulról rőt fény kísért — ez a kilövellt tűz fénye volt, amelyet visszavert a lavinamező sziklái közül kifújtatott por. A tüzes nyílhegy egyre feljebb és feljebb szállt, és a rakétát nem is lehetett látni, csak ezt az izzó, egyre vékonyabb, remegő, csíkokra bomló húrt, a teljes erővel haladó motor normális lüktetését. Azután és most a magasba pillantottak, mert az égre rajzolódó tüzes pálya már a csillagok közt vezetett — az egyenes vonal szelíden meghajlott, és szép ívben a látóhatár mögé szállt.

Magukra maradtak a sötétben, mert szándékosan eloltották az összes lámpákat, hogy jobban figyelhessék az indulást. Helyére tolták az ablak páncéllapját, meggyújtották a lámpákat, és egymásra pillantottak. Langner halványan elmosolyodott, és kockás flanellingében görnyedten az asztalhoz lépett, amelyen a hátizsákja hevert. Előszedegette könyveit, egyiket a másik után. Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén. Egyszerre minden benne volt: Luna Központi hűvös, föld alatti helyiségei, a szűk szállodai folyosók, a felvonóik, a mennyezetig ugráló és megolvadt habkövet cserélgető turisták, a repülés a Ciolkovszkijra, a termetes oroszok, a rádióteleszkóp ezüst hálója a hegygerinc és a fekete ég között, Pnin elbeszélése, a második repülés és ez a hátborzongató út a sziklás fagy és hőség közepette a sisakjába bepillantgató mélységekkel. Nem tudta elhinni, hogy ennyi minden belefért alig néhány órába az idő felnagyította, átfogta ezeket a képeket, elnyelte őket, és most visszatértek, mintegy az elsőbbségért küzdve. Egy másodpercre lehunyta gyulladt, száraz szemhéját, és megint kinyitotta.

Langner módszeresen rakosgatta a könyveket a polcra, és Pirx azt hitte, hogy megérti ezt az embert — nyugodt mozdulatai, amint egyik kötetet a másik mellé állítgatta, nem ostobaságból vagy közömbösségből fakadtak, nem hatott rá nyomasztóan ez a holt világ, hanem szolgálta: azért jött az állomásra, mert így akarta, nem vágyódott a háza után, mert háza a spektrogrammok voltak, a számítások eredményei, és az a hely, ahol létrejöttek, mindenütt otthon lehetett, hiszen ennyire összpontosítani tudta mohó érdeklődését; tudta, hogy miért él — ő volt az utolsó ember, akinek Pirx bevallaná regényes ábrándozását a hőstettről. Bizonyára el se mosolyodnék, mint az előbb, meghallgatná és visszatérne a munkájához. Pirx egy szemvillanásig irigyelte a biztonságáért, önismeretéért, de egyúttal érezte is Langner idegenségét, nem volt egymás számára mondanivalójuk, s mégis együtt kellett eltölteniök ezt a kezdődő éjszakát, a következő napot és még egy éjszakát… Szemét körbejártatta a fülkén, mintha először látná. Műanyaggal borított homorú falak. Páncéllappal védett ablak. A műanyagba süllyesztett mennyezetlámpák. Néhány tarka reprodukció a szakirodalom polcai között és egy bekeretezett, keskeny kis tábla, amelyen két oszlopban sorakoztak összes elődjeik nevei. A sarkokban üres oxigénpalackok, sokszínű kristálydarabkákkal telt egykori konzervesládák, nylon ülésű, könnyű fémszékek. Egy kis asztal, fölötte csuklós olvasólámpa. A nyitott ajtón át a rádióállomás készülékei látszottak.

Langner rendet csinált a fényképlemezekkel telt szekrénykében. Pirx megkerülte és kiment. A folyosóról balra nyíló ajtó a konyhába, a szemközti a kilépő kamrába, a jobb oldali két apró szobába vezetett. Benyitott a sajátjába, Egy ágyon, összehajtható széken, a falba süllyesztett pulpituson és polcon kívül üres volt. Az egyik oldalon, az ágy felett, a mennyezet ferdén lejtett, mint egy padlásszobában, de nem laposan, hanem félgömb alakban, a külső páncél görbületének megfelelően.

Visszatért a folyosóra. A keszon ajtajának tojásdad alakban lekerekítették sarkait, peremét vastag légelzáró műanyagba foglalták, továbbá egy küllős kerék volt ott és egy lámpa — ez kigyulladt, ha nyitott külső csapóajtónál a kamrából eltűnt a levegő. A lámpa most nem égett. Kinyitotta az ajtót. Két lámpa gyulladt ki önműködően, és kopár, fémfalú, szűk helyiséget világított meg, középen függőleges kis létrával: ez a mennyezet csapóajtajához vezetett. Az alsó létrafok alatt a sok lábnyomtól kissé elmosódott, krétával kirajzolt körvonalak látszottak. Itt találták meg Savage-et. Meggörnyedve, kissé az oldalán feküdt, s nem lehetett felemelni, mert az érdes laphoz fagyasztotta saját vére, amely szétvetette szemét és arcát. Pirx szemügyre vette ezt a fehér, emberi alakra alig emlékeztető körvonalat, majd visszavonult, lezárta a hermetikus ajtót, és felpillantott: lépteket hallott fentről. Langner mászott fel a folyosó szemközti falához támasztott létrán, és a csillagvizsgálóban sürgölődött. Pirx kidugta fejét a kerek padlónyíláson, és letakart, kis ágyúhoz hasonló távcsövet látott, az asztrográfok kameráit és két jókora készüléket — az egyik a Wilson-kamra volt, a másik, az olajos, villanó berendezéssel, nyomok fényképezésére szolgált.

Az állomást a kozmikus sugárzás vizsgálatára létesítették, és az erre szolgáló magemulziós lemezek szerteszét hevertek: narancsszínű csomagok a könyvek közt, a polcok alatt, a fiókokban, az ágyak mellett, még a konyhában is. És ez volt minden? Tulajdonképpen igen, hacsak nem számítjuk a padló alatt elhelyezett hatalmas víz— és oxigéntartályokat, amelyeket teljesen belevájtak a Hold szikláiba, magának a Mendelejevnek a tömbjébe.

Minden helyiség ajtaja fölött kerek indikátort helyeztek el a széndioxid sűrűségének jelzésére. Fölötte klimatizátor szitája látszott.

A berendezés hangtalanul dolgozott. Kiszívta a levegőt, megtisztította a széndioxidtól, hozzákeverte a megfelelő mennyiségű oxigént, megnedvesítette vagy szárította, és visszanyomta az összes fülkékbe. Pirx örült a csillagvizsgálóból érkező minden koppanásnak; amikor a neszek elhallgattak, a csend megnövekedett, úgyhogy hallotta saját vérének lüktetését, úgy, mint abban a kísérleti medencében, a „dififürdő”-ben, de abból bármikor kiszállhatott.

Langner lejött, és elkészítette a vacsorát — olyan halkan és ügyesen, hogy mire Pirx belépett a konyhába, már minden elkészült. Jóformán szótlanul étkeztek. — Kérném a sót. — A kenyér dobozokban van? — Holnap újat kell bontanunk. — Kávét vagy teát?

Csak ennyit. Pirxnek tetszett ez a szűkszavúság. Mit is ettek tulajdonképpen? A harmadik ebédet aznap? Vagy talán a negyediket? Talán már a következő nap reggelijét? Langner megjegyezte, hogy elő kell hívnia az exponált lemezeket. Felment. Pirxnek nem volt semmi dolga. Váratlanul megértette. Őt azért küldték, hogy Langner ne legyen egyedül. Hiszen nem értett az asztrofizikához. Sem a kozmikus sugarakhoz. Ugyan, hol volna Langnernek kedve ahhoz, hogy megtanítsa az asztrográf kezelésére?! Megszerezte az első helyet, a pszichológusok megállapították, hogy nem őrülhet meg, kezeskedtek érte. Tehát ebben a fazékban kell rostokolnia a kéthetes éjszakán át, majd a kéthetes napon át, és várhat, ügyelhet, nem tudni, mire.

Ez a „Feladat”, ez a „Küldetés”, amelyet tíz-egynéhány órával ezelőtt hihetetlen szerencsének vélt, egyszer csak megmutatta igazi arcát — a formátlan pusztaságot. Mitől védje meg Langnert és önmagát? Milyen nyomokat keressen? És hol? Talán azt hitte, hogy felfedez valamit, ami fölött elsiklottak a bizottság összes kiváló szakértői, a Holdat évek óta ismerő férfiak? De tökkelütött volt!

Az asztalnál üldögélt. Mosogatnia kellett. És jól elzárni a csapot, mert a víz, a mérhetetlenül értékes víz, amelyet fagyott tömbökben lőttek fel mozsárból, két és fél kilométeres parabolán, az állomás tövében levő katlanba, ez a víz csöpögve fogyott.

De nem mozdult. Még a kezét sem emelte fel, amikor ernyedten az asztal szélére hullt. Fejében ott volt az acélhéjat körülvevő hőség és pusztaság, sötétség és némaság. Megdörzsölte szemét, amely égett, mintha homok érte volna. Úgy állt fel, mintha kétszer annyit nyomna, mint a Földön. A mosogatóhoz vitte a piszkos tányérokat, csörömpölve bedobta őket, rájuk engedte a meleg vizet. És miközben mosogatott, forgatta az edényt, kapargatta a megdermedt zsírmaradványokat, elmosolyodott ábrándjain, amelyek szertefoszlottak valahol a Mendelejev gerincéhez vezető úton, és olyan messzi, olyan nevetségesen és idegenül elmaradtak, olyan régen, hogy már szégyenkeznie sem kellett miattuk.

Langnerrel el lehetett tölteni egy napot vagy egy évet, és ez semmin sem változtatott. Szívesen dolgozott, de mértékkel. Sohasem sietett. Nem volt szenvedélye, furcsasága, nevetséges szokása. Ha valakivel így összezárva él az ember, a legkisebb ostobaság is bosszantóan hathat. Hogy a másik sokáig zuhanyoz, hogy nem akar spenótos konzervet bontani, mert nem szereti a spenótot, hogy néha rosszkedvű, hogy egy napon abbahagyja a borotválkozást, és ijesztő borostája majd kiszúrja társának szemét, vagy mikor borotválkozik és megkarcolja magát, egy óra hosszat nézegeti képét a tükörben, és olyan pofákat vág, mintha egyedül volna. Langner nem volt ilyen. Mindent megevett, noha lelkesedés nélkül. Hangulata nem váltózott, és amikor rákerült a mosogatás sora — mosogatott. Nem fecsegett minduntalan magáról és a munkájáról. Ha kérdezték — válaszolt. Nem kerülte Pirxet. Nem tolakodott. Talán ez a szürkeség is bosszantotta volna Pirxet, mert az első este benyomása — amikor a könyveit rakosgató fizikust a szerény hősiesség, helyesebben nem hősiesség, hanem az irigyelni való, sztoikusan férfias, tudományos magatartás megtestesítőjének vélte — szertefoszlott, és Pirx az unalomig köznapi embernek látta kényszerű társát. De Langner mindezek ellenére nem untatta és nem bosszantotta, mert kiderült, hogy Pirxnek akad, legalábbis egyelőre, bőven foglalatossága. Ez az elfoglaltság nagyon lekötötte. Most, amikor már megismerte az állomást és környékét, még egyszer nekilátott az összes dokumentumok tanulmányozásának.

A szerencsétlenség négy hónappal az állomás üzembe helyezése után következett be. Bármennyire valószínűtlenül hangzik, nem pirkadatkor vagy napnyugtakor, hanem csaknem fényes holdbeli délben. A Sas Szárny felfüggesztett táblájának háromnegyed része a legcsekélyebb előjel nélkül lezuhant. A látványnak szemtanúja volt az állomás ideiglenesen négy főre növekedett személyzete, amely éppen a készleteket szállító járműoszlop érkezését várta.

A későbbi vizsgálat megállapította, hogy a Sas nagy oszlopának bevágásai valóban megzavarták a szikla kristályos szerkezetét és tektonikus egyensúlyát. Az angolok a kanadaiakra hárították a felelősséget, a kanadaiak az angolokra, a Brit Nemzetközösség tagjainak összetartása pedig abban nyilvánult meg, hogy Animcev professzor figyelmeztetéseit mindkét fél következetesen elhallgatta. Bárhogy is történt, a következmények tragikusak voltak. Az állomás előtt álldogáló négy férfi légvonalban alig egy mérföldnyire a katasztrófa színhelyétől látta, hogyan válik ketté a vakító fal, hogyan törik darabokra a lavinák ellen épített ékek és falak rendszere; a száguldó tömbök tömege hogyan sodorja el az utat támasztékaival együtt, és zúdul a völgybe, amely harminc órán át lágyan hullámzó fehér tengerré vált — ennek a porfellegnek a szörnyű lendülettel hajtott áradata néhány perc alatt elérte a kráter szemközti falát!

A pusztítás hatósugarában két szállítójármű tartózkodott. Az oszlop végén levőt meg sem találták. Roncsait maga alá temette a törmelék tízméteres rétege. A másik menekülni próbált. Már a lavina sodrán kívül volt, az út felső, ép szakaszán, de egy óriási sziklatömb átugrotta a védőfal maradványát, és lesöpörte a háromszáz méteres mélységbe. Vezetője idejében kinyitotta a jármű ablakát, és kiesett a csuszamló görgetegre. Egyedül ő élte túl társait, egyébként ó is csak néhány árával. De ez a néhány óra pokollá vált a többiek számára. Az a kanadai francia, név szerint Roget, nem vesztette el eszméletét — vagy pedig tüstént a katasztrófa után visszanyerte —, és a kráter egész fenekét elborító fehér felhőből segítséget kért. Rádió-vevőkészüléke elromlott, de az adó működött. Nem lehetett rátalálni. A hullámok sokszorosan megtörtek, mert visszaverődtek a sziklákról (és ezek bérház nagyságúak voltak az emberek úgy mozogtak a tejfehér porral telt útvesztőben, mint egy város romjai közt), ezért az iránymérés csak tévútra vezetett. A sziklák vasszulfát tartalma miatt a radar használhatatlanná vált. Egy óra elteltével, amikor a Napos Kapu alól egy második kőzuhatag gördült le, abbahagyták a keresést. Ez a második lavina kicsi volt, de újabb omlásokat jelezhetett. Vártak tehát, és Roget hangja továbbra is hallható volt, különösen tisztán hangzott odafönn, magán az állomáson; a kőkatlan, amelyben feküdt, úgy hatott, mint egy felfelé irányított reflektor. Három óra múlva oroszok érkeztek a Ciolkovszkijról, és behatoltak a porfelhőbe hernyótalpas terepjáróikkal, amelyek felágaskodtak, és felborulással fenyegettek az ingó hegyoldalon: a csekély nehézkedés miatt a lavinamezők dőlési szöge a Holdon nagyobb, mint a Földön. A mentők csatárlánca oda igyekezett, ahová a terepjárók serif jutottak el, és háromszor átfésülte a rengő görgeteget. Az egyik mentő hasadékba zuhant; csak az mentette meg életét, hogy nyomban a Ciolkovszkijra szállították, és azonnal orvosi kezelésben részesítették. Még akkor sem vonultak vissza a felhőből, mert mindannyian hallották Roget egyre gyengülő hangját.

Öt órával a baleset után elhallgatott. Még élt. Ezt tudták. Ugyanis minden űrruhában a szóbeli kapcsolatot szolgáló rádión kívül parányi automatikus, az oxigénkészülékkel összekötött adókészülék volt. Minden lélegzetvételt és kilélegzést elektromágneses hullámok közvetítettek, és az állomáson különleges indikátor regisztrálta, afféle varázsszem, zölden világító lepke egyenletes tágulása és zsugorodásaként, s ez a foszforeszkáló legyezőmozgás mutatta, hogy az eszméletlen, haldokló Roget még mindig lélegzik; ez a lüktetés fokozatosan lelassult — senki sem bírta elhagyni a rádióállomást, az ott szorongó emberek tehetetlenül várták halálát.

Roget még két óra hosszat lélegzett. Azután a varázsszem zöld lángocskája megremegett, összezsugorodott, és úgy maradt. Az összezúzott testet csak harminc órával később, kővé dermedve találták meg, és annyira megcsonkítva, hogy ki sem nyitották az űrruhát, hanem abban a félig összesajtolt fémburokban temették el, mint egy koporsóban. Később kitűzték az új utat, helyesebben azt a sziklaösvényt, amelyen Pirx az állomásra érkezett. A kanadaiak már-már feladták a megfigyelőhelyet — de makacs angol kollégáik megoldották a készletek szállításának kérdését azzal a módszerrel, amelyet első ízben a Földön a viharos Mount Everest számara terveztek meg. Akkor elvetették, mint kivihetetlent. Megvalósíthatónak csak a Holdon bizonyult.

A katasztrófa visszhangja számos, gyakran teljességgel ellentétes változatban bejárta az egész Földet, végül elült a zaj. A tragédia a Hold pusztaságaival vívott küzdelem krónikájának egyik fejezetévé vált. Az állomáson váltották egymást az ügyeletes asztrofizikusok. Így telt el hat holdnap és éjszaka. És amikor úgy látszott, hogy az a nemrégiben annyira megpróbáltatott hely már nem szolgál semmiféle szenzációval, egyszer csak a Mendelejev rádiója hajnalban nem válaszolt a Ciolkovszkij hívására. Ezúttal is segítségül, helyesebben az állomás érthetetlen némaságának felderítésére felkerekedett egy csoport a Ciolkovszkijról. Rakétával érkeztek, amely a Sas Szirt tövében levő hatalmas lavinamezőn szállt le.

Amikor az állomáshoz értek, a csaknem az egész krátert betöltő sötétséget még egyetlen napsugár sem enyhítette. Csak a Szirt alatt szikrázott az acélhéj a vízszintes fényben. A kijárati csapóajtó tárva-nyitva. Alatta a kis létra tövében hevert Savage, olyan testhelyzetben, mintha lecsúszott volna a létrafokról. A halál oka fulladás volt — sisakjának páncélüvege megrepedt. Később kesztyűjének tenyerén a sziklák porának csekély nyomát fedezték fel, mintha hegymászásból tért volna vissza. De ezek a nyomok régebbiek is lehettek. A másik kanadait, Challiers-t csak a környékbeli összes szakadékok és kürtők rendszeres átkutatása után lelték meg. A mentők háromszázméteres köteleken ereszkedtek le, és kiemelték testét a Napos Kapu alatti szakadék fenekéről. Alig néhány tucat lépésnyire feküdt attól a helytől, ahol elpusztult és sírjában pihent Roget.

Az események rekonstruálásának kísérletei először reménytelennek látszottak. Senki sem tudott elfogadható elméletet összeállítani. Egy vegyes, angol-kanadai bizottság érkezett a helyszínre.

Challiers órája tizenkettőkor állt meg, de bizonytalan volt, hogy éjfélkor tört össze vagy délben. Savage órája kettőkor állt meg. A tüzetes vizsgálat (és olyan tüzetesen vizsgálták, ahogy az csak emberileg lehetséges volt), megállapította, hogy a rugó teljesen lejárt. Tehát Savage órája biztosan nem halálakor állt meg, hanem egy ideig még azután is járt.

Az állomáson a megszokott rendet találták. A naplóban, amelybe az összes lényeges eseményeket bevezették, a legcsekélyebb útbaigazítást sem lelték. Pirx áttanulmányozta egyik bejegyzést a másik után. Rövidek voltak. Ekkor és ekkor asztrográfiai méréseket végeztek, exponáltak ennyi és ennyi lemezt, ilyen és ilyen körülmények között, elvégezték az alábbi megfigyeléseket — ezek közül a sztereotip jegyzetek közül egyik sem utalt még közvetve sem arra, ami az Állomáson Challiers és Savage utolsó holdbeli éjszakáján történt.

Az állomáson nemcsak rend volt: minden azt bizonyította, hogy a halál meglepte az ott lakókat. Találtak egy nyitott könyvet, amelynek szélére Challiers jegyzeteket írt; egy másik könyvvel lenyomtatta, hogy be ne csukódjék, a kötet így hevert a még mindig égő villanylámpa alatt. Mellette felbillent pipa feküdt, kihulló hamuja kissé megpörkölte az asztal műanyag lapját. Savage pedig éppen vacsorát főzött. A konyhában nyitott konzervdobozok voltak, a tálban tejjel elkevert tojásos pép, a jégszekrény ajtaja tárva-nyitva, a fehér asztalon két tányér, két pár evőeszköz, felszeletelt, szikkadtkenyér…

Tehát egyikük abbahagyta az olvasást, félretette égő pipáját, úgy, mint amikor valaki csak néhány percre akarja elhagyni a szobát, és tüstént visszatér. A másik pedig félbeszakította a konyhai előkészületeket, ott hagyta a megolvasztott zsírral telt serpenyőt, még a jégszekrényajtaját sem csapta be… Űrruhát öltöttek, és kiléptek az éhszakába. Egyidejűleg? Vagy egyik a másik után? Minek? Hová?

Már két hete az állomáson tartózkodtak. Jól ismerték a környéket. Egyébként az éjszaka véget ért. Néhány óra választotta el őket a napkeltétől. Miért nem várták meg a pirkadatot, ha mindketten vagy egyikük — a kráter fenekére készült? Mintha ez lett volna Challiers szándéka, erre vallott az a hely, ahol rátaláltak. Tudta ugyanúgy, mint Savage, hogy a Napos Kapu alatti sziklatáblára kimerészkedni, ott, ahol az út váratlanul megszakad, őrültség. Enyhe lejtője itt egyre meredekebbé vált, mintha lefelé hívogatott volna, de néhány tucatnyi lépéssel lejjebb már a katasztrófa okozta szakadék tátongott. Az új út kikerülte ezt a helyet, egyenesen folytatódott az alumíniumkarók vonala mentén. Ezt mindenki tudta, aki csak egyszer is járt az állomáson. És íme, az állandó munkatársak egyike éppen odament, elindult lefelé a mélység felé tartó táblákon.

Miért? Hogy öngyilkos legyen? Vajon aki öngyilkos akar lenni, érdekes olvasmány közben felemelkedik, otthagyja a nyitott könyvet, leteszi égő pipáját, és felkerekedik, hogy találkozzék a halállal?

És Savage? Milyen körülmények közt repedt meg sisakjának üvege? Vajon kilépett éppen az állomásról, vagy már visszatért? A késlekedő Challiers-t akarta keresni? De miért nem ment vele együtt? És ha vele tartott, hogyan engedhette meg, hogy a mélység felé igyekezzék?

Ennyi megválaszolatlan kérdés volt.

Az egyetlen dolog, amely nyilvánvalóan rossz helyre került, egy csomag, a kozmikus sugarak megörökítésére szolgáló fényképlemez volt. A konyhában hevert, a fehér asztalon, a tiszta, üres tányérok mellett.

A bizottság a következő megállapításra jutott: aznap Challiers volt az ügyeletes. Elmélyedve olvasott, majd egyszer csak észrevette, hogy tizenegy felé jár. Akkor kellett kicserélnie a megvilágított lemezeket újakra. A lemezeket az állomáson kívül exponálták. Vagy száz lépésnyire a hegyoldalban nem túlságosan mély aknát vájtak a sziklába, amelynek a falait ólom borította, hogy a lemezeket csakis a magasból jövő sugarak érjék. Ez egyike volt az akkori munkák előírt feltételeinek. Challiers tehát felállt, letette a könyvét és a pipáját, elővett egy csomag új lemezt, felöltötte űrruháját, a keszonon át elhagyta az állomást, elment az aknához, leereszkedett a falba süllyesztett lépcsőfokokon, kicserélte a lemezeket, és a megvilágított lemezekkel elindult visszafelé.

Hazafelé letért az útról. Az oxigénkészüléke nem romlott el, öntudatát tehát nem zavarta meg anoxémia, oxigénhiány. Ennyit mindenesetre megállapíthattak az összetört űrruha vizsgálatánál — miután felhoztak a szakadék fenekéről.

A bizottság tagjai arra a meggyőződésre jutottak, hogy Challiers hírtelen megzavarodott — különben nem téveszthette volna el az utat. Túlságosan jól ismerte. Talán egy pillanatra rosszul lett és elájult, talán elszédült, elvesztette tájékozódóképességét — röviden, abban a hitben haladt, hogy hazaigyekszik, holott a valóságban egyenesen a százméternyire tátongó mélység felé tartott.

Savage nem győzte várni, aggódott, ezért abbahagyta a vacsorakészítést, és megpróbált rádiókapcsolatot teremteni vele (az adó a helyi ultrarövid hullámokra volt beállítva; természetesen korábban is beállíthatták, ha valamelyik ügyeletes a zavarások ellenére megpróbált volna érintkezésbe lépni a Ciolkovszkijjal; de először is, a Ciolkovszkij rádiója nem fogott fel jelzéseket — még érthetetlen torz jeleket sem —, másodszor pedig ez a lehetőség valószínűtlen volt, mert mind Savage, mind Challiers jól tudta, hogy a legnagyobb zavarás idején, a közelgő virradatkor hiába kísérletezne az összeköttetéssel), és amikor ez eredménytelen maradt — mert társa akkor már nem élt —, felöltötte űrruháját, kirohant a sötétbe, és keresni kezdte Challiers-t.

Lehet, hogy annyira felizgatta Challiers hallgatása, érthetetlen, hirtelen eltűnése, hogy eltévesztette az utat, vagy még inkább hiszen kettőjük közül ő volt a gyakorlottabb és tapasztaltabb alpinista —, miközben igyekezett rendszeresen átkutatni az állomás környékét, szükségtelen és túlzott kockázatot vállalt — röviden, a nyaktörő keresés közben lezuhant, és összetörte sisakjának üvegét. Még futotta erejéből, hogy a nyílásra szorítsa kezét, rohanjon az állomásig, és felkapaszkodjék a csapóajtóig. Ám mire becsukta az ajtót, mire levegőt engedett a kamrába, maradék oxigénje is elfogyott — Savage lezuhant a létra utolsó fokáról, elájult, és néhány másodperc múlva meghalt.

A kettős tragédiának ez a magyarázata nem győzte meg Pirxet. Részletesen tanulmányozta a két kanadai jellemrajzát. Különösen Challiers-vel foglalkozott, mert állítólag ő okozta akaratlanul mind a maga, mind a társa halálát. Challiers harmincöt éves volt. Nevet szerzett mint asztrofizikus és gyakorlott alpinista. Kitűnő egészségnek örvendett; nem betegeskedett; nem ismerte a szédülést; azelőtt a Hold „földi felén” dolgozott, és részt vett az Akrobatikus Torna Klubjának megalapításában; ennek a furcsa sportágnak beavatottjai egy rugaszkodással tíz szaltót tudnak végrehajtani, mielőtt ruganyos lábbal, biztosan talajt érnének, vagy: huszonöt emberből álló piramist tartanak meg a vállukon! És ez a Challiers lett volna rosszul hirtelen, a legcsekélyebb ok nélkül, vagy hibbant volna meg százlépésnyire az állomástól? És ha már így járt, nem tudott a széles hegyoldalon leereszkedni az épülethez, hanem derékszögben elindult a rossz irányban, holott, mielőtt elérte volna az út épen maradt részét, a sötétben meg kellett másznia azt a sziklahalmot, amely éppen ezen a helyen terült el az állomás mögött.

És volt még egy másik részlet, amely Pirx szerint (de nemcsak szerinte) most már közvetlenül ellentmondott a hivatalos jegyzőkönyvben elfogadott változatnak. Az állomáson rend volt. De egy dolgot nem találtak a helyén: azt a bizonyos lemezcsomagot a konyhaasztalon. Úgy látszott, hogy Challiers valóban felkerekedett, hogy kicserélje a lemezeket. Végrehajtotta a cserét. Talán nem ment egyenesen a szakadék felé, nem törtetett arra a görgeteg hegyén keresztül, hanem a megszokott módon visszatért az állomásra. Ezt bizonyították a lemezek. Letette a csomagot az asztalra, miért oda? És hol volt akkor Savage? A konyhában lelt exponált lemezek — vélte a bizottság — nyilván a korábbi, hajnali expozícióból származtak. Az egyik tudós véletlenül az asztalra tette a csomagot. Ám Challiers teteménél nem találtak lemezeket. A bizottság megállapította, hogy a csomag kicsúszhatott az űrruha zsebéből vagy a szakadékba zuhanó tudós kezéből, és eltűnhetett a sokezernyi sziklahasadék egyikében.

Pirx úgy gondolta, hogy a tényeket erőszakkal az elfogadott elmélet keretei közé kényszerítik.

A jegyzőkönyveket visszadugta a fiókba. Már nem volt rájuk szüksége. Kívülről tudta tartalmukat. Azt hajtogatta magában, illetve tulajdonképpen nem foglalta szavakba gondolatát, mert úgyis rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy a titok kulcsa nem a két kanadai lelkivilágában rejlett. Vagyis, hogy nem-volt ott ájulás, rosszullét, megzavarodás — más okozta a tragédiát. Ez az ok vagy magában az állomásban, vagy rajta kívül rejlett. Az állomás vizsgálatával kezdte. Nem keresett nyomokat — csak pontosan ismerni akarta a berendezések minden részletét. Nem kellett sietnie, az idejéből bőven futotta. Először szemügyre vette a keszont. A krétával rajzolt körvonal még mindig látszott a létra tövében. Pirx elsőnek a külső ajtót vizsgálta meg. Mint általában az efféle kis kamrákban, a berendezés segítségével vagy az ajtót, vagy a felső csapóajtót lehetett kinyitni. Kitárt csapóajtónál az ajtó nem nyílt. Ez kiküszöbölte a baleseteket, például, hogy valaki ugyanakkor nyissa ki a csapóajtót, amikor vele egyidejűleg másvalaki az ajtót tárja ki. Igaz ugyan, hogy mindkettő befelé nyílt, és az állomáson kívüli nyomás magától, csaknem tizennyolc tonnányi erővel becsapná őket, de az ajtószárny és a félfa között ott lehetne például valakinek a keze vagy egy kemény tárgy vagy szerszám — ilyenkor a levegő robbanásszerűen az űrbe tódulna.

A csapóajtó kérdése annyival bonyolultabb volt, hogy helyzetét a rádióállomáson levő központi vezérlőkészülék jelezte. A csapóajtó kinyitásakor a pulpituson vörös indikátor gyúlt ki. Egyidejűleg magától bekapcsolódott a „zöld jelzés” vevőberendezése. Ez nikkelgyűrűbe foglalt üvegszem volt, amelyet a lokátor („helymegállapító”) ugyancsak üvegezett tárcsájának közepén helyeztek el.

A „lepke” legyezőmozdulata a varázsszemben hírül adta, hogy az állomáson kívül levő ember rendesen lélegzik: ezenkívül a helymegállapító szegmensekre kalibrált tárcsáján egy világító csík jelezte, hogy hol van az illető. Ez a világító csík a kupolán elhelyezett radarantenna fordulatainak megfelelően keringett, és foszforeszkálva szitáló körvonalakban bemutatta az állomás közvetlen környékét. Ennek az óramutatóhoz hasonlóan siető sugárnak a nyomán a képernyőt jellegzetes visszfény töltötte be, amelyet a mindennemű tárgyról visszaverődő radarhullámok okoznak a fém űrruhába öltözött emberi test különlegesen erős villanásként látszott. Ha valaki figyelte ezt a smaragdszínű, hosszúkás foltot, mozgását is felfedezhette — mert mozgott a gyengén fénylő alapon —, és ezáltal ellenőrizhette az állomáson kívüli ember tempóját és haladási irányát. A képernyő felső része megfelelt az északi csúcs alatti területnek, ahol a vizsgáló akna volt; alsó sávja a déli részt jelezte, tehát éjszaka tiltott területet — ez vezetett a szakadékok felé.

A „lélegző lepke” és a radar helymeghatározó szerkezete egymástól független volt. A „szem”-et az űrruha oxigénszelepeivel összekapcsolt, az infravöröst megközelítő frekvenciájú adókészülék indította meg, a helymeghatározó sugarát pedig félcentiméteres rádióhullámok.

A berendezésnek egy lokátora és egy varázsszeme volt, mert a szabályzat szerint egyszerre csak egy személy tartózkodhat az állomáson kívül. A másik bentről figyelte állapotát; baleset alkalmával természetesen kötelessége volt azonnal a segítségére sietni.

Gyakorlatilag olyan ártatlan és rövid kirándulásnál, mint amilyen a lemezek cseréje volt, a bent maradó kinyithatta a konyha és a rádióállomás ajtaját — figyelhette a jelzéseket, anélkül, hogy a főzést félbeszakította volna. Rádión keresztül is beszélgethettek, kivéve a hajnal előtti néhány órát, mert a terminátornak az éjszaka és a nap határvonalának közeledtét recsegések áradata jelezte, s ez gyakorlatilag megakadályozta a párbeszédet.

Pirx lelkiismeretesen megvizsgálta a jelzések játékát. A csapóajtó kinyitásakor vörös lámpa gyulladt ki a pulpituson. A zöld indikátor fénylett, de mozdulatlan maradt, és „szárnyai” élettelen szállá záródtak össze, mert külső jelzés híján most nem tárultak szét. A lokátor lángocskája egyenletesen keringett a tárcsán, és felidézte rajta — megkövesedett kísértetekként — a sziklás környék mozdulatlan árnyait. Keringése közben sehol sem villogott, és ezzel megerősítette a lélegzési indikátor jelentését, hogy hatósugarában egyetlen űrruha sincs az állomáson kívül.

Természetesen Pirx is figyelte a berendezést, amikor Langner kiment lemezeket cserélni.

A vörös lámpa kigyulladt, és szinte nyomban elaludt, amikor, most már kívülről, Langner becsukta a csapóajtót. A zöld lepke egyenletesen lüktetni kezdett. Ez a lüktetés néhány perc múlva kissé meggyorsult, mert az asztrofizikus elég sebesen igyekezett felfelé a lejtőn — nem csoda, hogy a lélegzete szaporábbá vált. Űrruhájának fényes pontja jóval tovább látszott a képernyőn, mint a vezetősugár áthaladása után rögtön kiváló sziklakontúrok. Azután a lepke hirtelen összezsugorodott és becsukódott, a képernyő pedig kihalt — eltűnt az űrruha foltja. Ez akkor történt, amikor Langner leereszkedett az aknába. Az ólommal burkolt falak elvágták a jelzések áradatát. Egyidejűleg a központi pulpituson kigyulladt a bíborszínű RIADÓ, és a lokátorban látott kép megváltozott. Az állandóan egyformán keringő radarantenna csökkentette dőlésszögét, hogy egymás után átfésülje a terep egyre távolabbi szegmenseit. Ez azért történt, mert a készülék „nem tudta”, hogy mi történt: az ember váratlanul eltűnt elektromágneses hatósugarából. Három-négy perc múlva a lepke ismét mozgatta szárnyát, a radar rátalált az elveszett emberre, mindkét, egymástól független jelzőrendszer regisztrálta, hogy újra megjelent. Langner elhagyta az aknát, és elindult visszafelé. A RIADÓ azonban tovább lángolt ki kellett kapcsolni. Ha ezt nem teszik, két óra múlva az időrelé elvégzi ugyanezt — azért, hogy feledékenység esetén a készülék ne fogyasszon feleslegesen áramot. Ezt éjszaka ugyanis csak akkumulátorokból nyerték. Napközben az akkumulátorokat a Nap töltötte fel.

A készülékek működésének ismeretében Pirx megállapította, hogy ezek eléggé egyszerűek. Langner nem zavarta kísérleteit. Úgy vélte, hogy a kanadaiak balesete a bizottság jegyzőkönyvében vázolt módon történhetettezenkívül a baleseteket időnként elkerülhetetlennek tartotta.

— Ezek a lemezek? — válaszolta Pirx ellenvetésére. — Ezeknek a lemezeknek nincs jelentőségük. Az ember cifrább dolgokat is művel izgalmában. A logika sokkal hamarabb cserbenhagy minket, mint az élet. Olyankor mindenki értelmetlenül viselkedik…

Pirx lemondott a további vitáról.

Vége felé járt a holdéjszaka második hete. Pirx az összes vizsgálatok után ugyanannyit tudott, mint az elején. Lehet, hogy a tragikus baleset valóban örökre felderítetlen marad? Talán egyike a millióból egyszer előforduló eseteknek, amelyeket nem lehet rekonstruálni? Lassan bekapcsolódott Langner munkájába. Végül is foglalkoznia kellett valamivel, kitölteni a hosszú órákat. Megtanulta a nagy asztrográf kezelését (tehát mégiscsak közönséges szünidei gyakorlaton volt), majd társával felváltva járogatott az aknába, ahol sokórás megvilágításnak tették ki a lemezeket.

Közeledett a várva várt hajnal. A világ híreire szomjazó Pirx a rádióállomáson ügyködött, de a hangszóróból csak a közeli napkeltét jelző recsegések és füttyök viharát sikerült fognia. Azután megreggeliztek, reggeli után előhívták a lemezeket, az egyikkel Langner hosszan elszöszmötölt, mert egy mezonbomlás remek nyomait fedezte fel. Még Pirxet is odahívta a mikroszkóphoz, de társa közömbösnek bizonyult az atomok átalakulásnak szépsége iránt. Később ebédeltek, egy órát az asztrográfoknál töltöttek, majd szabad szemmel figyelték a csillagos eget. Lassan ideje volt, hogy megvacsorázzanak. Langner már a konyhában szorgoskodott, amikor Pirx — ő volt a napos — menetközben bekukkantott hozzá, és jelentette, hogy kimegy. Langner a tojásporos doboz bonyolult receptjének olvasásával foglalatoskodott, és odavetette, hogy siessen. Tíz perc múlva elkészül a rántotta.

Pirx tehát egy csomag lemezzel a markában, már űrruhában, ellenőrizte, hogy a cipzár jól a gallérhoz erősíti-e sisakját, majd kitárta mind a két ajtót — a konyhait és a rádióállomásét —, belépett a keszonba, becsapta a hermetikus ajtót, kinyitotta a csapóajtót, felmászott a kijárathoz, de az ajtót nem csukta be maga mögött, hogy minél hamarabb visszatérhessen. Langner amúgy sem készült kifelé, tehát Pirx viselkedése nem volt hibáztatható.

Ugyanaz a sötétség borult rá, amely a csillagok közt uralkodott. A földihez nem hasonlítható, mert a légkörben mindig világít egy kissé az oxigén sugárzása. Látta a csillagokat, és csak abból, hogy imitt-amott megszakadt az ismert csillagképek rajza, ebből az abszolút feketeségből érzékelte a környék szikláit. Meggyújtotta fejlámpáját, és az egyenletesen hintázó, sápadt fényfolt nyomában elért az aknához. Átvetette nehéz cipőbe bújtatott lábát a kőkáván (a holdbeli súlytalanságot könnyű megszokni, nem úgy, mint az igazi nehézkedést a Földre visszatérve), vaktában kitapogatta az első létrafokot, leereszkedett, és nekilátott a lemezek cseréjének. Amint lekuporodott, és az állványok fölé hajolt, reflektorának fénye hunyorgott egyet, és kialudt. Megmozdult, megbökte a sisakját megint kigyulladt. Tehát az égő ép volt, csak nem érintkezett megfelelően. Pirx nekiállt összeszedni a megvilágított lemezeket — a fényszóró pislogott néhányat, és megint kihunyt. Pirx pár pillanatig koromsötétben gubbasztott, s nem tudta, mihez kezdjen. A visszavezető út nem aggasztotta, betéve ismerte, azonkívül az állomás csúcsán két fény, egy zöld és egy kék, világított. De tapogatózás közben esetleg összetörhette volna a lemezeket. Öklével még egyszer rávágott a sisakra — a reflektor égélt. Pirx sebtében feljegyezte a hőmérsékletet, lapos dobozokba dugta a megvilágított lemezeket, és amikor ezeket a tokba rakosgatta, az átkozott fényszóró kialudt. Félre kellett tennie a lemezeket, hogy néhányszor rácsapjon a sisakra, és meggyújtsa. Észrevette, hogy ha egyenesen áll, a reflektor lángol, ha pedig meghajlik, a lámpa kialszik. Így tehát erőltetett helyzetben kellett dolgoznia. Végre a lámpa visszavonhatatlanul elromlott, és az ütögetés sem segített. Most már szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen az állomásra, hiszen körös-körül kirakosgatta a lemezeket. Hátát nekivetette a legalsó lépcsőfoknak, lecsavarta a külső fedelet, a higanyégőt erősebben a foglalatba nyomta, és visszahelyezte a fedelet. A lámpa égett, de amint az már néha megesik, a csavarmenet nem fogott. Pirx próbálkozott így is, úgy is — végül, türelmét vesztve, zsebre vágta a fedelet és a reflektor külső üvegét, gyorsan összeszedte a lemezeket, kirakta az újakat; és kapaszkodni kezdett felfelé.

Talán félméternyire lehetett az akna nyílásától, amikor úgy tetszett, hegy reflektorának fehér fényébe egy másik, imbolygó, rövid villanás vegyült; felpillantott, de csak a csillagokat látta az akna torkolatában.

„Képzelődtem” — gondolta.

Kimászott, de homályos aggodalom fogta el. Nem ment — hanem hatalmas szökkenésekkel rohant, noha ezek a holdbeli ugrások, az elterjedt hiedelemmel szemben, legkevésbé sem gyorsítják a futást: igaz ugyan, hogy hosszúk, de hatszor lassabban száll az ember, mint a Földön. Amikor már közvetlenül az állomásnál volt, és megmarkolta a korlátot, második villanást vett észre. Mintha valaki dél felől rakétát lőtt volna fel. A rakétát nem látta — mindent elfedett előle az állomás búrája —, csak a sziklaszakadékok kísérteties visszfényét; ez egy másodpercre előbukkant a sötétségből, majd eltűnt. Villámgyorsan, majomként kúszott fel a kupola tetejére. Sötétség honolt. Ha lett volna rakétapisztolya, kilőtte volna, de nem volt nála. Bekapcsolta a rádióját. Recsegés. Pokoli recsegés. A csapóajtó nyitva volt, tehát Langner odabent tartózkodott. Hirtelen átvillant agyán, hogy ostobán viselkedik. Miféle rakéta? Biztosan meteor volt. A meteorok nem világítanak a légkörben, mert ilyen nincs a Holdon: világítanak, amikor kozmikus sebességgel a sziklákhoz csapódnak.

Beugrott a keszonba, lezárta a csapóajtót, egy perc eltelt a levegő beeresztésével, az indikátorok a megfelelő nyomást jelezték: 0,8 kg négyzetcentiméterenként, kitárta az ajtót, és futtában levetve sisakját, berontott a folyosóra.

— Langner! — kiáltotta.

Néma csend. Úgy, ahogy volt, űrruhában, berobbant a konyhába. Egyetlen pillantással felmérte. Üres volt. Az asztalon a vacsorához előkészített tányérok, a kis lábasban kikevert rántotta, serpenyő a már bekapcsolt főzőlap mellett.

— Langner! — üvöltötte. Ledobta a kezében tartott lemezeket, és a rádióállomásra rohant. Az is üres volt. Nem tudni, miért vette biztosra, hogy hiába keresné a csillagvizsgálóban, Langner nincs az állomáson. Tehát mégis rakéták voltak azok a villanások? Langner lövöldözött? Kiment? Miért? A szakadék felé tartott!

Váratlanul felfedezte. A zöld varázsszem hunyorgott: lélegzett. A radar forgó sugara pedig apró, éles szikrára bukkant a sötétségben — a képernyő legalsó részében! Langner a mélység felé igyekezett.

— Langner! Állj! Állj!!! Hallod? Állj! — ordított a mikrofonba, anélkül, hogy tekintetét levette volna a képernyőről.

A hangszóró sercegett. Csak a recsegés-ropogás, semmi egyéb. A zöldes szárny legyezőmozgást végzett, de nem úgy, mint a rendes lélegzéskor: lassan, bizonytalanul, néha egy percre elhalt, mintha Langner oxigénkészüléke nem működött volna. És az a fényes szikra a radarban nagyon messze volt: az üvegre rajzolt koordináták hálóján, a képernyő legalján jelent meg légvonalban másfél kilométernyire — tehát már valahol az ágaskodó, nagy, függőleges lapok között, a Napos Kapu alatt. És nem mozgott. A vezérsugár minden fordulatánál pontosan ugyanazon a helyen világított. Langner lezuhant? Ott hevert eszméletlenül?

Pirx kiszaladt a folyosóra. Gyerünk a keszonba, kifelé! Elérte a hermetikus ajtót. De amikor a konyha mellett elviharzott, valami feketeség megragadta szemét a fehér, megterített asztalon. A magával hozott fényképlemezek, amelyeket gépiesen ledobott, mert megrémült társának eltűnésétől… Ez mintha megbénította volna. Ott alít a keszon küszöbén, sisakjával a kezében, dermedten.

— Ugyanaz, mint akkor. Ugyanaz — hajtogatta. — Vacsorát készített, és váratlanul kiment. Most én utánamegyek, és… egyikünk sem tér vissza. A csapóajtó nyitva maradt. Néhány óra múlva a Ciolkovszkij rádió hívogatni kezd minket. Válasz nem lesz…

Egy belső hang ordítva bíztatta: — Te őrült, menj! Mire vársz? Ott fekszik! Talán lesodorta egy lavina, legördült a csúcsról, te nem hallottad, mert itt semmit sem hallani, még él, nem mozdul, nem zuhant le, de él, lélegzik, gyorsabban.

És mégis mozdulatlanul állt. Egyszer csak sarkon fordult, berontott a rádióállomásra, jól szemügyre vette az indikátorokat. Semmi sem változott. Négy-öt másodpercenként egyszer — lassan széttárul a „lepke”, remegve, bizonytalanul. És a pont a radarban a szakadék szélén…

Megvizsgálta az antenna dőlési szögét. Igen kicsi volt, az állomás közvetlen környékét már nem pásztázta — impulzusait a legnagyobb hatótávolságra küldte.

Annyira közel hajolt a lélegzet-induktorhoz, hogy közvetlenül a szeme elé került. Ekkor furcsa dolgot fedezett fel. A zöld „lepke” nemcsak széttárta és összecsukta szárnyait, hanem egyúttal teljes egészében remegett, egyenletesen — mintha a lélegzet ritmusát átfedné egy másik, sokkal gyorsabb. A haláltusa rángatózása? Görcs? Az az ember a végét járta; ő pedig tátott szájjal, mohón bámulta a katódlángocska mozgását — mindig ugyanaz, lassú, a másik ritmushoz kapcsolódó. Hirtelen, maga sem tudta, hogy miért, megragadta az antenna drótját, és kirántotta a kontaktusból. És elképesztő dolog történt: a kikapcsolt antennájú, külső impulzusoktól elszakított indikátor, ahelyett, hogy mozdulatlanná vált volna, továbbra is legyezőmozgást végzett.

Még mindig ugyanazzal az értetlen elképedéssel a pulpitushoz ugrott, és jobban megdöntötte a radar antennáját. A Napos Kapu alatti távoli szikra vándorolni kezdett a képernyő széle felé. A radar a környék egyre közelebbi szektorait pásztázta, míg csak váratlanul egy másik szikra bukkant fel, sokkalta nagyobb és erősebb. Egy másik űrruha!

Ez biztosan ember volt. Mozgott: Lassan, egyenletesen haladt lefelé, kerülgette az útjában álló akadályokat, hol balra, hol jobbra kanyarodott, és egyenesen a Napos Kapu felé tartott, a másik, távoli kis szikra — a másik ember felé?

Pirxnek majd kiugrott a szeme, Valóban két szikra volt, egy közeli — mozgó, és egy távoli — tehetetlen. A Mendelejeven csak két ember tartózkodott — Langner és ő. A készülékek szerint hárman voltak. Nem lehettek hárman. A berendezés tehát csalt.

Gyorsabban, mint ahogy mindezt végiggondolta, már a keszonban termett, rakétapisztollyal és töltényekkel. A következő percben már a kupolán állt, és egymás után lőtte ki a jelzőrakétákat, meredeken lefelé célozva, mindig egy irányban — a Napos Kapu felé. Alig győzte kidobálni a forró hüvelyeket. A rakétapisztoly nehéz agya ugrált a kezében. Semmi sem hallatszott, a ravasz megrántása után könnyű lökést érzett, szétnyíltak a tűzcsóvák, ragyogó zöld és vörös cseppeket fröcskölő bíborlángok, zafírszínű csillagok… Veszettül tüzelt, nem válogatott a színekben. És végre lentről, a mérhetetlen sötétségből válasz villant, és a feje fölött robbanó narancsszínű csillag megvilágította, s mintegy jutalmul lángoló strucctollak záporát hullatta rá. És még egy — sáfrányszínű aranyeső…

Tüzelt. A másik is tüzelt visszatérés közben: a válaszlövések közeledtek. Végre az egyiknek a fényénél felfedezte Langner kísérteties alakját. Váratlanul elgyengült. Egész testét kiverte a verejték. Még a fejét is. Patakzott róla, mintha fürdőből bújt volna ki. A rakétapisztolyt szorongatva leült, mert a lába kellemetlenül megroggyant alatta. A nyitott csapóajtón át belógatta a keszonba, és így várta lihegve Langnert, aki már egészen közel járt.

Ez történt. Amikor Pirx elment, a konyhában foglalatoskodó Langner nem figyelte az indikátarokat. Csak néhány perc múlva pillantott rájuk, Pontosan nem lehet tudni, hogy hány perccel később. Mindenesetre akkor történhetett, amikor Pirx a kialvó fényszóróval vesződött. Midőn eltűnt a radar látómezejéből, az automata csökkentette az antenna dőlését, és ezt addig folytatta, amíg az örvénylő sugárkéve érintette a Napos Kapu tövét. Langner fölfedezte ott a szikrát, amelyet űrruhának tartott, annál is inkább, mert az állítólagos ember mozdulatlanságát megmagyarázta a varázsszem: az ölető (természetesen azt hitte, hogy Pirx) úgy lélegzett, mint aki elájult — mintha fulladozna. Langner otthagyott csapot-papot, nyomban felöltötte űrruháját, és kirohant segíteni.

A radarkép a valóságban az alumíniumkarók sorából a legközelebbit, azt mutatta, amely közvetlenül a szakadéknál állt. Langner talán ráeszmélt volna tévedésére, de ott volt még a varázsszem jelzése is, amely alátámasztotta és megerősítette a radar jelentését.

A sajtó később azt írta, hogy a varázsszemet és a radart elektronikus készülék, afféle elektronikus agy vezérelte, amely Roget szerencsétlensége idején rögzítette a haldokló kanadai lélegzetének ritmusát, és az „agy” megismételte ezt a ritmust, amikor „hasonló helyzet” keletkezett. Hogy ez feltételes reflexféle volt az elektromos hálózat bizonyos meghatározott állapotának bekövetkeztekor,

A valóságban a dolog sokkal egyszerűbben történt. Az állomáson nem volt semmiféle „elektronikus agy” — csak egy közönséges, automatikus, „emlékezet” nélküli vezérlés. „A haldokló lélegzetének ritmusát” egy kis kondenzátor sérülése okozta; a hiba csak akkor lépett föl, ha nyitva maradt a csapóajtó, Ilyenkor a feszültség egyik áramkörből a másikba jutott át, és a „varázsszem” ernyőjén „zaj” keletkezett. Ez csak az első pillanatban emlékeztetett „haldokló zihálására”, mert közelebbről könnyen fel lehetett fedezni, hogy a zöld szárnyacskák furcsán rezegnek.

Langner már a szakadék felé haladt, ahol, úgy hitte, Pirx hever — útját fényszóróval világította meg és az áttekinthetetlen helyeken rakétákkal. Két lövést vett észre Pirx, miközben visszatért az állomásra. A maga részéről Pirx négy vagy öt perccel később kezdte hívogatni Langnert a rakétáival — és ezzel kalandjuk befejeződött.

Challiers és Savage másképp járt. Talán Savage is odavetette a távozó Challiers-nek: „Gyere vissza gyorsan” — úgy, mint Pirxnek Langner. És talán Challiers kapkodott, mert elmerült olvasmányában, és a szokottnál később kerekedett fel? Tény, hogy a csapóajtót nem csukta be. Ez még kevés lett volna ahhoz, hogy a készülék hibája végzetessé váljék; még szükség volt az események másik, véletlen összejátszására: valaminek olyan sokáig az aknában kellett tartania a lemezekért menő személyt, hogy a minden mozdulatánál néhány fokkal feljebb emelkedő radarantenna végül rátaláljon a szakadéknál levő alumínium karóra.

Mi tartóztatta fel Challiers-t? Nem tudni. Szinte biztos, hogy nem fényszórójának hibája: ez túlságosan ritkán fordul elő. De valami mégiscsak késleltette visszatérését, míg végül megjelent a képernyőn a végzetes jel, amelyet Savage, ugyanúgy, mint később Langner, űrruhának vélt. A késésnek legalább tizenhárom percesnek kellett lennie: ezt állapították meg a később végzett próbák.

Savage azért ment a szakadékhoz, hogy megkeresse Challiers-t. Az aknából visszatérő Challiers üresen találta az állomást, ugyanaz a kép tárult eléje, mint Pirx elé — és ő is felkerekedett, hogy felkutassa Savage-et. Lehetséges, hogy Savage a Napos Kapunál egy idő múlva ráeszmélt, hogy a radar csupán a görgetegben felállított fémcső képét mutatta, de visszafelé elesett, és betörte űrruhájának ablakát. Talán nem is jött rá a jelenség összefüggéseire, csupán meddő keresgélés után, mivel Challiers-t nem találta, szakadékos helyre tévedt, elvágódott — ezeket a részleteket nem lehetett felderíteni, Mindenesetre mindkét kanadai elpusztult.

A katasztrófa csakis hajnalban eshetett meg. Mert ha a rádiókapcsolat zavartalan volt, az állomáson maradó személy beszélgethetett a távozóval, anélkül, hogy elhagyta volna a konyhát. A szerencsétlenség csak akkor történhetett meg, ha a távozó személy sietett. Ilyenkor nyitva hagyta a csapóajtót: csakis a körülmények ilyen összjátékánál bukkant elő a készülék hibája. Ám, ezenkívül, ha valaki siet, azzal könnyebben megeshetik, hogy később érkezik vissza, éppen mert korábban akart visszatérni. Leejti a lemezeket, valamit felborít — az ilyesmi előfordul a nagy kapkodásban. A radarkép homályos: 1900 méter távolságból a fémkarót könnyen össze lehet téveszteni egy álló ember űrruhájával. Ha mindezek a körülmények egybeestek, a katasztrófa lehetségessé vált, sőt valószínűvé. Az otthon maradónak — tegyük hozzá a kép teljességéért — a konyhában vagy bárhol másutt kellett tartózkodnia, de semmi esetre sem a rádióállomáson, mert akkor látta volna, hogy társa a helyes irányba távozik, és nem tartotta volna később a délen megjelenő apró szikrát — űrruhának.

Challiers-ra természetesen nem véletlenül találtak rá olyan közel Roger pusztulásának helyétől. Az alumíniumkaróval megjelölt pont alatt tátongó mélységbe zuhant. A karó azért volt ott, hogy figyelmeztessen a szakadékra; Challiers azért ment arra, mert azt hitte, hogy Savage felé tart.

A jelenség fizikai folyamata pofonegyszerű volt. Csupán néhány esemény meghatározott sorrendjére volt szükség, és olyan tényezőkre, mint a rádió adás-vétel zavara és a keszon nyitott csapóajtaja. Talán érdekesebb volt a lélektani folyamat. Amikor a külső impulzusoktól megfosztott készülék megindította a „lélegző lepkét”, a zajfeszültségek oszcillációjával, és a radaron feltűnt a hamis űrruha képe, előbb az egyik, majd a másik érkező személy vélte ezt a valóságos helyzet jelzésének. Előbb Savage hitte, hogy Challiers-t látja a szakadéknál, majd Challiers, hogy Savage-et. Ugyanez esett meg Pirxszel és Langnerrel.

Ezt a következtetést elősegítette az a körülmény, hogy az állomáson levők mindegyike kitűnően ismerte a Roger halálával végződő katasztrófát, és emlékezett, mint különlegesen drámai részletre, a szerencsétlen hosszú haláltusájának történetére, amelyet végig híven közvetített a varázsszem.

Amennyiben tehát — mint valaki megjegyezte — egyáltalán szó lehetett „feltételes reflexről”, az nem a készüléknél, hanem az embereknél nyilvánult meg. Félig öntudatlanul arra a meggyőződésre jutottak, hogy érthetetlen módon megismétlődött Roger balesete, és áldozata ezúttal közülük az egyik.

— Most, amikor már mindent tudunk — jegyezte meg Taurov, a Ciolkovszkij kibernetikusa —, árulja el nekünk, Pirx kolléga, hogyan ismerte fel a helyzetet? Annak ellenére, hogy mint saját maga mondja, nem értette a jelenség összefüggéseit…

— Nem tudom — vallotta be Pirx. Az ablakon át beáradt a napsütötte bércek fehérsége. Csúcsaik napszítta csontokként meredeztek az égbolt sűrű feketeségében. — Talán a lemezek révén. Amikor azokat megpillantottam, ráeszméltem, hogy ugyanúgy dobtam le őket, mint Challiers. Talán mégis elindultam volna, ha nincsen még egy dolog. Végeredményben a lemezek — az lehetett volna a körülmények véletlen találkozása. De rántottát akartunk vacsorázni — ugyanúgy, mint ők az utolsó estéjükön. Azt gondoltam, hogy túlságosan sok már a véletlen: hogy ez már több, mint vakvéletlen. A rántotta — azt hiszem, hogy az mentett meg…

— A nyitott csapóajtó a rántottasütés műve volt, sietségre ösztönzött, tehát egészen helyesen következtetett, de ez nem mentette volna meg, ha teljesen megbízott volna a készülékben — ellenkezett Taurov. — Részben bíznunk kell benne. Elektronikus berendezések nélkül egy lépést sem tehetnénk a Holdon. De… ezért a bizalomért időnként nagy árat kell fizetni.

— Ez igaz — szólalt meg Langner. Felállt. — El kell mondjam, uraim, mi tetszett nekem a legjobban társam viselkedésében. Ami engem illet, erről a nyaktörő sétáról meglehetősen étvágytalanul tértem vissza. De ő — Pirx vállára tette kezét — a történtek után megsütötte a rántottát, és az utolsó falatig megette. Ezzel bámulatba ejtett! Mert igaz ugyan, hogy már előbb is tudtam, talpraesett és szinte a jámborságig tisztességes…

— Milyen?! — kérdezte Pirx.




Mach Edward fordítása




VADÁSZAT


Dúlva-fúlva csörtetett ki a kapitányságról. Ennek is éppen vele kellett megtörténnie! Nem jött meg a rakomány a szállító vállalattól — egyszerűen nem jött meg, és kész. A kapitányságon se tudtak többet. Hogyne, kaptak egy sürgönyt: „Szállítmány 72 órát késik — szerződés szerinti kötbért számlájukra befizetem — Enstrand.” Ennyi, és egy szóval se több. A kereskedelmi tanácsosnál is hiába járt. Márpedig a kikötőben helyszűke van, és a kapitányság nem érte be a szerződés szerinti kötbérrel. Kötbér ide vagy oda, legjobb lenne, ha a navigátor lenne szíves felszállni és körpályára állni. A motort leállíthatja, üzemanyagot nem fogyaszt, kivárja fent azt a három napot, és visszajön. Mibe kerül az magának? Három napig keringjen a Hold körül, csak azért, mert a szállítmány lerohadt valahol! Pirx nem is tudta, mit válaszoljon erre. Szerencsére eszébe jutott a kollektív szerződés. Előrukkolt az űrbeli tartózkodás normáival, amiket a szakszervezet megállapított; no, erre aztán engedtek. Elvégre nem a Nyugodt Nap Évében vagyunk. A sugáradag nem közömbös. Tehát manőverezni kellene, a Hold mögé bújni a Nap elől, ehhez a bújósdihoz folyton járatnia motort; ki fizeti ezt meg? A szállító nyilván nem, talán a kapitányság? Tudják az urak, mibe kerül tíz perc teljes járat a hetvenmillió kilowattos reaktorral?! Egy szó, mint száz, végül megkapta az állási engedélyt, de csak hetvenkét órára, plusz négy óra annak az átkozott darabárunak a berakodására, egy perccel se több! Olyan arcot vágtak hozzá, mint akik kegyet gyakorolnak. Mintha ő tehetne róla. Pedig ő percnyi pontossággal megérkezett, holott nem is egyenesen a Marsról jött — no de ha a szállító vállalat…

Dühében majdnem elfelejtette, hol van, és kimenet úgy megnyomta a kilincset, hogy felszökkent a mennyezetig. Elrestellte magát, körülnézett, de nem volt ott senki. Egyáltalán, az egész Luna üresnek látszott. Igaz, megkezdődtek a nagy munkák párszáz kilométerre innét, északon, a Hypatia és a Torricelli között: A mérnökök és technikusok, akik egy hónapja még itt nyüzsögtek, átmentek az építkezésre. A nagy ENSZ-terv, a Luna II, egyre több embert vonz oda a Földről. „Most legalább simán kapok szállodai szobát” — gondolta, míg a mozgólépcső a föld alatti város legalsó szintjére vitte. A fénycsövek hideg, nappali fényt árasztottak. Csak minden második égett. Takarékoskodnak! Benyomta az üvegajtót, és belépett a szerény előcsarnokba. Persze, volt szoba, de még mennyi! Ahányat csak óhajt! A portán hagyta kis bőröndjét, helyesebben útitáskáját. Kicsit aggasztotta, ügyel-e Tyndall, hogy a gépészek átcsiszolják a központi fúvókát, amely a Marson úgy viselkedett, mint egy középkori kartácságyú. Tulajdonképpen jobb lenne, ha ő maga nézne utána, elvégre a gazda szeme… De nem volt kedve visszaliftezni tizenkét emeletet, és különben is, a fiúk már nyilván szétszéledtek. Biztosan a repülőtéri áruházba mentek, meghallgatni a legújabb lemezeket. Elindult, maga se nagyon tudva, hová; a szálloda étterme üres volt, úgy látszik, nincs felszolgálás; de mégis, a büfépult mögött ül egy vörös hajú lány, és könyvébe mélyed. Vagy elaludt rajta? Mert a cigarettájából hamuhenger lett a márványlapon… Pirx leült, átállította óráját a helyi időre, és egy csapásra késő lett: este tíz. A hajón az imént, pár perce, csak dél volt. Az örökös átállás, a sok hirtelen időugrás éppúgy fárasztotta, mint eleinte, kezdő pilóta korában. Megebédelt, jobban mondva, vacsorázott, mélán kortyolgatva a levesnél alig egy-két fokkal melegebb ásványvizet. A holdbéli pincér, aki holdkárosan szomorú és bágyatag volt, a fizetésnél saját kárára tévedett, ami már igazán aggasztó jelenség. Pirx azt tanácsolta. neki, töltse szabadságát a Földön, lábujjhegyen távozott, hogy fel ne ébressze az alvó büféskisasszonyt, átvette a portástól a kulcsát, és fölment a szobájába. Nem nézte meg rögtön a kulcson függő bádoglemezt, és különös érzés fogta. el, mikor meglátta a szobaszámát: 173-as. Ugyanebben a szobában lakott, amikor első ízben repült a „túlsó oldalra”. De mikor benyitott, látta, hogy ez vagy másik szoba, vagy teljesen átépítették. Nem, nem, nyilván téved — az a szoba nagyobb volt. Felgyújtott minden lámpát, mert elege volt a sötétségből, bepillantott a szekrénybe, kihúzta a kis íróasztal fiókját, de még útitáskáját se csomagolta ki, csak az ágyra dobta, pizsamáját, s a mosdóra tette fogkeféjét és fogkrémjét. Kezet mosott; mindig olyan pokoli hideg itt a víz, csoda, hogy be nem fagy. Kinyitotta a meleg csapot: néhány csepp, és vége. A telefonhoz lépett, hogy leszóljon a portára, de ettől is elment a kedve. Pedig mégiscsak botrány: már javában művelik a Holdat, de azt nem lehet elérni, hogy a szállodai szobákban mindig legyen meleg víz! Bekapcsolta a rádiót. Éppen az esti krónika ment, holdbéli híreket mondtak. Fél füllel hallgatta, közben azon tanakodva, táviratozzon-e a szállító vállalatnak. Persze az ő költségükre. De hát úgysem ér vele semmit. Hol van már az űrhajózás romantikus hőskora! Régen elmúlt, manapság az ember egyszerűen csak fuvaros, és azoktól függ, akik árut raknak a kocsijára! Fuvarlevél, biztosítás, kötbér… A rádió egyhangúan duruzsolt. Várjunk csak — mit beszél ez?… Áthajolt az ágy fölött, és csavart egyet a készülék gombján.

„…valószínűleg a Leonidák rajának sereghajtói — töltötte be a szobát a bemondó lágy baritonja. — Csak egyetlen lakóházat ért közvetlen találat, ennek szigetelése megsérült. Szerencsére lakói éppen munkában voltak. A többi meteor nem okozott komolyabb kárt, kivéve azt, amelyik beszakította két raktár tetejét. Mint tudósítónk jelenti, az építkezési munkálatokhoz szánt hat univerzális robot teljesen elpusztult. Megsérült a magasfeszültségű vezeték is. A telefonösszeköttetés ugyancsak megszakadt, de három óra leforgása alatt helyreállították. Most megismételjük legfontosabb híreinket. Ma reggel megnyílt a pánafrikai kongresszus… „

Elzárta a rádiót, és leült. Meteorok? Valami raj? No igen, a Leonidák ideje van, de a prognózisok szerint… Á, ezek a meteorosok mindig lebőgnek, akárcsak a földi meteorológusok… Építkezés — biztosan az az északi. Hát igen, a légkör hiánya sok bajt okoz. Hat robot… no tessék. Még jó, hogy emberéletben nem esett kár. De azért kellemetlen história — beszakadt a tető! A tervezőt se irigylem…

Fáradt volt. Már egészen megkavarodott benne az idő. A Mars és a Föld között le kellett nyelniük a keddet. Hétfő után mindjárt szerda lett; így aztán kiesett egy éjszaka is. „No de most kialszom magam, mégpedig raktárra” gondolta, felállt és megszokásból a parányi fürdőszoba felé indult, de a jéghideg víz gondolatára összeborzadt, visszafordult, s egy perc múlva már a paplan alatt feküdt. A szállodai ágy persze nyomába sem érhetett a hajóágynak. Keze önkéntelenül a takaró lefűzésére szolgáló szíjakat kereste, kicsit elmosolyodott, mikor nem találta őket, hiszen a szállodában van, ahol nem szűnhet meg hirtelen a gravitáció… Ez volt az utolsó gondolata. Mikor kinyitotta a szemét, fogalma sem volt, hol van. Egyiptomi sötétség vette körül. — Tyndall! — akarta kiáltani, és hirtelen, ki tudja, miért, eszébe jutott, hogyan rohant ki egyszer Tyndall rémülten a kabinjából, egy szál pizsamanadrágban, és kiáltott kétségbeesetten az ügyeletesre: „Te! Mondd, az istenért, hogy hívnak engem?!” Berúgott szegény feje, mert holmi gyomorrontás címén megivott egy egész üveg rumot. De ez után a kis kerülő után Pirx gondolatai tüstént visszatértek a valósághoz. Fölkelt, villanyt gyújtott, a zuhany alá állt, eszébe jutott a jéghideg víz, tehát óvatosan csak egy picit fordított a csapon — a víz langyos volt. Felsóhajtott, mert forró fürdőre vágyott, de kis idő múltán, az arcára és testére záporozó víz alatt, még dúdolni is kezdett.

Éppen tiszta inget vett fel, mikor a hangszóró — nem is sejtette, hogy van a szobában ilyesmi — mély basszus hangon megszólalt:

„Figyelem! Figyelem! Fontos közleményt olvasunk fel. Minden fegyverviselésre alkalmas férfit felkérünk, hogy jelentkezzék haladéktalanul a kikötő kapitányságán, a 318-as szobában, Achanian mérnök-századosnál. Megismétlem. Figyelem, figyelem… „Pirx úgy elámult, hogy sóbálvánnyá dermedve állt, kezében az inggel. Mi ez? Április elseje? Fegyverviselésre alkalmas…? Vagy álmodik még? De mikor föllendítette karját, hogy gyorsan ingébe bújjon, kezét úgy beverte az asztal lapjába, hogy felszisszent. Szóval nem álom. De hát akkor mi? Invázió? Marslakók támadták meg a Holdat? Őrület! Mindenesetre oda kell menni…

Gyorsan felöltözött, miközben valami azt súgta neki: „Látod, ez is azért van, mert te itt vagy. Ilyen a te formád, fiam. Ahol megjelensz, ott kitör a kalamajka…” Mikor kilépett a szobájából, nyolcat mutatott az óra. Meg akarta kérdezni valakitől, voltaképpen mi is történt, de a folyosó üres volt, a mozgólépcső is — mintha már lezajlott volna az általános mozgósítás, és mindenki a csatatéren nyüzsögne, vagy az ördög tudja, hol… Nagy léptekkel rohant felfelé a mozgólépcsőn, pedig az amúgy is gyorsan emelkedett. Úgy szedte a lábát, mintha csakugyan attól félne, hogy lemarad valami hőstettről. Odafent megpillantott egy fényesen kivilágított, üvegfalú újságoskioszkot, az ablakhoz szaladt, hogy végre megtudakolja, mi a helyzet, de a bódé üres volt. Az újságot automata árusította. Vett egy csomag cigarettát meg egy újságot, tovább loholva belepillantott, de semmi sem volt benne a meteorkatasztrófa leírásán kívül. Ez lenne az? No de a fegyverviselés? Nem, arról egy szó sincs! Ügetett a hosszú folyosón a kapitányság felé. Végre megpillantott néhány embert. Az egyik éppen belépett a 318-as szobába, a másik a folyosó ellenkező végéről sietett arrafelé.

„Most már nem állhatok oda kérdezősködni” — gondolta, meghúzkodta zakóját, és benyitott. A közepes nagyságú, trapéz formájú szoba három ablaka mögött mesterséges holdbéli táj izzott kellemetlen, higanyos színben. A szoba keskenyebbik részében két íróasztal állt, nagyobb felét székek töltötték meg, nyilván sebbel-lobbal hordták össze őket, mert mindegyik másfajta volt. Tizennégyen vagy tizenöten ültek a szobában, javarészt középkorú férfiak meg néhány fiú az űrhajós kadétok karpaszományával. Egy idős százados a sarokban helyezkedett el, a többi szék üres volt. Pirx leült az egyik kadét mellé, aki rögtön elmesélte, hogy tegnap érkeztek, a „túlsó oldalon” fognak gyakorlatozni, hatan jöttek, de csak egy kis gép állt rendelkezésükre, úgynevezett bolha, így csak hárman indulhattak el, a többieknek várni kellett a sorukra, no és most egyszer csak ez a história! Nem tudja véletlenül a navigátor úr, hogy…? De a navigátor úr maga sem tudott semmit. A szobában ülők arcáról leolvashatta, hogy őket is meglepte a szokatlan közlemény; alighanem valamennyien a szállodából jöttek. A kadétnak eszébe jutott, hogy illenék bemutatkozni, néhány tornagyakorlatot végzett, majdnem felborult a széke. Pirx megfogta a széket a karfájánál, ekkor kinyílt az ajtó, s belépett egy alacsony, fekete hajú, kissé deres halántékú férfi; frissen borotvált, de az erős szakálltól kékes arca, bozontos szemöldöke és szúrós cipőgomb-szeme volt; szó nélkül végigment a székek között, az íróasztal mögé lépett, leeresztette a mennyezet alatti tekercsről a „túlsó oldal” 1:1000000 léptékű térképét, s keze fejével megdörzsölve vaskos orrát, minden bevezető nélkül közölte:

— Uraim, nevem Achanian. A Luna I és a Luna II közös vezetősége engem bízott meg a Szetaur ártalmatlanná tételének irányításával.

A jelenlévők között enyhe mozgolódás támadt, de Pirx még most sem értett semmit; azt sem tudta, mi az a Szetaur.

— Azok az urak, akik hallgatták a rádiót, tudják, hogy itt — vonalzójával a Hypatia és az Alfraganus környékéré mutatott — tegnap meteorhullás volt. A többi meteor okozta kár most mellékes, de az egyik kő, alighanem a legnagyobb, beszakította a B 7-es és az R 7-es raktár tetejét. Az utóbbiban volt a Földről alig négy napja érkezett Szetaur-szállítmány. A rádió azt közölte, hogy valamennyi elpusztult. Nos, uraim, ez nem igaz.

A Pirx mellett ülő kadét pirosló fülekkel figyelt, még a száját is nyitva felejtette, nehogy egy szót is elmulasszon. Achanian folytatta:

— Öt robotot összetört a beomlott tető, de a hatodik épségben maradt. Illetve megsérült. Erre abból következtetünk, hogy kijutott a raktár romjai alól, és azóta úgy viselkedik, mint… mint…

Achanian nem találta a megfelelő szót, egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

— A raktárak a kisvasút mellékvágányánál vannak, ötmérföldre az ideiglenes leszállóhelytől. A katasztrófa után rögtön megkezdték a mentőakciót. Mindenekelőtt a létszámot ellenőrizték, hogy megtudják, nem temettek-e valakit maguk alá a romok. Ez körülbelül egy óra hosszat tartott. Közben derült ki, hogy a becsapódástól a központi robotirányítás épületeinek szigetelése is megsérült, s így az akció egészen éjfélig elhúzódott. Egy óra tájban megállapították, hogy az egész építkezést ellátó hálózat üzemzavarát és a telefonvonal hibáját nem a meteorok okozták. A kábeleket lézersugárral vágták el.

Pirx hunyorgott. Nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy valami színielőadáson vagy álarcosbálban van — mert a valóságban ilyesmik nem történhetnek. Hogyhogy lézerrel?! Netalán a marslakók kémje?! De a mérnök-százados nem olyan embernek látszott, aki egy sületlen tréfa kedvéért rángatja ide hajnalban a szállodavendégeket.

— Mindenekelőtt a telefonvonalat javították meg — folytatta Achanian. — Eközben a szerelőcsoport kis terepjárója, amely a kábelszakadás helyére indult, elvesztette rádiókapcsolatát a Luna irányító központjával. Hajnali három óra után derült ki, hogy a terepjárót lézerrel megtámadták, több találat érte, és kigyulladt. A kocsivezető és segédje meghalt, a két szerelő azonban, akik szerencsére szkafanderben voltak, mert arra készültek, hogy kiszállnak és megjavítják a vonalat, még idejében kiugrott és elrejtőzött a sivatagban, a Nyugalom tengerén, körülbelül itt… — Achanian a Mare Tranquillitatis egy pontjára mutatott vonalzójával, mintegy négyszáz kilométernyire a kis Arago-krátertől. — Tudomásom szerint egyikük sem látta a támadót. Váratlanul nagyon erős hőt éreztek, és a kocsi kigyulladt. Sikerült a gáztartályok felrobbantása előtt kiugraniuk; a légkör hiánya mentette meg őket, mert az üzemanyagnak csak az a része robbant fel, amely a kocsin belül oxigénnel került kapcsolatba. Az egyik szerelő eddig ki nem derített körülmények között meghalt, a másiknak sikerült visszajutnia az építkezésre, de mivel körülbelül száznegyven kilométert futott szkafanderben, egész levegőkészletét felhasználta, és anoxiába esett. Szerencsére észrevették, és most kórházban van. Mindaz, amit a történtekről tudunk, az ő beszámolójából ered, tehát még ellenőrzést igényel.

Halotti csend állt be. Pirx is sejtette már, hogy mit jelent mindez, de még nem hitte el, még nem akarta elhinni…

— Bizonyára kitalálják, uraim — folytatta kimért hangon a sötét hajú férfi, akinek alakja szénfeketén vált ki a higanyosan izzó holdbéli táj hátteréből —, hogy az, aki a telefonkábelt és a magasfeszültségű vezetéket elvágta, majd a terepjárót megtámadta, az épen maradt Szetaur volt. A Szetaur nem tartozik az ismert robottípusok közé, mivel sorozatgyártását csak a múlt hónapban kezdték meg. Úgy volt, hogy velem jön Klarner mérnök, a Szetaur egyik tervezője, és pontosan elmagyarázza önöknek, mire képes ez a modell, és milyen eszközökkel tudnánk ártalmatlanná tenni, vagy megsemmisíteni…

A Pirx mellett ülő kadét halkan felnyögött. A legmagasabb fokú elragadtatás nyögése volt ez, nem is próbált megdöbbenést színlelni. A kölyök észre sem vette a navigátor megrovó pillantását. Se nem látott, se nem hallott, csak a mérnök-kapitány szavain csüggött, éppúgy, mint az egész terem.

— Én nem vagyok intelektronikus, ezért nem sokat mondhatok önöknek a Szetaurról. De a jelenlévők között kell lennie dr. McCorknak. Itt van?

Vékony, szemüveges férfi állt fel

— Itt vagyok. A Szetaurok tervezésében nem vettem részt, csak a mi angol modellünket ismerem, amely hasonló az amerikaihoz, de nem azonos vele. A különbségek azonban nem túl nagyok. Rendelkezésükre állhatok tehát…

— Kitűnő. Fáradjon ide, doktor úr. Én már csak a pillanatnyi helyzetet ismertetem: a Szetaur valahol itt van — Achanian kört húzott vonalzójával a Nyugalom tengerének partján. — Tehát harminc usque nyolcvan kilométerre van az építkezéstől. A Szetaurokat igen nehéz körülmények között, nagy hőségben és omlásveszélyben végzendő bányamunkára szánták, ezért masszív felépítésűek, és vastag páncéljuk van… Erről azonban majd McCork doktor mond bővebbet. Ami a robot ártalmatlanná tételéhez rendelkezésünkre álló eszközöket illeti, a Holdbázisok vezetősége elsősorban bizonyos mennyiségű robbanóanyagot adott, dinamitot és oxilikvitokat, azonkívül kis kézi és bányalézereket, de természetesen sem a robbanóanyagok, sem a lézerek nem harci eszköz jellegűek. A. Szetaur ellen induló csoportok kis és közepes távú terepjárókat kapnak, ezek közül kettőnek van könnyű meteorálló páncélja. Csak ez a páncél bírja ki a lézersugarat, egy kilométer körüli távolságból. Igaz, hogy az adatok a Földre vonatkoznak, ahol a légkör energiaelnyelő hatása igen lényeges. Itt nincs légkör, tehát a páncélos terepjárók alig lesznek kisebb veszélyben a többieknél. Kapunk még kellő számú szkafandert, oxigént, és attól tatok, hogy ez minden. Déltájban a szovjet szektorból érkezik egy „bolha”, háromtagú legénységgel; rövid távról lévén szó, esetleg négy embert is elszállíthat a Szetaur tartózkodási helyére. Pillanatnyilag ennyit tudok mondani. Most körbeadok egy ívet, szíveskedjenek olvashatóan felírni rá a nevüket és szakképzettségüket. Közben talán McCork doktor lesz szíves néhány szót szólni a Szetaurról. A legfontosabb, azt hiszem, hogy ismertesse az Achilles-sarkát…

McCork már ott állt Achanian mellett. Még soványabb volt, mint amilyennek Pirx első pillantásra látta; elálló füle, háromszögletű koponyája, alig látható szemöldöke, seszínű sörénye volt, és mindezzel együtt hallatlanul rokonszenvesnek tetszett. Mielőtt beszélni kezdett, levette acélkeretes szemüvegét, mintha zavarná, és maga elé tette az íróasztalra.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lehetségesnek tartottunk egy olyan balesetet, amilyen itt történt. De a kibernetikusnak a matematikán kívül egy csipetnyi intuícióra is szüksége van. Éppen ezért nem szántuk rá magunkat eddig, hogy modellünket sorozatgyártásra bocsássuk. A laboratóriumi próbák szerint a Mefisztó tökéletesen működik — így hívják a mi modellünket. A Szetaur állítólag abban különbözik tőle, hogy kiegyensúlyozottabb a gátló és gerjesztő rendszere. Legalábbis így véltem eddig az irodalom alapján; most már nem vagyok benne olyan biztos. Neve mitológiai hangzású, pedig csak rövidítés, első betűi Szabványos Elektronikus Tercier Automatát jelentenek, utolsó betűje pedig az R-típusú, vagyis racém robotagyak jele, amelyek konstrukciójában jobb és bal sodrású pszeudokristályos monopolimerek egyaránt szerepelnek. De ez most aligha fontos. A robotot bányalézerrel látták el, az ibolyalézer energiáját a hideg láncreakció elve alapján működő mikromáglya biztosítja. A Szetaur, ha jól emlékszem, negyvenötezer kilowattos impulzusokat bocsáthat ki.

— Mennyi ideig? — kérdezte valaki.

— A mi szemponturakból a végtelenségig — felelt azonnal a sovány doktor. — Mindenesetre évekig. Mármost mi történhetett ezzel a Szetaurral? Egyszerűen szólva, azt hiszem, fejbekólintotta valami. Nagyon erős ütést kellett kapnia, de hát egy beomló tető még itt a Holdon is elég ahhoz, hogy kárt tegyen egy krómnikkel koponyában. Mi történt tehát? Ilyen kísérleteket sohasem folytattunk, túlságosan drágák lettek volna — McCork váratlanul elmosolyodott, kivillantva egyenletes egérfogait —, de köztudomású, hogy a kicsiny, tehát viszonylag egyszerű agy vagy a közönséges numerikus számítógép lokális megsértése a funkció teljes szétesésére vezet, minél jobban közeledünk viszont a folyamatok utánzásában az emberi agyhoz, annál inkább képes az ilyen bonyolult agy tovább funkcionálni, ha részben meg is sérült. Az állatok, például a macska agyának vannak bizonyos központjai, amelyek ingerlése támadó reakciót, agresszív dührohamot vált ki. A Szetaur agya más szerkezetű, de van bizonyos általános hajtóereje, aktivitási motorja, amelyet különbözőképpen lehet, irányítani, vezetni. Nos, ebben az aktivitási központban valami rövidzárlat következett, és beindított egy romboló programot. Persze rémesen leegyszerűsítem a dolgot.

— De honnan került belé a romboló program? — kérdezte ugyanaz a hang, mint az előbb.

— A robotot bányamunkára szánták — magyarázta McCork doktor. — Feladata az lett volna, hogy aknákat és járatokat robbantson, sziklát fúrjon, nagyon kemény érceket darabaljon, egyszóval hogy törje-zúzza a szilárd anyagot, persze nem mindent és nem mindenütt, de a sérülés következtében ez a program általánossá vált. Egyébként lehet, hogy a feltevésem teljesen téves. A dolog elméleti oldala csak később lesz fontos számunkra, amikor a fenevadat már leterítettük. Egyelőre az a legfontosabb, hogy mire képes a Szetaur. Óránként ötvenkilométeres sebességgel haladhat, gyakorlatilag mindenféle terepen. Kenési pontjai nincsenek, minden súrlódó felülete teflonból van. Agya mágneses felfüggesztésű, páncélját nem üti át semmiféle pisztoly— vagy puskagolyó. Nem végeztek ilyen próbákat, de azt hiszem, alighanem csak a páncéltörő löveg… Az pedig nincs nekünk, ugye?

Achanian nemet intett. Fogta a listát, amely visszaérkezett hozzá, és olvasni kezdte, apró jeleket téve a nevek mellé.

— Egy tisztességes robbanótöltet persze a levegőbe röpítené — folytatta McCork nyugodtan, mintha a világ leghétköznapibb témájáról beszélne. — De a töltetet előbb a közelébe kell juttatni, és attól tartok, hogy ez nem lesz könnyű.

— Hol van tulajdonképpen a lézerje? A fejében? — kérdezte valaki.

— Nincs feje, csak egy domborulat a vállai között. Ezzel is növelni akarták az ellenállóképességét omlás esetére. A Szetaur kétszázhúsz centiméter magas, tehát a lézervillanás körülbelül két méter magasból várható; a lézer nyílását elfordítható fedél takarja; ha törzse mozdulatlan, a Szetaur harminc fokos szögben változtathatja a sugár irányát, ennél nagyobb szögben csak akkor, ha egész törzsét elfordítja. A lézer maximális kapacitása negyvenötezer kilowatt; minden szakember előtt világos, hogy ez nagyon nagy energiájú sugár, könnyen átüti a több centiméter vastag acéllemezt…

— Milyen távolságból?

— Ibolyalézerről van szó, tehát a fénynyaláb szóródási szöge igen kicsiny… Ezért a hatótávolságot gyakorlatilag csak a horizont határolja; mivel itt a síkságon két kilométerre lehet ellátni, legalább ennyi lesz a hatósugara.

— Különleges bányalézereket kapunk, hatszor ekkora kapacitással — vetette közbe Achanian.

— Ez az, amit az amerikaiak overkillnek neveznek — felelte McCork mosolyogva. — De a Szetaur lézerével vívott párbajban a nagyobb kapacitás semmiféle előnyt nem jelent…

Valaki megkérdezte, nem tudnák-e űrhajóról megsemmisíteni a robotot. McCork azt mondta, hogy erre nem tud válaszolni, Achanian pedig, a jelenlevők listájára pillantva, így szólt:

— Jelen van Pirx első osztályú navigátor… Talán lenne szíves felvilágosítást adni?

Pirx felállt.

— Elméletileg egy közepes tonnatartalmú hajó, amilyen az én Cuivier-m, tizenhatezer tonna nyugalmi tömeggel, biztosan megsemmisíthetne egy ilyen Szetaurt, ha az a fúvókái alá kerülne. A kilövellt gázok hőmérséklete kilencszáz méter távolságban is meghaladja a hatezer fokot, ez alkalmasint elég lenne…?

McCork bólintott.

— De ez csak elmélet — folytatta Pirx. — A hajót a robot fölé kellene kormányozni, és egy olyan kis célpont, mint az embernél alig nagyobb Szetaur, mindig el tud siklani, hacsak nem mozdulatlan, mert a holdfelszín közelében, a gravitációs mezőben mozgó hajó oldalirányú sebessége igen csekély, hirtelen üldöző manőverekre pedig nem képes. Szó lehetne kisebb egységekről, például a Hold saját flottillájának hajóiról. Ezeknek a gázkilövellése viszont gyenge és nem túl magas hőmérsékletű, úgyhogy az ilyen hajócskát legfeljebb bombázóként használhatnánk… De a pontos bombázáshoz különleges irányzókészülékek szükségesek, ilyenek pedig nincsenek a Lunának. Nem, nem látom lehetségesnek a dolgot. Természetesen fel kell használni a kis űrhajókat, de csak felderítésre, mármint a robot tartózkodási helyének megállapítására.

Már le akart ülni, mikor hirtelen új ötlete támadt.

— Igaz is — mondta. — Az ugró olszterek. Azokat fel lehetne használni. De csak olyanok használhatják, akik értenek hozzá.

— Azokra a kis egyszemélyes rakétákra gondol, amelyeket a vállára erősít az ember? — kérdezte McCork.

Azokra. Lehet velük ugrani vagy egy helyben lebegni, a modelltől és a típustól függően egy vagy néhány percig, ötventől négyszáz méterig terjedő magasságban…

Achanian felállt.

— Ez fontosnak látszik. Kinek van gyakorlata a jelenlévők közül az ilyen készülékek használatában

Két kéz emelkedett fel. Aztán még egy.

— Csak hárman? — mondta Achanian. — Á, ön is? — tette hozzá, mivel Pirx, észbe kapva, most emelte fel a kezét. Szóval négyen. Hát ez nem sok. Majd megkérdezzük a repülőtér személyzetét is. Uraim! Természetesen önkéntes vállalkozásról van szó. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem. Ki hajlandó önök közül részt venni az akcióban?

Kisebbfajta dörej támadt, mert a jelenlévők mind felálltak.

— Köszönöm a vezetőség nevében — mondta Achanian. — Nagyon jó… Tehát tizenhét önkéntesünk van. Támogat bennünket a Hold-flottilla három egysége, azonkívül tíz gépkocsivezetőnk és rádiósunk van a terepjárókhoz. Kérem a jelenlévőket, hogy maradjanak itt, önök pedig — McCorkhoz és Pirxhez fordult — fáradjanak velem a vezetőséghez…




Délután négy körül Pirx egy vadul robogó, nagy, hernyótalpas terepjáró tornyában zötykölődött, teljes űrruházatban, ölében a sisakkal, hogy az első riadónál föltehesse; a ferdén mellére akasztott, nehéz lézer agya kegyetlenül verte a bordáit; bal kezében mikrofont tartott, jobbjával a periszkópot forgatta, a hosszú láncba felfejlődött többi terepjárót figyelve, amelyek bárkaként himbálóztak a Nyugalom tengerének kősivatagán. A kietlen „tenger” izzott a napfényben, s az egyik fekete láthatártól a másikig üres volt; Pirx jelentéseket hallgatott meg és továbbított, beszélt a Luna I-gyel, a többi gép parancsnokával, a felderítő hajócskák pilótáival — a hajók mikroszkopikus torkolatlángja néha-néha feltűnt a fekete ég csillagai között —, s közben olykor az az érzése támadt, hogy mindez valami nagyon kusza és dőre álom.

Egyre viharosabban zajlottak az események. Pirx nem állt egyedül azzal a véleményével, hogy az építkezés vezetősége pánikba esett; hiszen végül is mit tehet egy szál félnótás automata, még ha lézerpisztolya van is? Ezért mikor délben, a második „legfelső szintű” tanácskozáson, azt kezdték emlegetni, hogy az ENSZ-hez, vagy legalábbis a Biztonsági Tanácshoz fordulnak „különleges felhatalmazásért”, s engedélyt kérnek tüzérségi fegyverek (leginkább rakétavetők), sőt talán atomrakéták ideszállítására, többekkel együtt tiltakozott, mondván, hogy úgysem érnének el semmit, csak nevetségessé tennék magukat az egész Föld előtt. Különben is világos, hogy a nemzetközi testület döntésére napokig, sőt hetekig kellene várni, s ezalatt az „őrült robot” isten tudja, hová kódorogna, ha pedig beveszi magát a holdkéreg hozzáférhetetlen repedéseibe, akkor már ágyúzhatnak utána; tehát gyorsan és határozottan kell cselekedni. Ekkor kiderült, hogy a legnagyobb gond a rádiókapcsolat; mindig is ez volt a holdbéli vállalkozások gyenge pontja. Pedig már vagy háromezer találmányt szabadalmaztattak a holdbéli távközlés megoldására, a szeizmikus távírótól (amely mikrorobbantásokat használ jelként) a stacionárius „trójai” műholdakig. A műholdakat tavaly már pályára is állították, ám ez egyelőre mit sem javított a helyzeten. Gyakorlatilag az oszlopokra szerelt ultrarövidhullámú reléállomásokkal oldották meg a problémát; ez a relérendszer nagyon hasonlított a tévé-műholdak előtt használatos, régi földi televíziós közvetítőláncokhoz. Biztosabb is volt a műholdas megoldásnál, mert a mérnökök még most is hiába fáradoztak azon, hogy a közvetítő műholdak ne legyenek olyan érzékenyek a „napviharokra”. Valahányszor fokozódott a naptevékenység, s ennek folytán az űrben „orkánná” erősödött a nagy energiájú, villamos töltésű részecskék áramlása, nyomban zavarok támadtak, sokszor napokra is megszakadt az összeköttetés. Most is éppen ilyen „naptájfun” dühöngött, ezért a Luna I és az építkezés között a holdszinti közvetítő láncon röpködtek a hírek, s a „Szetaur-akció” sikere, legalábbis jórészt, attól függött, nem szottyan-e kedve a „zendülőnek” kidönteni a rácsoszlopokat, amelyekből negyvenöt sorakozott a lunavárosi repülőtér meg az építkezés között elterülő sivatagban. Feltéve persze, hogy a robot továbbra is ezen a vidéken garázdálkodik. Hiszen szabadon kóborolhat, nincs szüksége sem üzemanyagra, sem oxigénre, sem alvásra vagy pihenésre, olyan önellátó, hogy nem egy mérnök csak most ébredt igazán tudatára, milyen tökéletes gépet is épített saját két kezével — csak éppen teremtményének további lépéseit nem tudta megjósolni. Mert, magától értetődik, hajnal óta szüntelenül folytak a közvetlen Hold-Föld beszélgetések az akció vezetői meg a Cybertronics cég, a Szetaur tervezőgárdája között, de semmit sem tudtak meg, amit a kis McCork doktor már el ne mondott volna. Csak a laikusok unszolták továbbra is a szakembereket, hogy jósolják meg a robot taktikáját valami nagy számítógéppel. Hogy értelmes-e a Szetaur? Hát hogyne, bár a maga módján! Ez a „fölösleges”, sőt jelenleg roppant káros „okossága” az akció sok résztvevőjét dühítette; képtelenek voltak megérteni, mi az ördögnek tették a mérnökök a csakis bányamunkára szánt gépet ilyen szabad és önálló cselekvésre alkalmassá? McCork türelmesen magyarázgatta, hogy az „intelektronikus túlméretezés” — a műszaki fejlődés jelenlegi szakaszában ugyanaz, mint a kapacitásfelesleg, amit jóformán minden hagyományos gépnél és motornál megtalálunk; tartalék ez hiba esetére, az a célja, hogy megbízhatóbbá és üzembiztosabbá tegye a gép működését; lehetetlen ugyanis előre látni minden helyzetet, amelybe a gép kerülhet, akár energetikai, akár informatikai gépről van szó. Arról tehát, hogy mit csinál majd a Szetaur, lényegében halvány fogalma sem volt senkinek. Persze a szakemberek, köztük a földiek is, ontották a távirati szakvéleményeket, csak az volt a baj, hogy azok szöges ellentétben álltak egymással. Némelyek feltételezték, hogy a Szetaur a „mesterséges” jellegű objektumokat igyekszik majd elpusztítani, tehát például a reléállomásokat vagy a távvezeték oszlopait, mások úgy vélték, hogy céltalanul pusztítva vezeti le energiáját, mindenre ráfogja lézerét, ami útjába kerül, legyen az holdszikla vagy terepjáró emberekkel. Az előbbiek inkább a haladéktalan megsemmisítő támadás tervét pártfogolták, az utóbbiak várakozó taktikát ajánlottak. Csak abban értettek egyet, hogy a Szetaur minden mozdulatát feltétlenül szemmel kell tartani.

A holdflottilla tizenkét kis hajója tehát reggel óta cirkált a Nyugalom tengere fölött, sűrűn küldözgetve jelentéseit az építkezést védő csoportnak, amely állandó kapcsolatot tartott a repülőtér parancsnokságával. Nem volt könnyű észrevenni a Szetaurt, egy fémmorzsát az apró kráterekkel telehintett, óriási kősivatagban, a görgeteges lejtők, repedések, félig betemetett szakadékok labirintusában. De ha legalább csak azt jelentették volna, hogy nem találják! Ám a járőrök már többször riadóztatták a lenti legénységet, mert azt hitték, megvan az „őrült”, aztán kiderült, hogy csak egy különös formájú sziklát vagy a napfényben szikrázó lávatömböt láttak. A radar meg a ferroindukciós kereső sem segített, mert a régi holdutazók, még a Hold meghódításának első szakaszában, teleszórták a kőmezőket fémtartályokkal, rakétapatron-hüvelyekkel meg mindenféle ócskavassal. A sok vaklárma után az akció vezetősége már egyre forróbban kívánta, hogy a Szetaur támadjon meg végre valamilyen objektumot, üsse fel a fejét; de utoljára kilenc órával ezelőtt hallatott magáról, mikor megtámadta a javítócsoport kis terepjáróját, s azóta mintha a hold nyelte volna. el. Mivel azonban úgy döntöttek, hogy nem várhatnak tovább, már csak azért sem, mert az építkezésnek áramot kell kapnia, megkezdődött az akció: két járműlánc indult, északról és délről, egymás felé, hogy átfésülje a mintegy kilencezer négyzetkilométeres terepet. Az egyik lánc az építkezés felől indult el, Strzibr főtechnológus vezetésével, a másik a Luna repülőterétől, ennek Pleydar navigátor-kapitány volt a parancsnoka, s mellette Pirx a két csoport tevékenységét összehangoló koordinátor. Pirx nagyon jól tudta, hogy bármelyik percben elroboghatnak a Szetaur mellett; ha például valamelyik mély tektonikus árokban rejtőzik, vagy akár csak a világos holdhomok álcázza, meg sem látják. McCork, aki „intelektronikus tanácsadóként” zötyögött mellette, ugyanígy vélekedett.

A terepjáró iszonyúan rázott, mert olyan sebességgel robogtak, amelytől, mint a kocsivezető higgadtan figyelmeztette őket, „egy idő múlva kiugrik az ember szeme”. A Nyugalom tengerének keleti szektorában jártak, alig egy órai út választotta el őket attól a területtől, ahol a robot jelenlétének valószínűsége a legnagyobb volt. Mikor átlépik a veszélyzóna egyezményesen megállapított határát, mindannyian felteszik majd a sisakjukat, hogy — amennyiben a kocsit váratlanul találat éri és kigyullad, vagy nem szigetel többé — rögtön kiugorhassanak.

A terepjáróból a gépészek harckocsit fabrikáltak: erős bányalézert szereltek a kupolás toronyra, de az irányzék egy vasat sem ért. Pirx teljesen illuzórikusnak tartotta a fegyvert, különösen a Szetaurral szemben. Annak automatikus irányzéka van, mivel fotocellás szemei a lézerhez kapcsolódnak, tehát mindenre azonnal lőhet, ami látótere központjába kerül. Az ő irányzékuk viszont furcsa jószág volt, alighanem egy ócska űrhajózási távmérőből készült; úgy próbálták ki, hogy indulás előtt lövöldöztek egy kicsit a láthatár szikláira. A sziklák nagyok voltak, a távolság alig egy mérföld, és így is csak minden negyedik lövés talált. A holdbéli viszonyok is megint gondot okoztak, mert a lézersugár csak fényszóró közegben, például a földi légkörben látható, mint vakító vonal; légüres térben a fénynyaláb, akármilyen nagy erejű is, mindaddig láthatatlan, amíg anyagi akadályba nem ütközik: Ezért a Földön úgy lehet lőni a lézerrel, mint a nyomjelző lövedékkel, a látható pályát követve, viszont a Holdon a lézer irányzék nélkül annyi, mint a szenteltvíz. Pirx meg is mondta ezt McCorknak, mikor már csak pár percnyire voltak a feltételezett veszélyzónától.

— Erre nem gondoltam — jegyezte meg a mérnök. Aztán mosolyogva hozzátette:

— Tulajdonképpen miért közli ezt velem?

— Hogy ne legyenek illúziói — felelte Pirx, szemét a periszkóp szemkagylóin tartva. Bár habszivacs keretük volt, érezte, hogy jó darabig kékre vert szemmel fog járni (feltéve persze, hogy élve megússza ezt a históriát). — Meg azért is, hogy elmondjam, miért cipeljük azokai a vackokat hátul.

— A palackokat? — kérdezte McCork. — Láttam, mikor kihozta a raktárból. Mi van bennük?

— Ammónia, klór meg valami szénhidrogén — felelte Pirx. — Azt hiszem, hasznát vehetjük…

— Gáz-füstfüggöny? — érdeklődött a mérnök.

— Nem, inkább egy célzási trükkre gondoltam. Ha nincs légkör, csinálni kell, legalább egy-két percre…

— Attól félek, erre nem lesz időnk…

— Lehetséges… Mindenesetre elhoztam. Őrültek ellen legjobb az őrült taktika…

Elhallgattak, mert a terepjáró ugrálni kezdett, mint egy megvadult öszvér. A lökéscsillapítók nyekeregtek és sivítottak, mintha az olaj rögtön felforrna bennük. Hegyes kövekkel teleszórt lejtőn robogtak lefelé. A túloldali meredély habkőfehéren ragyogott.

— Tudja, mitől félek a legjobban? — folytatta Pirx, mikor a rázkódás kicsit enyhült; furcsán beszédes kedvében volt. — Nem ám a Szetaurtól… Azoktól a szembejövő kocsiktól, mert ha csak egy is Szetaurnak néz bennünket és idesóz a lézerével, akkor szépen leszünk.

— Látom, maga mindenre gondol — morogta a mérnök. A rádiós mellett ülő kadét áthajolt széke támláján, s átnyújtott Pirxnek egy alig olvashatóan firkált rádiótáviratot.

— „Beléptünk a veszélyzónába a húszas relénél egyelőre semmi stop Strzibr vége” — olvasta fel Pirx. — No, hamarosan mi is föltehetjük a sisakunkat…

A gép kissé lelassult, amint fölfelé kapaszkodtak. Pirxnek fe1tűnt, hogy már nem látja bal oldali szomszédját; csak a jobb oldali terepjáró kúszott sötét foltként fölfelé a meredeken. Rádión szólította a bal oldali gépet, de válasz nem jött:

— Kezdünk szétszóródni — jegyezte meg nyugodtan. Éppen így képzeltem. Nem lehet magasabbra tolni az antennát? Nem? No, mindegy.

Felértek a kis magaslat tetejére. A láthatár mögül kiemelkedett a Torricelli-kráter napsütötte, fűrészfogas pereme, s élesen rajzolódott a fekete égboltra. A Nyugalom tengerének lapályát már csaknem teljesen maguk mögött hagyták. Megjelentek a mély tektonikus árkok, a homok alól itt-ott megkövült magmalemezek álltak ki, a terepjáró nagy nehezen mászott át rajtuk, előbb fölemelkedett, mint csónak a hullám hátán, aztán súlyosan lezúdult, mintha ismeretlen mélységbe ugrana fejest. Pirx meglátta a következő reléállomást, egy pillantást vetett az ölében heverő, celluloid borítékos térképre, és utasítást adott, hogy mindenki tegye fel a sisakját. Azon túl csak a belső telefonon beszélhettek egymással; kiderült, hogy a terepjáró még jobban is tud rázni, mint eddig. Pirx feje úgy ugrált a sisakban, mint mogyoró a héjában.

Mikor lezötyögtek a lejtőn és mélyebbre kerültek, a Torricelli fűrészfogas pereme eltűnt, eltakarták a közelebbi dombok; csaknem ugyanekkor tűnt el a szemük elől jobb oldali szomszédjuk is. Néhány percig még hallották a hívójeleit, majd eltorzította őket a hullámok visszaverődése a sziklafalakról, és beállt az úgynevezett „teljes rádiócsend”. Roppant kényelmetlen volt sisakban kinézni a periszkópon; Pirx úgy érezte, vagy a sisak ablaka törik be, vagy a szemét veri szét. Keservesen igyekezett, hogy szem elől ne tévessze a sziklatömbökkel teleszórt látóteret, amely a gép rázkódásának ütemében mindenestül fel-le ugrált. Már káprázott a szeme a szurokfekete árnyékok és vakítóan fénylő sziklafelületek vad táncától. Hirtelen apró, narancssárga lángocska szökkent a távoli ég sötétjébe, pislákolt, összezsugorodott és eltűnt. Még egy villanás, valamivel erősebb. Pirx felkiáltott: — Figyelem! Robbanásokat látok! — és lázasan forgatta a periszkóp karját, leolvasva az irányszöget az üvegre rajzolt, áttetsző skáláról.

— Irányt változtass! — ordította. — Negyvenhét egész nyolc, teljes tolóerővel előre!

A parancs inkább űrhajóra illett ugyan, de a kocsivezető azért megértette; a terepjáró görcsösen megrázkódott, mintha szét akarna esni, csaknem egy helyben megfordult, és előrerontott. Pirx fölemelkedett az ülésről, mert a kocsi úgy rázott, hogy nem tudta a periszkópot figyelni. Újabb villanás, ezúttal pirosaslila, legyezőszerű fény. De a felvillanások vagy robbanások forrása a látómezőn túl volt, eltakarta. a magaslat, amelyre most kapaszkodtak fel.

— Figyelem! — mondta Pirx. — Készítse elő mindenki a lézerét! McCork doktor, menjen a csapóajtóhoz, ha szólok, vagy ha találatot kapunk, kinyitja! Vezető! Csökkentse a sebességet!..

A magaslat, amelyre a gép felkúszott, úgy emelkedett ki a sivatagból, mint valami holdbéli őslény sípcsontja, félig a mély homokba merülve; a tükörsima szikla kifényesedett csontvázra vagy óriási koponyára emlékeztette Pirxet. Utasította a kocsivezetőt, hogy menjenek fel a magaslat tetejére. A lánctalp sivító hangot adott, mintha acéllal üveget kaparnának. — Állj! — kiáltotta Pirx, a hirtelen lefékezett kocsi orrával előrebukott, hintázott egy kicsit, a lökéscsillapítók nyögtek az erőfeszítéstől, aztán végre sikerült megállni.

Pirx lenézett a sekély katlanba, melyet sugarasan elágazó régi magmapatakok ovális sánca határolt kétfelől; a széles völgykatlan kétharmad része vakító napfényben ragyogott, egyharmadára koromfekete sötétség borult. Ezen a bársonyos feketeségen fantasztikus, rubinvörös ékszerként parázslott egy szétlőtt jármű roncsa. Pirxen kívül csak a kocsivezető látta, mert az ablakok páncélfedele csukva volt. Pirx, az igazat megvallva, nem tudta, mit csináljon. — Egy terepjáró — gondolta. — Melyik az eleje? Dél felé áll? Eszerint az építkezésről jött. De ki találta el, a Szetaur? Akkor tiszta őrültség, hogy itt mutogatom magam, fedezékbe kell bújni. De hol vannak a többiek? A szembejövők meg az én csoportom?

— Megvan! — kiáltott fel a rádiótávírász. Átkapcsolta a kocsi készülékét a belső hálózatra, hogy mindenki hallhassa sisakjában a rádión fogott hangot.

— Csapásmenti jövesztés! Tömedékfal; kerülékes biztosítás; mélyépítés irányszög szerint; polikristályos metamorfizáció… — áradt Pirx hallgatójából a hang, amely gépiesen, tagoltan és szintelemül ejtette a szavakat.

— Ez ő! — kiáltott fel Pirx. — A Szetaur! Halló, rádiós! Mérje be gyorsan! Adja meg az irányszöget! Na gyerünk, a mindenségit! Amíg még ad! — Úgy ordított, hogy egészen megsüketítette saját hangja, amelyet a sisak zárt tere fölerősített; nem győzte kivárni, míg a távírász észbekap, a kupola tetejéhez ugrott, megragadta a nehéz lézer kettős fogantyúját, és a kupolával együtt forgatni kezdte, szeme már az irányzékon volt. Sisakjában közben tovább szólt a kicsit szomorúnak tűnő, egyenletes, mély hang:

— Szennyezett viszkózus elszíneződés; keresztpásztafejtés meddőcsúszdával — és ez az értelmetlen szóözön halkulni kezdett.

— Mi lesz azzal a szöggel, az istenit?! — toporzékolt Pirx, nem véve le szemét az irányzékról. Zavaros lármát hallott: McCork ugrott előre, félretolta a rádióst, némi huzakodás támadt…

Egyszer csak megszólalt a hallgatóban a kibernetikus nyugodt hangja:

— Irányszög 39,9… 40,0… 40,1… 40,2…

— Ez mozog! — kapott észbe Pirx. A kupolát hajtókarral kellett elfordítani, Pirx olyan vadul tekerte, hogy majd kiugrott a válla. A számok lustán sorjáztak. A piros vonal átugrotta a negyvenest.

A Szetaur hangja hirtelen süvöltésbe csapott át, majd elnémult. Ebben a pillanatban Pirx megnyomta a gombot, és fél kilométerrel lejjebb, éppen a világosság és sötétség határán, a napfénynél vakítóbb tűz lobbant fel a sziklán.

Vastag kesztyűjében roppant nehéz volt tartani a fogantyút. A napnál forróbb láng a katlan sötét mélyébe fúródott, húsz-harminc méterre a már alig izzó roncstól, megállt, majd hőkaréjokat fröcskölő vonalként tovább hasított, kétszer szikraesőt lövellve. A fülhallgatóban valami motyogás hallatszott. Pirx nem törődött vele, tovább nyomta a gombot, míg a tűvékony, szörnyű sugár egy sziklába nem ütközött, hogy ezerfelé verődjön vissza róla. Szeme előtt vörös karikák ugráltak, forgatagukon át megpillantott egy tűhegynél kisebb, vakító lila pontot a sötétség legmélyén, oldalt, nem ott, ahova ő lőtt; de már nem ragadhatta meg a lézer fogantyúit, hogy a fordítókoronggal együtt elmozdítsa, mert kocsijuk előtt folyékony napfényként lobbant fel a szikla.

— Teljes erővel hátra! — ordította, ösztönösen behajlítva a lábát, úgyhogy semmit sem látott többé; de már amúgy sem látott volna egyebet, mint lassan úszó, hol fekete, hol arany karikákat.

Felbődült a motor, a gép akkorát ugrott, hogy Pirx előrebukott, és a kadét meg a rádiós lábához repült. A palackok fűlsiketítően zörögtek, bár jól leszíjazták őket. Hátramenetben robogtak, a hernyótalp hirtelen borzalmasat csikordult, a kocsi megpördült, féloldalra billent, egy pillanatig úgy rémlett, hogy felborul… A vezető kétségbeesetten kapkodott a gázhoz, a fékhez, a sebességváltóhoz, valahogy úrrá lett a vad korcsolyázáson, a gép egy hosszút rázkódott és megállt.

— Ép a kocsi?! — kiáltott Pirx, feltápászkodva a padlóról. — Még jó, hogy gumiszőnyeg van — jutott eszébe.

— Semmi baja! — felelték.

— Na, ez elég közel volt — jegyezte meg már egészen más hangon, felállt, s kiegyengette a hátát. Majd halkabban, kissé sajnálkozva hozzátette:

— Csak két századdal balra, és eltalálom…

McCork visszamászott a helyére.

— Köszönöm, doktor! — kiáltotta Pirx, már a periszkóptól. — Halló, vezető, menjünk le ugyanazon az úton, ahol feljöttünk. Van ott egy sziklakapuféle, igen, az az! Hajtson be a sziklák közé az árnyékba, és álljunk meg…

A terepjáró lassan, szinte nagyon is óvatosan begördült a félig homokba temetett sziklatömbök közé, s megállt az árnyékban, amely láthatatlanná tette.

— Remek! — mondta Pirx majdnem vidáman. — Most két embert kérnék, akik kijönnek velem egy kis felderítésre…

McCork egyszerre jelentkezett a kadéttal.

— Helyes! Figyelem — fordult a többiekhez —, maguk itt maradnak. Ne mozduljanak ki az árnyékból, még akkor sem, ha a Szetaur egyenesen ide tart, csak lapuljanak. No nem mondom, ha már majdnem rámászik a kocsira, akkor védekezni kell, ott a lézer, de ez nem valószínű… Maga — fordult a kocsivezetőhöz —, segítsen ennek a fiatalembernek leszerelni a páncélról a gázpalackokat, maga pedig — mondta a távírásznak —, hívja a Lunát, a repülőteret, az építkezést, a járőröket, és aki jelentkezik, annak mondja meg, hogy a robot megsemmisített egy terepjárót, azt hiszem, az építőkét, és a mi kocsinkról három ember elment vadászni rá. Tehát senki se hadonásszon a lézerrel, ne lövöldözzön vaktában, és a többi… No, akkor gyerünk!

Mivel egy ember csak egy palackot tudott vinni, a kocsivezető vitte a negyediket. Pirx nem a „koponya” csúcsára vezette társait, hanem valamivel arrább, egy felfelé kaptató kis sziklaszorosba. Elmentek, ameddig lehetett, lerakták a palackokat egy nagy szikla alá, és Pirx visszaküldte a kocsivezetőt. Aztán a szikla tetejére könyökölt, s a katlan mélyét távcsövezte. McCork meg a kadét melléje kuporodott. Néhány perc múlva Pirx megszólalt:

— Nem látom. Doktor úr, volt annak valami értelme, amit ez beszélt?

— Nemigen. Amolyan szkizofréniás szózagyvalék…

— A roncs már kezd kihűlni — mondta Pirx.

— Miért lőtt? — kérdezte McCork. — Emberek is lehettek ott.

— Nem volt ott senki.

Pirx milliméterről milliméterre haladt távcsövével, a napsütötte terep minden zugát megvizsgálta.

— Nem volt idejük kiugrani.

— Honnan tudja?

— Mert kettévágta a kocsit. Még most is látni. Alighanem éppen feléje tartottak. Negyven-ötven méterről lőtt rájuk. És mind a két csapóajtó csukva maradt. Nem — tette hozzá néhány másodperc múlva —, a napfényben nincsen. Kiszökni pedig aligha volt ideje… Megpróbáljuk előcsalogatni.

Lehajolt, fölemelte a nehéz palackot a szikla tetejére, és míg maga előtt tolta, így dörmögött a foga között:

— Mindig ilyen indiánhistóriákról álmodoztam…

A palack megdőlt; a szelepnél fogva tartotta, és a sziklán hasalva hátraszólt:

— Ha kékes villanást láttok, lőjetek azonnal abba a lézerszemébe…

Teljes erejéből meglökte a palackot, s az előbb lassan, majd növekvő sebességgel gurulni kezdett a lejtőn. Mind a hárman lövéshez készülődtek, a palack már megtett vagy kétszáz métert, és lassan gurult, mert a terep lejtése csökkent. Meg-megakasztották a kiálló kövek, de átzökkent rajtuk, s egyre kisebb, sötéten csillogó foltja tovább gördült a katlan feneke felé.

— Semmi? — szólt csalódottan Pirx. — Ez vagy okosabb, mint hittem, vagy nem vette észre, vagy…

Elnémult. Alattuk, a lejtőn, vakító fény lobbant fel. A láng szinte rögtön súlyos, piszkossárga felhővé vált, közepe még baljós fényben izzott, széle foszladozott, foszlányai a sziklák lábához tapadtak.

— Klór… — jegyezte meg Pirx. — Miért nem lőttetek? Nem látszott semmi?

— Nem — felelt egyszerre a kadét és McCork.

— A gazember! Egy hasadékban lapul, vagy oldalról lő. Most már igazán kétlem, hagy ebből kisül valami, de azért megpróbáljuk…

Fölemelte a második palackot, és az első után küldte. Eleinte ugyanúgy gurult, de a lejtő közepe táján megperdült és megállt. Pirx utána se nézett, csak az árnyékos háromszöget figyelte, ahol a Szetaur rejtőzött. Lassan teltek a másodpercek. Hirtelen robbanás rázta meg a lejtőt. A robot búvóhelyét Pirx most sem fedezte fel, de látta a lövés vonalát, illetve annak egy részét, mert az első gázfelhő maradványán áthaladó lézersugár vakító fonalként öltött testet. Rögtön végigvezette az irányzékot a már halványodó, fényes röppálya mentén, s amikor a célkereszt a sötét terep széléhez ért, megnyomta a ravaszt. Szinte ugyanekkor kezdett lőni McCork, s egy pillanat múlva a kadét is csatlakozott hozzájuk. Három fénytű szántotta végig a katlan fekete mélyét, s ekkor mintha egy óriási, tüzes födél csapódott volna le az orruk előtt — egész sziklafedezékük belerendült, széleiről millió tüzes szivárvány fröccsent szét, izzó kvarc záporozott űrruhájukra és sisakjukra, nyomban mikroszkopikus könnycseppekké fagyva; már a szikla mögött hasaltak, amikor fejük fölött, mint a fehéren izzó penge, áthasított a második és a harmadik lövés. A sugár a szikla tetejét súrolta, s üvegesen dermedő buborékokat hagyott maga után.

— Megvagytok? — kérdezte Pirx, föl sem emelve a fejét.

— Meg!

— Én is! — hangzott a válasz.

— Menjen le a kocsihoz, és mondja meg a távírásznak, hogy hívjon ide mindenkit, mert a robot itt van, és igyekszünk feltartóztatni, amíg csak lehet — fordult Pirx a kadéthoz. A fiú elkúszott, mint a rák, majd előrehajolva futott a sziklák felé, amelyek között a lánctalpas állt.

— Két palackunk maradt, fejenként egy. Most új hadállást keresünk, doktor. De vigyázzon és maradjon fedezékben, mert az ellenség már belőtte magát a magaslatunkra…

Azzal Pirx felkapta az egyik palackot, s lehetőleg a nagy sziklatömbök árnyékában maradva, előrerohant, amilyen gyorsan csak bírt. Vagy kétszáz lépéssel arrább meglapultak egy magmasánc mögött. A kadét, a kocsitól jövet, nem találta meg őket azonnal. Lihegett, mintha legalább egy mérföldet futott volna.

— Nyugalom, nem ég a ház! — csillapította Pirx. — No, mi újság?

— Megvan a rádiókapcsolat… — A kadét lekuporodott, Pirx látta hunyorgó szemét a sisak ablaka mögött. A kocsiban, amelyik elpusztult… négy ember volt az építkezésről. Egy másik kocsinak vissza kellett fordulnia, mert elromlott a lézere… a többi tovább ment, és semmit sem vett észre… — Pirx bólintott, mintha azt mondaná: „sejtettem”.

— No és mi van még? Hol a mi csoportunk?

— Majdnem az egész csoport húsz mérföldre van innét. Az egyik rakétajárőr jelentette, hogy látja a Szetaurt, és mind odarohantak, pedig vaklárma volt. Három kicsi nem felel a hívásra.

— Mikor érnek ide?

— Egyelőre csak vétel van… — bökte ki félénken a kadét.

— Csak vétel? Hogyhogy?!

— A távírász azt mondja, vagy az adóval van baj, vagy ezen a helyen kioltódik az adás. Kérdezteti, helyet váltóztathat-e, hogy megpróbálja…

— Változtasson helyet, ha muszáj — felelte Pirx. — Hé, ne rohanjon úgy! Nézzen a lába elé!

De a kölyök már nemigen hallotta, vágtatott vissza.

— Legjobb esetben fél óra múlva érnek ide, ha sikerül beszélni velük — jegyezte meg Pirx. McCork hallgatott. Pirx fontolgatta, mit tegyenek. Várjon vagy ne várjon? Ha terepjárókkal lerohannák a katlant, valószínűleg célt érnének, de veszteségek árán. A lánctalpasok, ellentétben a Szetaurral, nagy és lassú célpontok, s együtt kellene haladniuk, mert a párharc ugyanúgy végződne, mint az előbbi az építkezés kocsijával. Valami fortélyon törte a fejét, hogy kicsalogassa a Szetaurt a napos területre. Ha például leküldhetne egy üres, távirányított terepjárót csaléteknek, és mondjuk, felülről lőne a robotra…

Eszébe villant, hogy tulajdonképpen senkire sem kellene várnia, hiszen van egy terepjárója. De a terv sehogy sem akart összeállni. Csak úgy vaktában nekiereszteni a kocsit, annak nincs értelme. A robot szitává lövi, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. Vajon tudja-e, hogy az árnyék, amelyben lapul, ekkora fölényt ad neki? Hiszen nem harcra gyártott gép, nem ismeri a taktikát… Őrültségében van valami rendszer, de mi lehet az? Némán kuporogtak a kősánc tövében, a vaksötét, hideg árnyékban. Egyszer csak Pirxnek az az érzése támadt, hogy szörnyű ostobaság itt üldögélni. Ha odalent volna a Szetaur helyében, vajon mit csinálna? Nyugtalanság fogta el, mert biztos volt benne, hogy támadni igyekezne. A tétlen várakozás semmi előnyt nem ígér. Akkor pedig — talán éppen feléjük tart! Eljuthat egészen a nyugati sziklafalig, mindig árnyékban maradva, aztán meg annyi kőszirtet és lávarepedést talál, hogy akármeddig elbujkálhat a labirintusukban…

Már szinte biztosra vette, hogy a Szetaur így cselekszik, és bármelyik pillanatban felbukkanhat.

— Attól tartok, doktor, hogy ez rajtunk akar ütni mondta gyorsan, és talpra ugrott. — Mi a véleménye?

— Hadicselre gyanakszik? — kérdezte mosolyogva McCork. — Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Logikus lenne, de vajon logikusan cselekszik-e? Nehéz kérdés…

— Meg kell próbálni még egyszer — dörmögte Pirx. Leengedjük ezeket a palackokat, aztán meglátjuk, mit csinál…

— Értem. Máris?…

— Igen. Gyerünk!

Felvonszolták a palackokat a magaslat tetejére, és vigyázva, hogy a robot meg ne lássa őket, csaknem egyszerre letaszították a két fémhengert. Sajnos, levegő híján nem hallhatták, gurulnak-e a palackok, és hogyan. Pirx bátorságot gyűjtött, és noha furcsa módon csupasznak érezte magát — mintha nem is lenne fején az acélgömb, testén a háromrétegű, jó nehéz szkafander —, szorosan a sziklához tapadva, óvatosan kikémlelt.

A katlanban semmi sem változott. Csak a jármű roncsa nem látszott többé, mert kihűlt és beleolvadt a feketeségbe. Az árnyéksáv ugyanott terült el; a szabálytalan, erősen megnyúlt koromfekete háromszög alapjával a legmagasabb, nyugati sziklafalra támaszkodott. Az egyik palack vagy száz lépéssel alattuk egy kőnek ütközött, hosszába fordult és megállt. A másik még gurult, de egyre lassabban; egyre kisebbnek rémlett, végül szintén elakadt. És az, hogy egyéb nem történt, nagyon nem tetszett Pirxnek. „Igazán nem buta — gondolta. — Nem akar olyan célpontra lőni, amit az orra elé tesznek.” — Próbálta megkeresni a helyet, ahol a Szetaur lézerszeme vagy tíz perccel ezelőtt utoljára felvillant, de nem találta.

— Lehet, hogy már nincs is ott — töprengett. — Visszahúzódhat egyszerűen észak felé; mehet a katlan fenekén is, vagy akármelyik magmarepedésben… Ha eléri a meredély alatti labirintust, bottal üthetjük a nyomát…

Lassan, oda se nézve, fölemelte a lézer agyát, s meglazította izmait.

— McCork doktor! — mondta. — Jöjjön ide! És mikor a doktor odakúszott, így szólt:

— Látja a két palackot? Az egyik itt alattunk, a másik lejjebb…

— Látom.

— Lőjön rá először a közelebbire, aztán, mondjuk. negyven másodperc múlva, a távolabbira… De ne innét! — tette hozzá gyorsan. — Jobb helyet kell találnia. Például ott? — mutatta. — Az elég jó hely, abban a mélyedésben. És a lövés után kússzon azonnal hátra. Jó?

McCork nem kérdezett semmit, rögtön elfutott a megadott irányba, mélyen előrehajolva. Pirx türelmetlenül várt. Ha csak egy kicsit is hasonlít az emberhez, kíváncsinak kell lennie. Minden értelmes teremtmény kíváncsi, és a kíváncsiság cselekvésre ösztökéli, ha olyasmi történik, amit nem ért… Már nem látta a doktort. Megtiltotta magának, hogy a palackokra nézzen, amelyek mindjárt felrobbannak a lövésektől; figyelmét az árnyéksáv és a sziklafal közötti napsütötte kőmezőre összpontosította. Szeméhez illesztette a távcsövet, és kémlelni kezdte a lávazuhatagos labirintust. Groteszk idomok vonultak el a látcső előtt, mintha egy absztrakt szobrász műhelyében készültek volna: elvékonyodó, dugóhúzószerűen csavarodott obeliszkek, zegzugos repedésekkel szabdalt táblák; a vakító felületek és ágas-bogas árnyékok zűrzavara szinte a szemidegeit csiklandozta. Odalent, a lejtőn — inkább sejtette, mint látta — fellobbant és kibomlott egy fényfolt. Hamarosan követte a másik. Aztán semmi. Csak érverése zakatolt a sisakban, amelyen át a nap a koponyájába fúrta sugarait. Tovább pásztázta látcsövével a kőtörmelékek zűrzavaros mozaikját.

Odalent mozdult valami. Pirx megmerevedett. Egy borotvaéles kőlap mögül, amely gigászi, kicsorbult kőbaltára hasonlított, sötét félkör bukkant elő, színe olyan, mint a szikláé, de ennek a valaminek karjai voltak, kétfelől megragadta a sziklát — és Pirx most már derékig szemügyre vehette. Nem látszott fejetlen lénynek, inkább embernek, aki egy afrikai varázsló természetfölöttien nagy maszkját viseli, arcát, nyakát, vállát eltakaró, lapos és ezért kissé hátborzongató maszkot… Pirx jobb könyöke a lézer agyához tapadt, de eszébe sem jutott most lőni. Túl nagy volt a kockázat — elég kicsi az esély, hogy viszonylag gyenge fegyverével ilyen messziről célba találjon. Amaz nem mozdult; úgy rémlett, mintha vállából alig kidomborodó feje a két gázfelhő foszlányait figyelné, amelyek tehetetlenül tágulva a légüres térben, lefelé húzódtak a lejtőn. Elég sokáig maradt így. Mintha nem értené, mi történt, és most nem tudná eldönteni, mit csináljon. Ebben a tanácstalan habozásban, amelyet Pirx tökéletesen megértett, volt valami olyan megdöbbentően ismerős, emberi, hogy elszorult a torka. Mit tennék én az ő helyében, mire gondolnék? Hogy itt valaki ugyanolyan tárgyakra lő, mint amilyenekre én lőttem, tehát az a valaki talán nem ellenség, hanem inkább szövetségesféle. De alighanem tudnám, hogy nincs szövetségesem. No és ha egy ugyanolyan lenne, mint én vagyok?

A robot megremegett. Mozdulatai simák és rendkívül gyorsak voltak. Hirtelen teljes magasságában előbukkant, felállt a magas szikla tetejére, mintha még egyre a két robbanás rejtélyes okát kémlelné. Aztán megfordult, leugrott a szikláról, és kissé előrehajolva futni kezdett; eltűnt Pirx szeme elől, de csak néhány másodpercre, aztán ismét felbukkant a magmalabirintus valamelyik árkában. A katlan fenekén futva, egyre közeledett Pirxhez; már csak a lejtő választotta el őket. Pirx latolgatta, ne lőjön-e mégis. De a robot csak megvillant a keskeny fénysávokban, és rögtön ismét beolvadt a feketeségbe; azonkívül folyton irányt kellett változtatnia, mert az omladékok közötti utat választotta, és Pirx nem tudhatta előre, hol tűnik fel a következő pillanatban a fejetlen törzs a futó emberéhez hasonlóan egyensúlyozó karokkal, hogy fémesen megvillanjon, és megint eltűnjön. Ekkor villám cikázott át az omladék mozaikján, szikraesőt fakasztva a lávatömbökből, ahol a Szetaur éppen futott. Ki lőtt? Pirx nem látta McCorkot, de a lövés az ellenkezőirányból jött: biztosan a kadét, az a taknyos, az a szamár! Szidta magában, mint a bokrot, mert a lövés persze nem talált; a fémtorony már távolabb villant meg egy másodperc töredékére, aztán végleg eltűnt. „És ráadásul hátulról lőtt rá!” — gondolta Pirx dühöngve, s egyáltalán nem érezte, milyen értelmetlen ez a vád. A Szetaur pedig meg sem próbált visszalőni — miért? Kereste, de hiába. Talán már a kőfaldomborulata rejti el? Könnyen lehetséges… Akkor itt most biztonságosan lehet mozogni… Pirx lesiklott sziklájáról, látva, hogy innét már hiába nézelődik. Kissé előrehajolva futni kezdett a gerincen, megpillantotta a kadétot, aki úgy hasalt, mint a lőállásban, lábfejét laposan szétvetve és a sziklához szorítva, s érthetetlen kedve támadt, hogy fenékbe rúgja, amint a bő űrruhában olyan nevetségesen kiáll a fara. Lassított, de csak annyira, hogy odakiálthasson:

— Ne merj nekem lőni, hallod?! Tedd le azt a lézert!

És mire a kadét, oldalára hengeredve, hüledező pillantásával keresni kezdte — a hang ugyanis fülhallgatójában szólalt meg, nem árulva el az irányt vagy a helyet, ahonnét ered —, máris tovább futott; rohant, ahogy csak bírt, nehogy a robotnak végleg nyoma vesszen, míg egy széles szakadékhoz nem ért, amelyen át leláthatott egészen a katlan fenekéig.

Tektonikus árok volt ez, de olyan régi, hogy partjai már omladoztak, éles peremük lekopott; olyan lett, mint. egy erózió vájta hegyi szurdok. Pirx habozott. Nem látta a Szetaurt; egyébként innen valószínűleg nem is láthatta volna. Leereszkedett hát a szurdokba, lövésre kész lézerrel; érezte, hogy őrültséget csinál, de nem tudott ellenállni annak, ami erre ösztökélte; azt mondta magában, hogy csak meg akarja pillantani, megáll az első olyan helyen, ahonnét jól beláthatja a sziklafal utolsó szakaszát meg alatta az egész omladék-labirintust, és amíg így futott, előrehajolva, s a kavicsok jégesőként zuhogtak a lába alól, talán hitte is; egyébként nem sokat gondolkodott ezekben a másodpercekben. A Holdon lévén, súlya nem volt több tizenöt kilogrammnál, de az egyre meredekebb lejtőn így is meg-megcsúszott, nyolcméteres ugrásokkal rohant lefelé, fékezve, ahogy csak bírt, már a sziklafal derekánál járt, a szurdok mélysége csökkent, aztán véget ért az árok; a napfényben, vagy száz méterrel lejjebb, már a lávatömbök kezdődtek, árnyékos felük feketéllett, déli oldaluk ragyogott. „Befürödtem” — gondolta; szinte karnyújtásnyira került a kőlabirintustól, ahol a Szetaur bolyong. Villámgyorsan körülnézett. Egyedül volt; a gerinc magasan felette rajzolódott izzó falával a fekete égre. Az előbb madártávlatból pillantott be a sziklák közötti járatokba, most eltakarták előle az ösvények útvesztőjét a közeli sziklatömbök. „Baj van — villant át rajta — nem kellene visszafordulni?” — De valami rejtélyes okból tudta, hogy úgysem fordul vissza.

Itt azonban nem álldogálhatott. Tíz lépéssel lejjebb volt egy magányos magmapad, nyilván annak a lávanyelvnek a vége, amely valaha izzó folyamként indult el a Torricelli gigászi falától, s utolsó erejével elérte ezt a katlant. Jobb híján ez is megteszi fedezéknek. Egy ugrással elérte. Most különösen kellemetlen volt ez a hosszú holdbéli vitorlázás, ez a lassított repülés, amilyet álmunkban érzünk; sohasem tudta igazán megszokni. A szögletes magmatömb mögé húzódva kipillantott, és meglátta a Szetaurt, amint kihajolt két hegyes kőoszlop közül, fémvállával súrolva megkerülte a harmadikat, s megállt. Pirx oldalról látta, csak részben megvilágítva; csak jobb karja csillogott zsírosan és sötéten, mint egy jól olajozott gépalkatrész, teste többi részét elfedte az árnyék. Már fölemelte a lézert, amikor a robot, mintha hirtelen megérzett volna valamit, egy szempillantás alatt eltűnt. Talán most is ott áll, csak az árnyékba húzódott? Azt az árnyékot kellene megcélozni? Célzott, de ujját nem tette a ravaszra. Meglazította izmait, a fegyver csöve lehanyatlott. Várt. A Szetaur sehol sem volt. A kőmező pokoli útvesztőként terült el Pirx lába alatt, órákig lehetne itt bújócskázni, a megdermedt és megrepedezett láva geometrikus, de mégis képtelenül bizarr alakzatai között. „Hol lehet? — tűnődött. — Ha legalább hallhatnék valamit, de ez az átkozott levegőtlen világ, mint a lidércnyomás… Ha leugornék, vadászhatnék rá. Nem, ezt azért mégsem, én nem vagyok örült… De hát gondolni mindenre szabad: a szakadék nem több tizenkét méternél, annyi, mintha két méterről ugranék le a Földön; lent árnyékba kerülnék, és láthatatlanul tovább húzódhatnék a sziklafal mentén, hátulról mindig fedezne a kőfal, és előbb-utóbb egyenesen puskavégre kerülne…” A kőlabirintusban nem moccant semmi. A Földön ennyi idő alatt már jócskán haladt volna a nap az égen, de itt, a hosszú holdnappalban, szinte egy helyben állt, kioltva a legközelebbi csillagok fényét, úgyhogy fekete üresség vette körül, amelyet mintha narancsszínű, ágas-bogas köd hálózna be… Félig kibújt a sziklája mögül. Semmi. Kezdett dühbe gurulni. Miért nem jönnek a többiek? Lehetetlen, hogy még most se legyen rádiókapcsolat… Talán végre kizavarják az omladék közül… Megnézte óráját a csuklóján, a vastag üveg alatt, és elcsodálkozott: csak tizenhárom perc telt el, amióta McCorkkal beszélt.

Már arra készült, hogy elhagyja hadállását, mikor hirtelen két dolog történt, egyformán váratlanul. A sziklakapuban, a katlant kelet felől lezáró két magmasánc között megpillantotta az egymás nyomában gördülő terepjárókat. Még messze voltak, talán egy kilométernél is messzebb; teljes gázzal robogtak, hosszú, látszólag mozdulatlan porcsíkot húzva maguk után. Ugyanakkor két, emberihez hasonló, de fémkesztyűs, nagy kéz jelent meg a szakadék peremén, s utánuk, olyan gyorsan, hogy Pirx vissza sem tudott húzódni, előbukkant a Szetaur. Alig tíz méter választotta el őket. Pirx látta a hatalmas vállak között a fejet helyettesítő tömör domborulatot, amelyen mozdulatlanul villogott az optikai nyílások üvege, mint két tágra nyitott, fekete szem, közepén pedig a harmadik, iszonyú lézerszem, a most csukott fedőlap alatt. Igaz, hogy neki is lézer volt a kezében, de a gép reakciói hasonlíthatatlanul gyorsabbak az övéinél. Egyébként nem is próbált lőni — egyszerűen kővé dermedt a fényes napsütésben, félig még guggolva, ahogyan a robot hirtelen felbukkanása érte, amint felugrott a földről, és nézték egymást: emberszobor és gépszobor, mind a kettő fémbe öltözve. Ekkor szörnyű villanás szaggatta szét a teret Pirx előtt, s a hő lökésétől hátrazuhant. Estében nem vesztette el az eszméletét, és ebben a töredékmásodpercben csak csodálkozást érzett, mert esküdni mert volna, hogy nem a Szetaur lőtt rá, hiszen mindvégig látta sötét és vak lézerszemét.

Hanyatt esett, a sugár mellette ment el — de nyilvánvalóan őrá céloztak, mert a szörnyű villanás egy másodperc múlva megismétlődött, és lemetszette a kőtorony egy részét, amely az imént őt védte; olvadt fémcseppek fröccsentek szét, s röptükben vakító pókhálóvá dermedtek. Most az mentette meg, hogy embermagasságba céloztak, ő pedig feküdt — az első terepjáró volt az, ők lőttek a lézerrel. Oldalára fordult, s akkor meglátta a háttal álló Szetaurt, aki mozdulatlanul, mintha bronzból öntötték volna, kétszer felvillantotta ibolyaszínű napját. Ebből a távolságból is látszott, hogy az első terepjáró egész lánctalpa, a hengerekkel és a vezérkerékkel együtt, a földre omlik; körülötte akkora felhő támadt porból és izzó gázokból, hogy a második kocsiban elvakultak, és már nem tudtak lőni. A két és fél méteres óriás lassan a fekvő emberre pillantott, aki még most is fegyverét szorongatta, aztán elfordult és kissé behajlította térdét, vissza akarva ugrani oda, ahonnét jött, de Pirx kényelmetlenül, féloldalasan rálőtt; csak a lábát akarta ellőni, de megremegett a karja, mikor meghúzta a ravaszt, s a tüzes kés tetőtől talpig végigszántott az óriáson, úgyhogy izzó vastömegként zuhant le a katlan fenekére.




A terepjáró legénysége ép bőrrel úszta meg a kocsi pusztulását, még csak meg sem pörkölődtek. Pirx megtudta, bár csak jóval később, hogy azért lőttek őrá, mert a Szetaurt, amelynek sötét teste beolvadt a sziklafal sötét hátterébe, egyáltalán nem vették észre. A tapasztalatlan irányzónak az sem tűnt fel, hogy az alak, amelyet megcéloz, világos alumínium űrruhát visel. Pirx majdnem biztos volt benne, hogy a következő lövést már nem élte volna túl. A Szetaur mentette meg — de vajon tudatosan-e? Sokszor felidézte magában azt a néhány utolsó másodpercet, és egyre szilárdabbá vált a meggyőződése, hogy a robot olyan helyen állt, ahonnét felmérhette, melyikük a távoli lövés célpontja. Akkor tehát őt akarta megmenteni? Senki sem tudott erre válaszolni. Az intelektronikusok „a körülmények összejátszását” emlegették; megindokolni ezt a semmitmondó magyarázatot egyikük sem volt képes. Hasonló esettel még sohasem találkoztak, a szakirodalomban sem szerepel ilyesmi. Egyhangúlag leszögezték, hogy Pirx azt tette, amit tennie kellett; de neki ez kevés volt. Hosszú évekre emlékezetébe vésődött azoknak a töredékmásodperceknek a képe, amikor a halállal találkozott és megmenekült, hogy soha ne ismerje meg a teljes igazságot; és keserű volt a tudat, hogy csalárd és hitvány módon, orvul hátbadöfte megmentőjét.




Murányi Beatrix fordítása




A BALESET


Angyal négykor sem tért vissza, de mintha ezt senki sem vette volna észre. Öt felé már sötétedett, és Pirx, nem annyira aggódva, inkább csodálkozva, meg akarta kérdezni Krullt, hogy mit jelenthet ez. Aztán mégsem szólt; nem ő volt a csoport parancsnoka, és egy ilyen kérdés, ha mégoly jogos és teljesen ártatlan is, a sértődések egész láncreakcióját válthatta volna ki. Jól ismerte ezt a jelenséget, sokszor előfordul, különösen olyan alkalmilag összeverődött csoportoknál, mint ez. Három ember, a lehető legkülönbözőbb szakmából, egy teljesen haszontalan bolygó hegyvidékének szívében olyan feladatot végez, amelyet nyilván mindegyikük — éppúgy, mint ő — értelmetlennek tart. Egy ócska kis gravisztáttal hozták ide őket, az már itt is marad, mert úgyis kiselejtezték. Kaptak egy összerakható alumíniumbarakkot, néhány műszert meg egy végnapjait élő rádióállomást, amelyből több volt a bosszúság, mint a haszon; ezzel a felszereléssel kellett volna hét hét alatt „általános felderítést” végezniük, ami persze képtelenség. Pirx sohasem vállalt volna el ilyen feladatot, hiszen tudta, hogy csak a Bázis felfedező csoportjának kutatási területét akarják növelni, eggyel több számot beírni a jelentésekbe, amelyekkel az adatfeldolgozó gépeket táplálják; az egésznek csak a jövő évi keret— és létszámelosztás szempontjából lehet valami jelentősége. És csak azért, hogy a memóriaszalagokon megjelenjen az a lyukasztott szám, itt csücsülnek majdnem ötven napig az isten háta mögött. Más körülmények között a vidék talán kellemes is, legalábbis mint hegymászó terep, a hegymászás gyönyörűségei azonban, természetesen, a legszigorúbban tilosak. Pirx legfeljebb képzeletben tehette meg a csábító túrákat, a szeizmikusmérések és háromszögelések közben.

A bolygónak nincs is más neve, mint ióta per 116 per 47. A Vízöntő Proximája körül kering. Ez volt a leghasonlóbb a Földhöz minden bolygó közül, amelyet Pirx valaha látott: kis sárga nap, sós óceánok, amelyek a légkört oxigénnel dúsító, szorgos moszatoktól vöröseszöldek, primitív növényzettel borított, három karéjos, nagy szárazföld. Egyenesen kínálkozna a betelepítésre, ha nem G típusú a napja, mégpedig a nemrég felfedezett G VII alosztályból, tehát bizonytalan, mert sugárzása változásra gyanús; ha pedig az asztrofizikusok kimondták a vétójukat, kútba esett minden terv az új ígéret Földjének hasznosítására nézve, bár a gyanús csillagból talán csak százmillió év múlva lesz nova.

Pirx olykor mérgelődött, hogy beugratták ebbe az expedícióba, de alapjában véve azért nem bánta meg. Úgy állt a helyzet, hogy három hónapig a Bázison kell rostokolnia, mert korábban nem indul űrhajó a Naprendszer felé; mivel pedig a Bázison csak az a gyönyörűség várta, hogy ott ücsörögjön a klimatizált földalatti kertekben, és hülyítő tévéműsorokat nézzen (legalább tízéves konzervműsorokat), szívesen ráállt a főnöke javaslatára, az viszont örült, hogy segítségére lehet Krullnak; nem volt ugyanis szabad embere, márpedig a szabályzat tiltja, hogy egy expedíció csak két emberből álljon. Pirx tehát főnyeremény volt a kozmográfus számára. Krull egyébként semmi lelkesedést nem mutatott, sem akkor, sem később; eleinte Pirx aggódott is, hogy Krull azzal gyanúsítja: „nagyúri szeszélyből” csapott fel űrhajóparancsnok létére beosztott felderítőnek; úgy rémlett, Krull titokban neheztel rá. Pedig nem neheztelt, csak úgy megkeseredett élete derekára (negyvenen felül járt), mintha világéletében űrömmel etették volna. Mivel pedig egy ilyen magányos szigeten összezárva semmit sem lehet eltitkolni, s az emberek, minden gyengéjükkel és erényükkel együtt, olyan átlátszóak lesznek, mint az üveg, Pirx hamarosan megértette, mi okozta ezt a hajszálrepedést Krull jellemében, aki pedig ember a talpán, hiszen több mint tíz évi Földön kívüli szolgálat van mögötte. Krull nem lehetett az, ami lenni akart, mivel az óhajtott szakmára nem volt alkalmas. Nem kozmográfus akart lenni, hanem intelektronikus; Pirx ezt abból találta ki, hogy Krull mindig fensőbbséges hangot ütött meg, valahányszor Massenával beszélgetve intelektronikai témák kerültek szóba („intelektro” — mondta egyébként Krull, mert ez a szakmai zsargon).

Massena, sajnos, nem volt túlságosan megértő, vagy egyszerűen nem érdekelték Krull indítékai, elég az hozzá, hogy amikor a kozmográfus egyszer csökönyösen kitartott egy hibás megoldás mellett, nem érte be kurta cáfolattal, hanem ceruzát ragadva, két vállra fektette Krullt, fejére olvasta az egész matematikai levezetést, és olyan elégedetten húzta alá az eredményt, mintha nem annyira saját igazát bizonyítatta volna be, mint inkább azt, hogy Krull nagyképű szamár. Pedig ez nem volt igaz. Nem volt nagyképű, csak betegesen érzékeny; ez gyakori az olyanoknál, akiknek ambíciója más irányú, mint a tehetségük.

Pirx, aki ennek a beszélgetésnek akaratlan tanúja volt — ezt bajosan kerülhette volna el, hiszen együtt laktak a negyven négyzetméteres barakkban, amelynek közfalai, csak elméletben hangszigetelők —, sejtette, mi lesz a dolog vége. És csakugyan: Krull nem merte kimutatni Massena előtt, mennyire bántja ez a vereség, tehát minden dühével Pirx ellen fordult, persze csak a maga módján: a legszükségesebb mondatokon kívül nem szólt hozzá többé.

Pirx tehát csak Massenával beszélgethetett. Ezzel a fekete hajú, kék szemű idegemberrel összebarátkozhatott volna, de mindig idegenkedett a túlérzékeny emberektől, mert szíve mélyén nem bízott bennük. Massenának mindig volt valami baja: hol a torkába kellett belenézni, hol azt mondta, hogy időváltozás lesz, mert szaggat a dereka (időváltozás nem lett, de mindig újra megjósolta), állítólag álmatlanságban szenvedett, és minden este hosszan keresgélte az altatóját, bár valószínűleg sohasem vette be, csak odakészítette az ágya mellé, minden eshetőségre, reggel pedig azt magyarázta. Pirxnek, aki késő éjszakáig olvasott és jól hallotta horkolását, hogy le sem hunyta. a szemét (alighanem így is hitte). Ettől eltekintve kitűnő szakember volt, ragyogó matematikus és tehetséges szervező. Őt bízták meg az automatikus, vagyis ember nélküli felderítés folyamatos programozásával. El is hozott egy ilyen programot, hogy „szabad perceiben” kidolgozza, Krull pedig szenvedett, mert Massena nagyon gyorsan és jól elvégezte a munkáját, úgyhogy csakugyan sok szabad ideje maradt, tehát nem tehetett neki szemrehányást, hogy elhanyagolja kötelességeit. Massenára annál is nagyobb szükségük volt, mivel — bármilyen furcsa — a miniatűr bolygókutató expedíció tagjai között egyetlen igazi planetológus sem akadt, hiszen Krull sem volt az.

Bámulatos és egyben kétségbeejtő, hogy mennyi bonyodalmat képes teremteni, bármelyikük különleges erőfeszítése nélkül, három, lényegében egész rendes, normális ember egymáshoz való viszonya egy olyan sziklasivatagban, mint ennek az isten háta mögötti bolygónak a déli fennsíkja.

Volt az expedíciónak még egy tagja, bár nem ember: az említett Angyal, vagyis Anorganikus Gyorsmemóriájú Alegység, az egyik legújabb modell, amelyet magas önállósági fokozatú kutatások céljára gyártottak a Földön. Massena jelenléte, kibernetikusi minőségében, merő anakronizmus volt: a szabályzat előírta, hogy ahol robot van, ott lennie kell valakinek, aki szükség esetén megjavítja. A szabályzatot azonban tíz éve szerkesztették — mint ismeretes, nem módosítják túl gyakran —, Angyalról viszont maga Massena mondta, hogy inkább az javíthatná meg őt szükség esetén; a robot ugyanis nemcsak tökéletesen működött, hanem orvosi alapismeretekkel is rendelkezett. Pirx már régen észrevette, hogy az embereket könnyebb megismerni a robotokhoz való viszonyukból, mint emberi kapcsolataikból. Az ő nemzedéke már olyan világba született bele, amelynek a robotok éppúgy természetes részét alkotják, mint az űrhajók, de a robotok kérdése mégis megőrzött egy sajátos árnyalatot, amely nem mentes az irracionalizmus maradványaitól. Sokan könnyebben megkedveltek egy közönséges gépezetet, például az autójukat, mint egy gondolkodó gépet. A tervezők sokirányú kísérletezésének szakasza már vége felé járt; legalábbis úgy látszott. Csak két típusú robotot építettek: részint erősen szakosított, részint univerzális robotokat. Az utóbbiaknak csak egy kis csoportja készült emberhez hasonló formában, ezek is csak azért, mert minden kipróbált konstrukció közül a természettől kölcsönzött forma vált be a legjobban, különösen az úttalan bolygóvidékek nehéz körülményei között.

A mérnökök nem nagyon örültek, mikor gyártmányaik olyan önállóságot kezdtek tanúsítani, hogy akaratlanul is holmi belső életre kellett gondolniuk. Általában azt mondták, hogy a robotok gondolkodnak, de „nincs személyiségük”. Igaz, senki sem hallott olyan robotról, amely dühbe gurul, lelkesedik, sír vagy nevet; tökéletesen kiegyensúlyozottak voltak, ahogyan a tervezők kívánták. De mivel agyuk nem szerelőszalagon készült, hanem a monokristályok lassú növesztésével, ellenőrizhetetlen statisztikus szórásnak kitéve, a molekulák mikroszkopikus eltolódásai olyan végső különbségeket idéztek elő, hogy jószerivel nem létezett két azonos robot. Tehát mégis egyéniségek? Nem — felelte a kibernetikus —, csak egy valószínűségi folyamat eredményei; így gondolta Pirx is, mint alighanem mindenki, akinek gyakran volt dolga velük, aki évek hosszú során átérezte maga körül hallgatag, mindig célszerű, mindig logikus sürgölődésüket. Persze minden robot jobban hasonlított egymáshoz, mint az emberekhez, de nekik is megvoltak a bogaraik, a kedvteléseik, sőt olyanok is akadtak, amelyek a parancsok teljesítésénél valami „passzív ellenállást” tanúsítottak; ha ez a jelenség fokozódott, nagyjavítás lett a vége.

Pirxnek, mint bizonyára még sokaknak, nem volt egészen tiszta a lelkiismerete ezekkel a különös gépekkel szemben, amelyek olyan pontosan és gyakran oly leleményesen teljesítették parancsait. Talán akkor kezdődött ez, amikor a Coriolanus parancsnoka volt; elég az hozzá, hogy alapvető fenntartások éltek benne: nem tartotta egészen becsületesnek azt a helyzetet, azt a viszonyt, hogy az ember önmagán kívül létező gondolkodást teremtett, és azt függővé tette saját magától. Aligha tudta volna megmondani, miből fakad ez az enyhe nyugtalanság. Mintha nyomná valami a lelkiismeretét: kiegyenlítetlen számla, elhibázott döntés vagy talán — mondjuk ki nyíltan — valami ügyesen elkövetett disznóság. Galádul számító az a józan mértéktartás, amellyel az ember az önmagáról szerzett ismereteket hideg gépekbe táplálja, ügyelve, hogy csak annyi szellemi életük legyen, amennyi szükséges, de ne próbálhassák elhódítani alkotójuktól a világot. Goethe aranymondása: In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister — az ötletes mérnökökre vonatkoztatva váratlanul olyan dicséretté változott, amely gúnyos elitélésbe csap át, hiszen ők nem saját magukat akarják korlátozni, hanem műveiket, mégpedig kegyetlen precizitással. Persze, Pirx sohasem merte hangosan kimondani ezeket a gondolatait, mert jól tudta milyen nevetségesen hangzanának; a robotokat nem egzisztenciális helyzetük által nyomják el vagy zsákmányolják ki, hanem egyszerűbb, erkölcsileg nehezebben támadható, de ugyanakkor még rosszabb dolog történik: már létrejöttük előtt korlátozzák őket, a tervrajz papírján.

Aznapra — utolsó előtti napjuk volt ez a bolygón munkájukat tulajdonképpen már befejezték. De mikor a regisztráló szalagok rendezéséhez fogtak, kiderült, hogy hiányzik egy tekercs. Előbb átkutatták a gép adattárolóját, aztán feltúrtak minden polcot és fiókot, miközben Krull kétszer is rászólt Pirxre, hogy nézze át alaposan a saját holmiját; ez már igazán rosszindulatú kötekedés volt, hiszen Pirx nem is látta a hiányzó szalagot, és nyilván nem dugta el a bőröndjébe. Pirxnek viszketett a nyelve, hogy végre odamondjon valamit, annál inkább, mivel eddig mindent lenyelt, magában mentegetve Krull nyers, sőt sértő viselkedését, ahogy tudta. De most sem csattant fel, inkább megjegyezte, hogy ha meg kell ismételni a mérést, ő szívesen elvégzi, Angyal segítségével.

Krull azonban úgy vélte, hogy Angyalnak semmi szüksége Pirx segítségére, tehát felszerelték a robotot műszerrel, filmtekercsekkel, olsztereibe rakétapatronokat töltöttek, és kiküldték a magas hegyek alatti fennsík tetejére.

A robot reggel nyolckor ment el; Massena meg is jegyezte, hogy ebédig biztosan végez. De a délután is elmúlt, besötétedett, és Angyal még akkor sem tért vissza.

Pirx a barakk sarkában ült, a falra szerelt kadmiumlámpa alatt, egy ronggyá olvasott régi könyvvel, amelyet még a Bázison kapott kölcsön valamelyik pilótától, de a mondatok alig jutottak el a tudatáig. Nem ült valami kényelmesen. A bordás alumíniumfal törte a hátát, a felfújható párnában alig volt levegő, a vásznon át húsába nyomódtak a székváz hegyes csavarjai. Mégsem állt fel, mert a kényelmetlenség furcsa módon összhangban volt egyre növekvő dühével. Krull is, Massena is úgy tett, mintha észre sem venné Angyal távollétét. Krull, aki igazán nem tréfás ember, és soha nem is próbált szellemeskedni, ismeretlen okból kezdettől fogva makacsul. Angyalkámnak, sőt Vasangyalnak nevezte a robotot, sohasem szólította másképp, és Pirx már annyit bosszankodott ezen a jelentéktelen badarságon, hogy ezért az egyért megutálta a kozmográfust. Massena a szakmabeliek szemével nézte Angyalt: minden intelektronikus tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha tudná, milyen molekuláris folyamatok és áramok váltják ki a robot ilyen és nem amolyan reakcióját vagy válaszát, tehát gúnyosan kacagnak, ha a robotok állítólagos lelkivilágát említik előttük. De azért úgy bánt Angyallal, mint rendes gépész a Diesel-motorjával: nem engedte túlterhelni, kedvelte jó működéséért, és tisztességesen gondját viselte.

Hatkor Pirx már nem bírta tovább a kuckójában, mert elzsibbadt a lába. Nyújtózkodni kezdett, hogy a csontjai is ropogtak, mozgatta a lábfejét és térdhajlításokat végzett, hogy vérkeringése helyreálljon, aztán átlósan róni kezdte a barakkot, jól tudva, hogy a számítások összegezésébe merült Krullt ezzel idegesíti a legjobban.

— Igazán csöndben maradhatnátok! — fakadt ki végre Krull, többes számban, mintha nem tudná, hogy Pirx mászkál, Massena ugyanis a légpárnás karosszékben elnyúlva, hallgatóval a fülén és mulatságosan ábrándozó arckifejezéssel, békésen rádiózott. Pirx kilépett a ház ajtaján, amelyet vadul rázott az erős nyugati szél. Megállt a szélrohamoktól remegő bádogfal előtt, s mikor szeme kissé megszokta a sötétséget, arrafelé kémlelt, ahonnét Angyalnak jönnie kell. Csak az erősen hunyorgó, ritkás csillagokat látta. Dudált, süvített a hideg szél, felborzolta a haját, metszően vágott az orrába és a tüdejébe — lehetett vagy negyven méteres sebessége másodpercenként. Egy darabig álldogált, aztán fázni kezdett, és visszament a barakkba. Massena éppen ásított, levette fejéről a fülhallgatót, és ujjaival belefésült a hajába, Krull pedig szigorú képpel, homlokát ráncolva, irattartókba rendezte feljegyzéseit, türelmesen az asztalhoz ütögetve minden papírcsomót, hogy a lapok egymáshoz illeszkedjenek.

— Nincsen! — szólalt meg Pirx, és maga is elcsodálkozott a hangján: szinte kihívásként vetette oda ezt a szót. Ők is észrevehették a különös hangsúlyt, mert Massena gyors pillantást vetett Pirxre, és megjegyezte:

— Nem baj, sötétben is hazatalál, infravörössel…

Pirx ránézett, de nem válaszolt. Elment Krull mellett, fölvette a székről otthagyott könyvét, és kuckójába telepedve olvasást színlelt. A szél erősödött, egyre vadabbul süvített, valami puhán a falhoz ütődött, talán egy kis faág; aztán megint némán teltek a percek. Massena szemlátomást arra várt, hogy Pirx, szokott áldozatkészségével, feltálalja a vacsorát. Végül felállt, és hozzálátott a melegítőpatronos konzervdobozok felnyitásához; előzőleg gondosan áttanulmányozta a címkéket, mintha azt remélné, hogy valami eddig fel nem fedezett csemegére bukkan a készletben. Pirxnek nem volt kedve enni. Tulajdonképpen éhes volt, mégsem mozdult a helyéről. Lassan úrrá lett rajta valami komisz, hideg düh, amely, isten tudja, miért, két társa ellen irányult, pedig, végső soron, rosszabbakat is el lehetett képzelni náluk. Azt gondolta-e, hogy Angyalnak valami baja történt? Hogy, tegyük fel, megtámadták a bolygó „titokzatos lakói”, tehát olyan lények, amelyekben a fantasztákon kívül senki sem hisz? Ha csak egy esélye is lenne a százezerhez, hogy a bolygót bármiféle lények lakják, biztosan nem ülnének itt, csip-csup ügyeikkel foglalkozva, hanem haladéktalanul megtennék mindazokat a lépéseket, amelyeket a szabályzat tizennyolcadik cikkelyének második, ötödik, hatodik és hetedik pontja, meg a különleges eljárási előírások harmadik és negyedik fejezete előír. De még ennyi esélye sincs; semennyi sincs. Akkor már előbb robbanna fel a bolygó bizonytalan napja. Igen, az sokkal valószínűbb. De hát akkor mi történhetett?

Pirx érezte, hogy a szélrohamoktól meg-megremegő barakkban csak látszólagos a nyugalom. Nem csak ő színlelte, hogy olvas, és egyszerűen megfeledkezett a vacsoráról. A másik kettő is valami nehezen meghatározható, de percről percre érezhetőbb játékot játszott.

Angyal „műszaki szinten” Massena hatáskörébe tartozott, mert ő az intelektronikus, másfelől viszont, mint az expedíció tagja, a parancsnok, vagyis Krull hatáskörébe. Esetleges hibájáért mindkettő felelős lehetett. Talán Massena nézett el valamit, vagy Krull jelölte ki helytelenül Angyal megteendő útját? Ezt azonban, végső soron, nem lett volna nehéz megállapítani. Nem ez okozta az egyre feszültebb némaságot.

Krull kezdettől fogva tüntetően lekezelte a robotot: fölényeskedett vele, és gyakran adott neki olyan utasításokat, amilyeneket a másik kettő sohasem adott volna, már csak azért sem, mert az univerzális robot nem lakáj. Viselkedésének magyarázata nyilván az a sikertelen, de makacs kísérlet volt, hogy Angyalón keresztül próbálja megérteni Massenát, akibe nyíltan belekötni nem mert.

Most idegháború folyt közöttük: aki elsőnek mutatja ki, hogy aggódik Angyal miatt, az elismeri vereségét. Pirx érezte, hogy őt magát is bevonták ebbe az ostoba és most mégis olyan feszült, néma viadalba. Töprengett, mit tenne, ha ő lenne a csoport parancsnoka. Egyelőre nem sokat tehetne; ilyen éjszakán nem indulhatnak el keresgélni. Mindenképpen meg kell várni a reggelt, legfeljebb a rádióhívást lehet megpróbálni, de sikerre alig van remény, mert az ultrarövid hullámok hatósugara ezen a hegyes-völgyes vidéken csekély. Eddig sohasem küldték ki a robotot egyedül, már csak azért sem, mert a szabályzat, noha nem tiltja ezt a módszert, mindenféle fenntartással és paragrafussal bástyázza körül. Egyébként, ördög vigye a szabályzatot! Pirx úgy vélte: Massena, ahelyett, hogy idegesítő módon az odasült konzervmaradványokat kapargálja ki a dobozból, mégiscsak megpróbálhatná a rádióhívást. Gondolkodott, mi történne, ha ő maga tenné meg. Valaminek végül is történnie kell. Kitörheti egy robot a lábát? Még sohasem hallott ilyesmiről.

Felállt, az asztalhoz ment, és magán érezve a másik kettő közömbösnek szánt, futó pillantását, szemügyre vette a térképet, amelyre Krull reggel maga rajzolta be Angyal útvonalát. Úgy fest, hogy a parancsnokot ellenőrzi? Hirtelen felnézett, Krull pillantásával találkozott, aki mondani akart valamit, láthatólag már nyitotta is a száját. De mikor Pirx hideg, súlyos tekintete ránehezedett, csak megköszörülte a torkát, és visszagörnyedve, tovább osztályozta papírjait. Pirx alaposan rávillanthatta a szemét, de nem szándékosan; ilyen percekben mindig felébredt benne valami, ami az űrhajón engedelmességet és enyhén aggodalmas tiszteletet biztosított számára.

Letette a térképet. Az útvonal csak a nagy sziklafalig vezetett; a három veszélyes szakadékot a kijelölt út elkerülte. Elképzelhető, hogy a robot nem teljesítette feladatát? Nem, az lehetetlen.

„De hiszen egy gödörben is kificamodhat az ember lába! — gondolta. — Nem, képtelenség. Az olyan robot, mint Angyal, negyvenméteres zuhanást is kibír, nagyobb megpróbáltatásokra van méretezve, jobb anyagból készült, mint a törékeny csontok. De hát akkor mi az ördög történhetett?”

Kiegyenesedett, tiszteletet ébresztő magasságából először Massenára pillantott, aki fintorogva fújta túl forró teáját, aztán Krullra, végül elszántan hátat fordított, átment a kis hálószobába, a kelleténél hevesebben kirántotta felhajtható ágyát a falból, négy gyakorlott mozdulattal ledobta ruháját, és bemászott a hálózsákba. Tudta, hogy nem fog egyhamar elaludni, de mára torkig volt ezzel a társasággal. Különben is, ha velük marad, talán még odamond valamit, amire semmi szükség, hiszen holnap úgyis elválnak az Ampère fedélzetén; mihelyt az űrhajóra lépnek, a bolygókutató munkacsoport feloszlik.

Már a félálom képei gomolyogtak szemhéja alatt, ezüstös sávok úsztak el, vattacukorszerű fénypamacsok hívogatták aludni, még átfordította párnáját a hűvösebbik oldalára — és hirtelen Angyal alakja jelent meg a szeme előtt, mintha ott állna, tapintható valóságában, ahogyan reggel, pár perccel nyolc előtt, utoljára látta. Massena éppen ellátta rakétapatronokkal, amelyek segítségével percekig a levegőben lebeghet, fittyet hányva a gravitációnak; egyébként valamennyien használtak ilyen készüléket, persze csak a szigorú szabályzatban pontosan meghatározott körülmények között. Furcsa jelenet volt, mint mindig, amikor az ember segít valamiben a robotnak, mert rendszerint éppen fordítva történik. De Angyal nem érte el kezével az olsztereket púpként meredező, tömött hátizsákja alatt. Mondani sem kell, hogy két embernek való rakományt cipelt. Persze, nem érte sérelem, hiszen végeredményben csak gép, és szükség esetén tizenhat gépi lőerő teljesítményt fejt ki a szívét helyettesítő mikroszkopikus stronciumelem jóvoltából. Most azonban, biztosan a ködös félálom miatt, Pirx valahogy másképp látta a dolgot, egész lelkével a hallgatag Angyal oldalán állt, és hajlamos volt azt hinni, hogy Angyal, akárcsak ő maga egyáltalán nem is nyugodt természetű, csak azért látszik annak, mert meggyőződése, hogy ilyennek kell lenni. Közvetlenül elalvás előtt még gondolt valamire. Szigorúan magánjellegű fantáziálás volt, amilyet talán csak azért engedélyez magának az ember, mert felébredése után rendszerint nem emlékszik rá, s a másnapi feledés ma minden bűn alól feloldozza. Elképzelte, szavak nélkül, azt a mesebeli, mitikus helyzetet, amely — régen tudta ezt, mint mindenki — sohasem valósulhat meg: a robotok lázadását. És a mélységes, néma bizonyosság érzésével, hogy akkor az ő oldalukon állna, rögtön elaludt, mintegy megtisztulva.

Korán felébredt, és nem tudni, miért, az volt az első gondolata, hogy elállt a szél. Aztán eszébe jutott Angyal meg a saját elalvás előtti fantáziái; kicsit zavarba jött, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulhatott a fejében. Jó darabig feküdt még az ágyban, míg végül arra a valamelyest megnyugtató véleményre jutott, hogy azokat az elalvás előtti, gomolygó képeket már félálomban látta, tehát keletkezésükhöz csak jelentéktelen, félig tudatos segítséget nyújtott (megint más a helyzet az álommal, amely magától terem). Mivel általában távol álltak tőle az ilyen lélektani eszmefuttatások, most meg azon csodálkozott el, hogy miért rágódik ilyesmin. Felkönyökölt és hallgatózott: teljes csend volt. Elhúzta a függönyt a feje fölötti kis ablakon. Kora hajnal szürkéllett a homályos üveg mögött. Ekkor ébredt csak rá, hogy ki kell menni a hegyekbe. Felugrott az ágyról, bekukkantott a közös helyiségbe. A robot nem volt ott. A másik kettő már felkelt. Reggeli közben Krull mellesleg megjegyezte, mintha még este elhatározták volna, hogy rögtön indulniuk kell, mert estefelé megérkezik az Ampère, a barakk szétszerelést és a csomagolás pedig legalább másfél órát igényel, ha nem többet. Mindezt, alighanem szándékosan, úgy mondta, hogy ne legyen világos, vajon főleg a hiányzó adatok miatt kell nekivágniuk az útnak, vagy pedig Angyal miatt.

Pirx evett, mint a farkas, de egy árva szót sem szólt. Mikor a másik kettő még a kávéját itta, felállt, beletúrt a zsákjába, s előszedett egy köteg fehér nylonkötelet, kalapácsot és kampókat. Némi gondolkodás után hegymászó cipőjét is a hátizsákba dobta — minden eshetőségre.

Alig pirkadt még, amikor kiléptek a házból. A csillagok már nem látszottak a színtelen égen. Nehéz, lilás szürkeség ült a földön, az arcokon, és magában a mozdulatlan, jeges levegőben. Az északi hegyek dermedt, fekete tömegként sötétlettek, a közelebbi, déli gerinc rajzolat nélküli, felpuhult álarcnak látszott, csúcsait vakító, narancsszínű fénysáv keretezte. Ebben a távoli, valószerűtlen fényben fehéren gomolygott a három ember szájából felszálló pára. Bár a légkör ritkább volt a földinél, könnyen lélegeztek. Megálltak a síkság végén. Elmaradtak mögöttük az utolsó fűcsomók is, piszkosszürkén a hátráló éjszaka, és a hegyek mögül előkúszó nappal zavaros félhomályában. Előttük gleccser-moréna nyúlt el, a kőfolyam homályosan derengett, mintha víz alatt húzódna. Néhány száz lépéssel feljebb megkezdődtek a váratlan, rövid szélrohamok. Tovább kapaszkodtak, könnyen átlépték a kisebb köveket, felhágtak a nagyobbakra, egy-egy lapos kő megbillent és a másikhoz koppant, néha kavicsgörgeteg indult el bakancsuk alól, és visszhangos morajjal zúdult le a lejtőn, mintha ébredezne valaki odalent. Olykor megreccsent egy vállszíj, megcsikordult egy szöges bakancs; ezek a gyér hangok olyan jelleget adtak menetelésüknek, mintha összeforrott, egyetértő, gyakorlott hegymászó csapat indulna túrára. Pirx Massena után haladt, másodiknak. Még sötét volt ahhoz, hogy meglássák a távoli sziklafalak rajzolatát; Pirx összehúzott szemmel fürkészte a messzeséget, egy-egy figyelmetlen lépésnél megcsúszott a sziklán, de azért továbbra is csak a távolba kémlelt, mintha nemcsak közvetlen környezetéből akarna menekülni, hanem saját magától is, minden gondolattól. Angyalra nem is gondolt, tekintetével beleolvadt a tökéletesen közömbös, kortalan sziklák birodalmába, amelyeket csak az emberi képzelet lát félelmetesnek és kihívónak.

A bolygón jól elkülönülő évszakok voltak. Ők a nyár végén érkeztek, most pedig a völgyekben már vége felé járt a csupa vörös és arany hegyvidéki ősz, de a nap, rácáfolva a hegyi patakok habjaiban sodródó, lehullott falevelekre, most is melegen sütött, és felhőtlen napokon még itt, a fennsíkon is megizzasztotta az embert. Csak a sűrűsödő ködök jelezték a hó és a fagy közeledtét. De akkorra a bolygón már senki sem lesz; és Pirxnek hirtelen úgy rémlett, hogy ennél az elkövetkező, tökéletesen üres, hófehér világnál el sem tud gondolni kívánatosabbat.

A félhomály ritkulása észrevehetetlen volt, de szeme minden percben a táj újabb részleteit fedezte fel. Az ég már egészen elhalványodott, sem éjszakai, sem nappali nem volt, hajnalpír sem színezte. Olyan kristálytisztán és nyugodtan kezdődött a nappal, mintha egy túlhűtött üveggömb belsejében lennének. Valamivel följebb tejszerű ködsávon hatoltak át, amely hajlékonyan, kanyargósan tapadt a talajhoz, és amikor kiléptek a ködből, Pirx megpillantotta még nem napsütötte, de a fehér hajnalfényben már tisztán kirajzolódó úticéljukat. Egy sziklahát felé igyekeztek, amely körülbelül a pár száz méterrel följebb feketéllő, legmagasabb, kettős szirt alatt csatlakozik a fő hegyvonulathoz. Ennek a sziklahátnak a kerek kiszélesedésén kellett Angyalnak az utolsó méréseket elvégeznie. Oda-vissza könnyű volt az út — semmiféle váratlan szakadék, semmi, csak az egyhangúan szürke kőgörgetegek, itt-ott élénksárga penészpikkelyekkel. Pirx, egyik ingadozó kőről a másikra lépve, szüntelenül az égre rajzolódó, koromfekete sziklafalat nézte, s talán azért, mert semmi másra nem akart gondolni, elképzelte magában, hogy közönséges hegymászó túrára megy, akár csak a Földön. Mindjárt másképp látta a sziklákat. Igazán úgy festett, mintha a csúcsot akarnák megmászni, hiszen egyenesen a sziklahát felé haladtak, amely tömören emelkedett ki a görgeteges lejtőből. Ez a sziklahát a meredek falhoz csatlakozott, a fal magasságának egyharmadánál, és ott ferdén álló kőlapokban végződött. Onnét az óriási fal szinte függőlegesen meredezett. Körülbelül száz méterrel följebb egy másfajta kőzet, a gránitnál világosabb, vöröses diabáz változó szélességű csíkja szelte át ferdén az egész falat.

A csúcs egy ideig magához bűvölte Pirx tekintetét patetikus körvonalával, de amint közeledtek felé, az történt, ami ilyenkor rendszerint történni szokott: a csúcs el-eltűnt, a hegy az erős perspektivikus rövidülésben különálló, egymást eltakaró részekre esett szét, lába pedig nem látszott többé laposnak, kidomborodtak a pillérek, előtűnt a kiszögellések, párkányok, vakon végződő kürtők egész gazdagsága, a régi repedések labirintusa. E kusza domborzat fölött egy ideig fel-felragyogott az első napsugarak aranyos fényében maga a csúcs, dermedten és furcsamód szelíden, aztán végleg eltűnt. Pirx már le sem tudta venni a szemét a kolosszusról — igen, ez még a Földön is figyelemre és erőfeszítésre méltó sziklafal lenne, különösen a miatt az erősen kidomborodó diabázréteg miatt. Onnét az aranyos napfényben fürdő csúcsig már rövidnek és könnyűnek tetszett az út, nehéznek látszottak viszont a kiugrók, különösen a legnagyobb, amelynek alsó része nedvességtől vagy jégtől csillogott, és inkább feketésvolt, mint vörös, akár az alvadt vér.

Pirx szabadjára engedte képzeletét. Hiszen lehetne ez a fal egy idegen nap alatti névtelen csúcs meredélye helyett ostromok és kudarcok hírével övezett hegyorom, személyes, jó ismerőse az alpinistáknak, éppúgy, mint egy jól ismert arc, amelyen minden ráncocskának és vonásnak megvan a maga története. Ezek az alig látható, vékony repedések, sötét párkányok és sekély hasadékok jelenthetnék egy-egy ostrom legmagasabb pontját, hosszú pihenők, szűkszavú tanácskozások, lendületes rohamok és komor visszafordulások, minden taktikai és technikai fogás ellenére bekövetkezett kudarcok színhelyét; az ilyen hegy úgy összekapcsolódik az emberi sorsokkal, hogy minden hegymászó, akit legyőzött, újra meg újra visszatér hozzá, tovább bízik és reménykedik a győzelemben, és az újabb ostromnál az emlékezetében őrzött útvonallal méri az élettelen szikladomborzatot. Gazdag története lehetne ennek a falnak: új meg új próbálkozások, útvonalváltozatok, sikerek és áldozatok hosszú krónikája, fényképekkel, amelyeken pontozott vonal jelzi az útvonalakat, kis keresztek az elért legmagasabb pontot… Pirx könnyen el tudta képzelni mindezt, sőt éppenséggel furcsának tetszett, hogy nem így van.

Massena kissé görnyedten menetelt előtte. Az egyre élesebb fényben a „könnyű helyek” csalóka látszatnak bizonyultak; csak a távolság kékes köde mosta el a csillogó sziklafal részleteit, a hegyet oly békésen belengő párafátyol keltette azt a benyomást, hogy a fal könnyen enged, és nem tartogat halálos veszélyt. Már elérte őket a ragyogó napfény, hosszú, mozgékony árnyékot vetettek. A görgetegkúp csúcsa alatt jártak; a sziklafal két nagy kürtőjében, ahonnét a kövek legördültek, még éjszaka honolt; a mozdulatlan kőgörgeteg ott feltornyosult, és hirtelen eltűnt, elnyelte a teljes feketeség.

Már régóta nem lehetett egyetlen pillantással átfogni a hegy tömbjét. Az arányok megváltoztak, a fal, amely messziről bármely sziklafalhoz hasonlított, megmutatta egyedüli, egyéni domborzatát. Egyre hatalmasabban tornyosult föléjük az óriási pillér, amely a kőlapok szétszórt kártyacsomagja fölött meredezett, egyre nagyobb és szélesebb lett, végül mindent eltakart, háttérbe szorított, s egyedül maradt, a soha meg nem világított helyek komor, hideg árnyékába merülve. Éppen elérték a hóhatárt, a lehulló kövek törmelékével borított hófoltokat, mikor Massena meglassította. lépteit, aztán megállt, mintha hallgatózna. Pirx, aki elsőnek érte utol, megértette, miről van szó: Massena a fülére mutatott, az indikátor mogyorónyi hallgatójára.

— Itt volt?

Massena csak bólintott, s a piszkos, jeges hófelülethez közelítette az indikátor fémrúdját. Angyal, cipőtalpát radioaktív izotópokkal itatták át, és nyomát az indikátor kimutatta. Erre kellett járnia tegnap, csak azt nem lehetett tudni, hogy felfelé menet, vagy visszatérőben. Mindenesetre a nyomára bukkantak. Ettől kezdve már lassabban mentek tovább.

A sötét pillér látszólag már egészen közel volt, de Pirx tudta, a hegyekben milyen csalóka a távolság megítélése. Csak mentek, mentek, most már a görgeteg hava és kövei felett, a fűrészfogas rajzú, régi kis gerincen; Pirxnek úgy rémlett, hogy a teljes csöndben hallja Massena fülhallgatójának sípolását, de ez alighanem lehetetlen volt. Massena néhányszor megállt, keresgélt az alumíniumrúddal, leengedte, majdnem a sziklához érintette, hurkokat és nyolcasokat rajzolt vele a levegőbe, mintha varázsvessző lenne, aztán, mikor megtalálta a nyomot, továbbindult. Már nem voltak messze attól a helytől, ahol Angyalnak a méréseket kellett végeznie; Pirx figyelmesen szemlélődött, mintha Angyal nyomait keresné.

De a szikla üres volt. Az út legkönnyebb részét már megtették; előttük nagy kőlapok meredeztek, különféle szögben, a pillér lába alól. A pillér fala olyan volt, mint egy szándékosan készített gigászi metszet a kőzetrétegek szemléltetésére. Itt-ott felszínre került a helység ősi magva, amely helyenként megrepedezett a több kilométeres fal iszonyú tömege alatt. Még száz lépés, még ötven tovább nem lehetett menni.

Massena körbe járkált, a szikla fölött mozgatva az indikátor végét, napszemüvegét a homlokára tolta, összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal keringett, látszólag össze-vissza, míg végül, tíz-egynéhány méterre tőlük, hirtelen megállt és megszólalt:

— Itt volt. Elég sokáig.

— Honnan tudod? — kérdezte Pirx.

Massena vállat vont, kivette füléből a vékony vezetéken függő hallgatót, és az indikátorrúddal együtt odaadta Pirxnek. Most Pirx is meghallotta a csipogó, sípoló hangot, amely olykor sivításba olvadt össze. A sziklán semmiféle nyom nem volt, csak a koponyáját betöltő éles hang tanúsította, hogy Angyal valóban sokáig mászkálhatott ezen a helyen, hiszen csaknem minden négyzetméter magán viselte a nyomát. A látszólagos zűrzavarból Pirx lassacskán valami értelmet is kihámozott: Angyal, úgy látszik, ugyanazon az úton jött, mint ők, felállította a háromlábú műszert, majd a mérések és felvételek készítése közben, a kamerát forgatva, körülötte járkált, azután néhányszor áthelyezte, jobb megfigyelőpontot keresve. Igen, ez érthető. De mi történt aztán?

Pirx körüljárta ezt a helyet, egyre nagyobb köröket írt le, csigavonalban, keresve az eltávolodó nyomot, a visszaút nyomát — de nem találta. Mintha Angyal pontosan a saját nyomán tért volna vissza; ez azonban teljesen valószínűtlennek látszott, hiszen nincs radioaktivitás-érzékelője, tehát nem állapíthatta meg centiméteres pontossággal, hogy merről jött. Krull mondott valamit Massenának, de Pirx nem ügyelt rájuk, csak járkált körbe, míg hirtelen úgy rémlett, hogy a hallgató egyetlen rövid, de éles hangot ad. Milliméterenként vezette visszafelé az indikátort. Igen, itt! Kinyitotta a szemét és körülnézett, előzőleg ugyanis még a szemét is behunyta, hogy jobban figyelhesse a műszer hangját. A nyom a fal tövében volt: mintha a robot nem fordult volna vissza a tábor felé, hanem éppen ellenkezőleg, a függőleges sziklafal felé tartott volna.

Ez furcsa. Ugyan mit akart ott?

Pirx a következő nyomot kereste, de a szikla néma maradt, végig kellett vizsgálnia a pillér lábánál egymásra tornyosuló repedezett kőlapokat; nem tudhatta, melyikre lépett Angyal. Végre talált egy nyomot, öt méterre az előzőtől; ilyen nagyot ugrott volna? De minek? Visszafelé ment, kisvártatva megtalálta az elhagyott nyomot: a robot egyik kőről a másikra ugrált. Amint előrehajolva, egyenletesen mozgatta a rudat, hirtelen összerezzent: mintha bomba robbant volna a fejében, úgy felvisított a műszer. Elfintorodott, mert a hang szinte fájdalmas volt. Benézett a kőlap mögé, és megdermedt. Két szikla között, a természetes, sekély hasadék alján, ott volt teljes épségben a készülék meg a fényképezőgép, mellettük pedig, a sziklának támasztva, Angyal hátizsákja, kioldott szíjakkal, de rendesen összecsomagolva. Odahívta a többieket. Futva érkeztek, és éppúgy elámultak a leleten, mint ő. Krull megvizsgálta a kazettákat — a robot, úgy látszik, minden mérést elvégzett. A munkát nem kellett megismételniük. Már csak Angyal sorsa várt felderítésre.

Massena tölcsért formált a kezéből, s éles kiáltásokkal hívogatta Angyalt, de csak a hosszan csengő, távoli visszhang válaszolt. Pirx összerezzent, mert ez a kiáltás pontosan olyan volt, mintha ember tűnt volna el a hegyekben. Az intelektronikus kisvártatva előhúzta zsebéből a lapos rádióadót, leült és a robot hívójelét kezdte ismételgetni, de látszott rajta, hogy inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből csinálja. Pirx közben egyre a nyom folytatását kereste. A robot elég soká keringett itt — a hallgatóban sok apró sípolás hallatszott, és ez végleg zavarba ejtette Pirxet. Végre sikerült nagyjából körülhatárolnia a területet, ahol a robot ide-oda járkált. Elindult ezen a körön, hogy megtalálja a tovább vezető nyomot.

Megtette a teljes kört, és visszaért a pillér alá. A sziklatetőt, amelyen álltak, mintegy másfél méteres hasadék választotta el a teljesen függőleges sziklafaltól. A hasadék fenekét a görgeteg szintjéről visszapattant apró, éles kőszilánkok borították. Pirx ezt a helyet is gondosan megvizsgálta, de a műszer néma maradt. Teljesen érthetetlen rejtély előtt állott: a jelek szerint Angyal egyszerűen eloszlott a levegőben. A másik kettő félhangon tanácskozott a háta mögött, Pirx pedig lassan felnézett; első ízben vette szemügyre ilyen közelről a magasba szökő pillért. Hallatlanul erős kihívást érzett a sziklafal fenséges nyugalmában; azaz nem is annyira kihívást, inkább olyasmit, mint egy kinyújtott kéz — és rögtön utána azt a bizonyosságot is, hogy a kihívásnak engedni kell; hagy ez egy út kezdete, amelyre rá kell lépni. Szeme ösztönösen megkereste az első fogásokat; biztosnak látszottak. Egyetlen hosszú, jól kiszámított lépéssel át lehet jutni a hasadékon, és rögtön rálépni egy kicsiny, de biztos kiszögellésre; azután kétségkívül rézsút kellene elindulni, a nyílegyenes repedés mentén, amely néhány méterrel följebb sekély kürtőben folytatódik. Pirx, tulajdonképpen nem is tudva, miért, fölemelte az indikátort, és előrehajolva, amennyire csak bírt, ahhoz a kiszögelléshez közelítette, a hasadék túloldalán. A műszer megszólalt. Pirx a biztonság kedvéért megismételte a műveletet, fáradságosan egyensúlyozva, hogy le ne pottyanjon, mert erősen ki kellett hajolnia. Megint hallotta a rövid sípolást. Most már nem volt kétsége. Társaihoz fordult.

— Fölfelé ment — mondta nyugodtan, a sziklafalra mutatva. Krull, úgy látszott, nem értette meg, Massena pedig azt kérdezte:

— Fölfelé? Hogyhogy? Minek ment volna fölfelé?

— Nem tudom. Ott van a nyoma — felelte Pirx tettetett közönnyel. Massena először úgy vélte, hogy Pirx téved, de hamarosan maga is meggyőződött az igazságról. Nyilvánvaló: Angyal egyetlen hosszúlépéssel átugrott a hasadékon, s elindult a helyenként kitáguló repedés mentén — felfelé a falon. Megrökönyödve álltak. Krull kijelenthette, hogy a robot, miután a méréseket elvégezte, nyilván elromlott valamiképpen, „elprogamozódott”; Massena erősködött, hogy ez lehetetlen, hiszen Angyal lent hagyta a műszereket meg a hátizsákját, mint aki tervszerűen készül a nehéz hegymászásra, tehát valaminek történnie kellett, ami erre késztette.

Pirx hallgatott. Magában már elhatározta, hogy felmászik a sziklafalra, akár egyedül is. Krull úgysem jöhet, mert a feladat gyakorlott hegymászót igényel, nem is akármilyet. Massena viszont említette egyszer, hogy sokat űzte ezt a sportot; állítólag jól ért a kampótechnikához. Ezért, mikor a másik kettő elhallgatott, Pirx egyszerűen közölte a szándékát, és megkérdezte, hajlandó-e Massena vele tartani.

Krull azonnal ellentmondott. A szabályzat tiltja a veszélyes vállalkozásokat; délután jön értük az Ampère, addig szét kell szedniük a barakkot, és össze kell csomagolniuk; a mérések készen vannak; a robot nyilván elromlott, egyszerűen elveszettnek kell nyilvánítani, a zárójelentésben majd ismertetik a körülményeket.

— Szóval hagyjuk itt, és repüljünk el? — kérdezte Pirx. Nyugalma szemlátomást bosszantotta Krullt. Észrevehető erőfeszítéssel fékezte magát, s azt felelte, hogy a zárójelentésben pontosan leírja majd az eseményeket és a csoport tagjainak véleményét, a legvalószínűbb következtetéssel együtt: vagy a memóriamnesztronok, vagy a motivációs áramkör hibája, esetleg deszinkronizálódás.

Massena megjegyezte, hogy a három közül egyik sem lehetséges, mivel Angyalnak egyáltalán nincsenek mnesztronjai; homogén monokristályos szerkezete van, amelyet molekulárisan növesztettek túlhűtött diamágneses oldatokból, nyomelem izotópokkal szennyezve…

Szemlátomást Krullt akarta gyötörni, rábizonyítva, hogy olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért; Pirx már oda se hallgatott. Hátat fordított, és ismét a pillér lábát méregette, de már másképpen, mint eddig: a képzelet játékából valóság lett. Kicsit restelkedve ugyan, de határozottan örült, hogy összemérheti erejét ezzel a heggyel.

Massena elhatározta, hogy vele tart, talán azért, hogy ebben is szembehelyezkedjen Krull-lal. Pirx a felét se hallotta Massena fejtegetésének, hogy a rejtélyt feltétlenül tisztázni kell, mert ha egyszerűen visszafordulnak, talán örökké ismeretlen marad valami fontos és titokzatos jelenség, amely a robotot ilyen váratlan viselkedésre indította; ha csak öt százalék valószínűsége is van egy efféle jelenségnek, már akkor is tökéletesen indokolt, hogy vállalják a hegymászás kockázatát.

Krull, ezt el kell ismerni, belenyugodott vereségébe, és nem vesztegetett több szót. Csönd lett. Massena elkezdte lekapcsolni hátáról a készülékeket; Pirx, aki közben már elékészítette kötelét, kalapácsát, kampóit, és recés gumitalpú cipőre cserélte fel nehéz bakancsát, lopva rásandított. Látta, hogy Massena kissé ideges. Persze, nem annyira az iménti szóváltása miatt Krull-lal, inkább azért, mert talán kissé meggondolatlanul lovalta bele magát elhatározásába, és most már nem visszakozhat. Pirx arra gondolt: ha most azt mondaná Massenának, maradjon inkább lent, az talán rá is állna; de az is lehet, hogy felpiszkált ambíciója kerekedne felül. Nem. szólt azonban semmit, mivel az út eleje könnyűnek ígérkezett ugyan, de nem tudhatta, mi várja őket feljebb, különösen ott, ahol a fal jó részét eltakarják a kiugrók. Hiszen meg sem vizsgálta távcsővel a falat, mert eszébe sem jutott, hogy meg fogják mászni. De a kötelet meg a kampókat mégis elhozta; vajon miért? Nem boncolgatta ezt az ellentmondást, inkább felállt, megvárta Massenát, aztán kimért léptekkel megindultak a fal lába felé.

— Én megyek elöl — mondta Pirx —, egyelőre egész kötélhosszra, aztán majd meglátjuk.

Massena bólintott. Pirx még egyszer hátra nézett, hogy mit csinál Krull, akitől szó nélkül váltak el. Ott állt, ahol hagyták, a ledobott hátizsákok mellett. Már olyan magasan voltak, hogy az északi hegygerincek mögött olajzöld foltként tűntek fel a távoli alföldek. A görgeteges lejtő lába még árnyékban volt, csak a csúcsok fehérlettek vakítóan, s ez a fény szétszórt aureolaként besütött az égre rajzolódó magas gerinc beszögellésein.

Pirx megtette a nagy lépést, lába megtalálta a támaszt, felhúzódzkodott, és könnyedén elindult felfelé. Az első néhány méter igazán gyerekjáték volt. Kimérten, szinte lustán kapaszkodott, közvetlenül szeme előtt vonultak el a szikla érdes, egyenlőtlen rétegei, a sötétebb színű mélyedések. Megtámasztotta a lábát, felhúzódzkodott, és megint följebb lépett, érezte az éjszaka dermesztő, fagyos leheletét, amely a sziklából áradt. Szíve kicsit gyorsabban dobogott, de szabadon lélegzett, s az izommunka kellemesen fölmelegítette. A tiszta levegőben szinte sistergett alatta a sziklához súrlódó kötél; mielőtt elfogyott volna, Pirx jó biztosítóhelyet talált; másvalakit a kötélen vezetett volna föl, de előbb látni akarta, mit tud Massena. Beékelte magát az egész pillért átszelő, ferde hasadékba, s Massenára várva, szemügyre vehette a nagy kürtőt, amelyet, ferdén emelkedve, lassan megközelítettek — itt éppen szürke kőzuhataggá szélesedett, a hegyoldal amfiteátrumszerűen bemélyedt; lentről ez a hely teljesen laposnak, érdektelennek látszott, csak most vehette ki pompás, gazdag domborzatát. Olyan nagyszerűen érezte itt magát egyedül, hogy szinte összerezzent, amikor Massena felbukkant mellette; rögtön tovább is indult. Így ismétlődött ez, ritmikusan és nyugodtan; minden újabb biztosítóhelyen ellenőrizte az indikátorral, hogy járt-e itt Angyal; csak egyszer tévesztette el a nyomát, vissza kellett ereszkednie egy könnyű kis kürtőből, mert a robot itt traverzálni kezdett. Angyal nem volt hegymászó, Pirx mégis könnyen kitalálta, merre haladt, olyan — szinte azt mondta volna — szükségszerű, olyan logikus volt ez az út a sziklafalon: így lehetett a leggyorsabban magasságot nyerni. Mindenesetre biztos volt abban, hogy Angyal csakugyan hegymászó túrára indult. Pirx egy percig sem tűnődött azon, miért csinálta ezt Angyal. Mindig meg tudta tiltani magának a hiábavaló töprengést. Lassan kiismerte az ellenfelet, s közben a látszólag elfelejtett módszerek és fogások feléledtek emlékezetében, és csalhatatlanul megsúgták, mikor mit kell tennie; még az sem okozott gondot, hogy elég gyakran szabaddá kellett tennie egyik kezét, mert a radioaktív nyomot kereste az indikátorral. Egy berepedt, de szilárdan álló szikláról lepillantott. Elég magasan járta. a már, bár látszólag lassan haladtak; Krull kezeslábasa már csak zöldes foltocska volt a kövek lapos szürkeségén. Nem is fedezte fel rögtön, a lába alatt tátongó mélységbe nézve.

Ezután szép kis traverz következett; nehezebb lett az út, de Pirx is percről percre jobban belejött a rég nem gyakorolt hegymászásba, úgyhogy néha már inkább ösztönére hagyatkozott, és nem tudatosan választotta ki a következő fogást. Az út nehézsége csak akkor mutatkozott, amikor — ugyanúgy, mint eddig — szabaddá akarta tenni jobb kezét, hogy megfogja az övéről függő indikátort, ez azonban nem sikerült. Csak bal kézzel kapaszkodhatott, jobb cipője orrával pedig egy parányi kiszögellésen állt; eltolta magát a faltól, amennyire tudta, s ebből a távolságból keresett támaszt másik lába számára, de nem talált. Letett hát a mérésről, mert úgy látta, följebb van egy kis párkány.

A mélység fölé hajló párkányt üveges jég borította ugyan, de egy darabon hiányzott a jég, mintha erős ütés törte volna le a kőről. Pirx gumitalpú cipője sohasem bírta volna letörni; eszébe jutott, hogy ez Angyal cipője lehetett, hiszen a robot körülbelül negyed tonnát nyom. Massena, aki eddig egész rendesen mászott, most valahogy hátramaradt.

Már a pillér felső részén jártak. Az addig érdes sziklafal lassan, mintegy alattomosan, egyre simább lett, és egyre inkább kifelé hajolt; tisztességes kampózás nélkül nem juthattak volna tovább. Néhány méterrel följebb az addig elég mély hasadék véget ért; Pirxnek volt még vagy öt méter szabad kötele, de behúzatta Massenával, hogy körülnézhessen. A robot tovább mászott innét — kampók nélkül, kötél nélkül, biztosítás nélkül. „Akkor én is meg tudom csinálni” — gondolta. Tapogatózni kezdett a feje fölött, jobb lábát az eddig érő rés végébe ékelve; már belenyilallott a bokájába, annyira kifordította, de azért tovább erőlködött. Ujjai hegyével nagyon keskeny párkányra tapintott; felhúzódzkodhatna rajta, de mi lesz aztán?

Most már nemcsak a sziklával versengett, hanem egy kicsit Angyallal is, aki tovább jutott innét, ráadásul egyedül. Igaz, hogy az ujjai acélból vannak… Pirx már kezdte kiszabadítani lábát a résből, de ennél a mozdulatnál egy kövecske kiugrott a talpa alól, és leesett. Jól hallotta, hogy a kő a levegőt hasítja, aztán sokkal, sokkal később éleset koppan. „Jó nagy a kihajlás” — villant át rajta. Lemondott a felhúzódzkodásról, és olyan helyet keresett, ahová kampót verhet. A sziklán azonban a legkisebb repedés sem volt; mindkét irányban kihajolt, amennyire csak bírt, mégsem talált semmit.

— Mi van? — kiabált fel Massena.

— Semmi, csak keresem az utat — felelte.

Bokája már nagyon sajgott, érezte, hogy nem sokáig bír ebben a helyzetben maradni. Ha legalább másik utat választhatna! De ha egyszer elveszti a robot nyomát, nem találja meg többé ezen a kilométeres falon. Felfelé próbált kémlelni. Az erős rövidülésben úgy tetszett, mintha a sziklafal tele volna egészen tűrhető fogódzókkal, de ezek valójában ujjnyi mélyek sem voltak; nem maradt más hátra, mint az a kis párkány. Mikor kihúzta lábát a résből, és két kézzel felfelé húzódzkodott, átsuhant rajta a gondolat, hogy most már nem visszakozhat: a kőfal rögtön eltaszította, függve maradt, cipőorra vagy harminc centiméterre távolodott el a faltól. Gyerünk, felfelé! Feje fölött sötétlett valami. Hasadék lenne? Erősen nyújtózkodnia kellett. No, még egy kicsit! A következő pillanatban már nem volt képes gondolkodni; fél kézzel el kellett engednie a párkányt, és jobb keze négy ujján függve nyúlni fel bal kezével a hasadékhoz vagy repedéshez, amelyről nem tudhatta, milyen mély. „Ilyet nem szabad csinálni!” — villant eszébe szavak nélkül, amikor majdnem megpattanó izmokkal hirtelen két méterrel feljebb találta magát, a sziklához tapadva; erősen lihegett, kicsit dühös volt magára; most mindkét lábával a kis párkányon állt, és beverhette a kampót, kettőt is, a biztonság kedvéért, mert az első nem ment elég mélyre. Kalapálás közben gyönyörködve figyelte az egyre magasabb, csengő hangot. Bekapcsolta a kötelet a karabinerbe, tudta, hogy segítenie kell Massenának; ez bizony nem volt tiszta munka, de hát nem az Alpokban vannak; fő, hogy egész rendes biztosító helyet talált.

A pillér fölött elég könnyű, szűk kürtő következett. Pirx foga közé vette az indikátor rövid rúdját, mert félt, hogy ha az övén hagyja, beleveri a sziklába.

Amint mászott, megváltozott a szikla színe.

Addig feketés volt a fal, nagyon réginek látszó, barnásszürke csurgásnyomokkal. Itt kezdődött a közelről nézve kissé csillogó, szürkével pikkelyezett, rőtes diabáz réteg. Tíz-tizenöt méteren át könnyű volt az út, de a kényelem nem tartott sokáig; följebb megint kihajlott a fal, párkány sem volt rajta; ilyen kevés kampóval itt nem lehet feljutni. Angyalnak azonban egyetlen kampója sem volt. Mit mond az indikátor? Fölfelé nem ment; tehát csak a traverzálás maradt.

Mikor szemügyre vette a traverzet, először nem is látszott különösen nehéznek vagy veszélyesnek. Mintha itt visszatért volna a pillér korábbi domborzata, amely a diabáz rétegnél elveszett. Most egy keskeny, de megbízható párkányon állt, amely a szögletig vezetett, és ott véget ért; kihajolva meglátta a párkány folytatását a sziklafal domborulata mögött, vagy másfél méterrel arrébb, de két méternél biztosan közelebb. Át kell tehát kígyóznia a domborulaton, és amikor elveszíti a támaszt jobb lába alól, úgy löknie el magát a ballal, hogy jobb lába — a levegőn át — éppen a párkány folytatásán kössön ki. Helyet keresett a kampónak; biztosítással nem lenne túl nehéz a dolog. De a rosszindulatú falon itt sem volt semmi repedés; lepillantott: onnét, ahol Massena megállhat, csak szenteltvíz lenne a biztosítás. Ha leesik, legalább tizenöt métert zuhan; ekkora rándítás a jól bevert kampót is kiszakítja. Pedig a műszer tanúsága szerint a robot átjutott — egyedül! „Az ördögbe, hát ez is valami?! — buzdította magát. — Ott a párkány a túlsó oldalon! Egy nagy lépés az egész! Gyerünk, te mamlasz!” — De csak álldogált tovább. Ha legalább megfeszíthetné a kötelet — de nincs hol! Kihajolt, egy másodpercig nézte a túloldali párkányt; tovább nem bírta, izmai remegni kezdtek. És ha lecsúszik a talpa? Angyalé acélból van. Még olvadó jég is csillog azon a párkányon. Csúszik, mint a nyavalya. Tapadókorongos cipőt kellett volna hozni…

— És végrendeletet írni — morogta hangtalanul, szeme összeszűkült, pillantása megmerevedett, görnyedten, széttárt karokkal, pusztán a szikla egyenetlenségeibe kapaszkodva, átaraszolt, és megtette azt a szerencsétlen lépést. Átjutott a túlsó oldalra, de egy pillanatig sem örülhetett, mert rögtön látta, milyen csávába került. Ezen az oldalon lejjebb volt a párkány, tehát ha vissza akar térni, fölfelé kell ugrania. És közben még kígyózni is! Ez már nem hegymászás, nem is akrobatika, hanem az ördög tudja, mi! Le kell ereszkedni a kötélen. Mert ha nem…

Tudta, hogy úgyis hiába, de azért tovább traverzált, ameddig lehetett. Jellemző a helyzetére, hogy Angyalról teljesen megfeledkezett; elég volt a saját baja. A traverz mentén húzódó kötél, enyhén megfeszülve, kissé hintázott a levegőben; szokatlanul éles rajzúnak, túlságosan közelinek és megfoghatónak tetszett, mert háttere mindig a kékes levegővel összemosódó görgeteg volt, odalent a fal lábánál. A párkány véget ért, és nem vezetett róla út se fölfelé, se lefelé; visszafelé sem. „Ilyen sima falat még sohasem láttam”— gondolta különös nyugalommal, amely azonban egészen más volt, mint a korábbi: rosszabb ugyanis már nem lehetett a helyzet, tehát az idegeskedés teljesen fölöslegessé vált. Körülnézett. Lába alatt négy centiméteres kiszögellés, aztán semmi — egészen egy kürtő bizonytalan, sötét foltjáig, amely mintha hívogatná; közöttük négy méter levegő, a világ legtükörsimább, legmeredekebb fala mentén. „És ez gránit?!” — villant eszébe, szemrehányás formájában. Időszakonként biztosan víz folyik itt; igen, látszanak is a nyomai, itt-ott sötétebb a szikla, sőt még vízcseppek is akadnak; jobb kezébe vette az indikátort, és körbevezette a falon, a nyomot keresve. Hallt sípolás. Itt a nyoma Angyal erre haladt. De hogyan? Kis mohafoltot vett észre, ugyanolyán szürke volt, mint a szikla. Megkaparta. Körömnyi kis repedés. A kampó csak feléig ment bele, de már ez is megváltás volt. Megrángatta a karikával: mennyire tart? Valamelyest tartott. No, akkor most bal kézzel megfogni a kampót, és lassan… Félig már kihajolt a levegőbe, mikor tekintete valahogy lesiklott a kürtőről, amely ugrásra csábította, úgy kínálkozva, mintha az évezredek homályában ezért az egyetlen másodpercért teremtették volna, amelynek el kell jönnie; pillantása lefelé zuhant, mint a kő — és megállt egy kékes szikrán a görgeteg szemkápráztató, szürkés mozaikjában.

A döntő lépést nem tette meg.

— Mi van?! — hallotta Massena kiáltását.

— Mindjárt! Egy pillanat! — kiáltott vissza, s bekapcsolta a kötelet a karabinerbe. Le kell néznie, de tüzetesebben. Megint kihajolt, súlya háromnegyed részével a kampóra függeszkedett, mintha ki akarná szakítani a falból, de feltétlenül le kellett néznie, hogy vajon csakugyan…

Igen, ő volt az. Semmi egyéb nem csilloghatott így, ebből a magasságból. Mivel útja már rég nem függőlegesen haladt, most háromszáz méterre lehetett oldalirányban attól a helytől, ahol a hegymászást megkezdték. Tájékozódási pontokat keresett odalent. A kötél kellemetlenül vágta, nehezen lélegzett, szemében lüktetett a vér. Igyekezett megjegyezni a terepformákat; azt a nagy sziklát felismeri majd, noha most felülről látja. Izmai remegtek, amikor ismét függőleges helyzetbe emelkedett. „Le kell siklani” — mondta magában, oda se figyelve megfogta a kampót, s az tüstént kijött, mint a vajból; furcsa érzés vett erőt rajta, de zsebre dugta a kampót, és fontolgatni kezdte, hogyan lehet innét lejutni. Sikerült, bár nem valami szabályosan: Massena annyi kampót vert be a biztosító helyén, ahányat csak tudott, szorosra húzta a kötelet, és Pirx vagy nyolc métert szánkázott a falon, míg függve nem maradt; kicsit lejjebb volt egy másik kürtő, onnantól már felváltva ereszkedtek le; Massena közben megkérdezte, miért fordultak vissza.

— Megtaláltam — felelte Pirx.

— Az Angyalt?

— Igen. Lezuhant. Ott fekszik, lent.

A leereszkedés egy óra hosszat sem tartott; Pirx könnyű szívvel a falban hagyta a kampókat; igaz, különös érzés volt, hogy soha többé nem jár erre sem ő, sem más ember, de a sziklában itt lesznek a Földön gyártott vasdarabok, és ez már mindig így marad — tulajdonképpen örökké.

Krull odafutott hozzájuk, mikor végre talpra állhattak a köveken, és az első, bizonytalan lépéseket tették, mintha elszoktak volna a rendes járástól. Már messziről kiabálta, hogy kissé távolabb megtalálta Angyal eldobott olsztereit; nyilván szándékosan kapcsolta le őket a hegymászás előtt, tehát most már biztos, hogy elromlott, hiszen ha lezuhan, csak ezek menthették volna meg.

Massena rá se hederített Krull felfedezésére; nem csinált belőle titkot, hogy mennyire megviselte ez a túra; sőt, dacos képpel leült egy kőre, szétterpesztve a lábát, mintha élvezné, hogy végre biztos helyzetben van, és a kelleténél sűrűbben törölgette zsebkendőjével arcát, homlokát és tarkóját.

Pirx megmondta Krullnak, hogy Angyal lezuhant; pár perc múlva elindultak megkeresni. Hamarosan meg is találták. Legalább háromszáz métert kellett zuhannia. Páncélja és fémkoponyája darabokra tört, monokristályos agyának szétfröccsent morzsái úgy csillogtak a fehér sziklán, mint a máriaüveg. Szerencsére Krull nem volt olyan kicsinyes, hogy bizonygatni kezdje, mennyire fölösleges volt felkapaszkodniuk. Csak azt ismételgette, némi elégtétellel, hogy Angyal mégiscsak „elprogramozódott” százszázalékos bizonyíték erre, hogy lent hagyta az olsztereit. Massenát mintha megváltoztatta volna a hegymászás, de nem előnyére; nem is próbált ellentmondani, szemlátomást már csak azt várta, hogy a csoport szétváljon, és búcsút mondjanak egymásnak. Némán gyalogoltak tehát hazafelé; Pirx már csak azért is hallgatott, mivel nem tartotta ajánlatosnak, hogy megossza társaival a balesetről alkotott véleményét. Biztos volt benne, hogy Angyal egyáltalán nem romlott el, s annak, ami történt, semmi köze a monokristályokhoz vagy a mnesztronokhoz; hát ő, Pirx, talán elromlott, hogy olyan nagy kedve támadt legyőzni azt a falat? Angyal csupán jobban hasonlít alkotóihoz, semmint azok hajlandók beismerni. Mikor feladatát elvégezte, bőven maradt még ideje a hazatérésig, hiszen olyan ügyes és gyors volt. Nemcsak látta, hanem fel is fogta környezetét; nehéz feladatok megoldására készítették, tehát játékra, a fal pedig nem akármilyen játékot kínált — mégpedig a legnagyobb téttel. Pirx nem tudta visszafojtani mosolyát, mikor Krull és Massena rövidlátására gondolt: a szándékosan lent hagyott olsztereket végérvényes bizonyítéknak tekintik arra, hogy Angyal „elromlott”. Pedig minden ember ugyanígy tett volna, különben az egész hegymászásnak semmi értelme, holmi tornagyakorlat maradna. Ó, nem, Angyal nem romlott el; hiába is mutatnak neki akárhány levezetést, egyenletet és grafikont. Csak egyvalamin csodálkozott: hogy Angyal nem zuhant le már előbb, hiszen egyedül mászott fölfelé, hozzáértés nélkül gyakorlat nélkül; nem tudhatta, hogyan kell hegyet mászni, hiszen nem arra építették, hogy sziklafalakkal viaskodjon. És mi lett volna, ha visszatér? Pirx, nem tudni, miért, abban is biztos volt, hogy soha nem szereztek volna tudomást Angyal kalandjáról. Legalábbis tőle biztosan nem. És azon a helyen, mivel nem volt sem társa, sem kampója, talán nem is tudta, hogy létezik ilyesmi, megkockáztatta az ugrást. Mire gondolt akkor? Biztosan semmire sem, akárcsak ő. Vajon elérte, legalább egy pillanatra, a kürtő falát? Ha igen, ott kellett maradnia a nyomának, néhány radioaktív atomnak, s azok lassan felbomlanak, elpárolognak és eltűnnek.

És még valamit tudott: senkinek sem fogja ezt elmondani. Minden ember görcsösen ragaszkodna a feltevéshez, hogy géphiba történt, mert az a legegyszerűbb és a legtermészetesebb feltevés — az egyetlen, amely nem változtatja meg a világ képét.

Délutánra értek vissza a táborba. Hosszú árnyékuk fürgén mozgott munka közben sietve szétszedték a barakkot, percek alatt eltűnt a helyéről, csak egy lelapított, üres négyszög maradt utána; fejük fölött úsztak a felhők, és Pirx cipelte a ládákat, feltekerte a ponyvákat, megcsinálta mindazt, ami azelőtt Angyal dolga volt — erre a gondolatra, mikor tudatossá vált benne, egy pillanatra megállt, mielőtt továbbadta a nehéz csomagot az érte nyúló Massenának.




Murányi Beatrix fordítása




PIRX ELBESZÉLÉSE


— A fantasztikus könyvek? Hogyne, szeretem őket, de csak a rosszakat. Illetve nem is annyira a rosszakat, inkább a valószínűtleneket. A hajón mindig tartok kéznél valami effélét, hogy egy kicsit beleolvassak, ha szabad időm akad, akár csak néhány oldalt a közepéből, aztán félretegyem. A jók, az egészen más tészta — azokat kizárólag a Földön olvasom. Hogy miért? Őszintén szólva, nem nagyon tudom. Nem gondolkodtam rajta. A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni. Más értelemben igazak; ha például az űrhajózásról szólnak, ráérez bennük az ember arra a csendre, amely egészen más, mint a földi, arra a tökéletesen mozdulatlan nyugalomra… Akármit írnak le, mindig ugyanazt mondják: hogy az ember odafent sohasem lesz otthon. A Földön minden olyan alkalmi, véletlenszerű, fa, ház, kert, az egyiket felcserélheted a másikkal, a horizont mögött másik horizont van, a hegyen túl völgy, de odafent egészen más a helyzet. A Földön az embereknek sohasem jutott eszükbe, milyen szörnyű az, hogy a csillagok nem mozdulnak; repülhetsz egy álló évig teljes hajtóerővel, akkor sem veszel észre változást. Repülünk, utazgatunk a Földön, és azt hisszük, tudjuk, mi a tér. Pedig azt nem lehet kifejezni. Emlékszem, egyszer, őrjáratból visszatérőben, valahol az Arbiter táján, éppen egy távoli beszélgetést hallgattam, két ürge a leszállási elsőbbségen veszekedett, mikor véletlenül megláttam egy másik hazatérő rakétát, amely furcsa vitustáncot járt. A tag azt hitte, egyedül van, és fel-alá ugráltatta. Tudjátok, hogy van ez — pár nap után őrült kedve szottyan az embernek, hogy csináljon valamit, akármit, rákapcsoljon, száguldjon, keringjen, de akkora gyorsulással, hogy kilógjon a nyelve… Régebben azt gondoltam, nem illik így engedni a szeszélyeinknek. Pedig az ilyesmi csak annak a jele, hogy kiborult az ember, és nyelvet akar ölteni a világmindenségre. Mert a kozmosz nem cserélhető fel másikkal, mint egy fa, és talán éppen ezért olyan nehéz kibírni. No hát a jó könyvek éppen erről szólnak. És mivel a haldokló nem szeret agóniáról olvasni, hát mi, akik mindannyian félünk egy kicsit a csillagoktól, nem akarjuk odafent az igazságot hallani róluk. Az a jó ilyenkor, ami eltereli a figyelmet, de szerintem, legalábbis ami engem illet, legjobbak éppen azok a másfajta, limonádé űrhistóriák, mert azokban minden, az egész kozmosszal együtt, olyan jámbor és ártatlan… Persze tizennyolc éven felüliek számára, tehát vannak katasztrófák, gyilkosságok meg egyéb borzalmak, de mégis jámbor és ártatlan az egész, mert egy árva szó sem igaz belőle; ijesztgetni próbálnak, az ember meg csak mosolyog. Amit el akarok mondani, az is egy ilyen történet. Igazán megesett velem. De ez nem is fontos.

A Nyugodt Nap Évében történt. Mint ilyenkor mindig, nagytakarítást rendeztek a Nap körül, összesöpörték és elhordták a Merkur-pálya környékén keringő ócskavastömeget; hat év alatt, míg a Merkur perihéliumában a nagy űrállomás épült, egész rozsdatemetőt szórtak az űrbe, mert akkoriban a Le Mans-módszert alkalmazták ócskavasnak való rakétaroncsokat használták állványzatnak. Le Mans jobb közgazda volt, mint amilyen mérnök a roncsokon épült állomás harmadannyiba került ugyan, mint a szokásos, űrben szerelt állomások, de annyi baj volt vele, hogy a Merkur után senki sem vállalkozott többé efféle „takarékoskodásra”. Akkor azonban Le Mansnak újabb ötlete támadt: hozzuk vissza az egész rozsdatemetőt a Földre, minek keringjen ott ítéletnapig, mikor be is lehet olvasztani. Igen ám, de ahhoz, hogy ez a buli kifizetődjék, vontatónak olyan rakétákat kellett használni, amelyek alig voltak különbek a roncsoknál. Én akkor járőrpilóta voltam letudott óraszámmal, vagyis már csak papíron meg minden elsején, mikor a fizetésemet fölvettem. Annyira hiányzotta repülés, hogy egy vaskályhában is elrepültem volna, ha valami hajtóművet adnak hozzá; szóval nem csoda, hogy mihelyt megláttam a hirdetést, jelentkeztem Le Mans brazíliai irodájában. Nem akarom azt mondani, hogy a legénység, amelyet Le Mans, illetve az ügynökei összetoboroztak, holmi idegenlégió vagy rablóbanda volt, mert efféle népség egyáltalán nem repül. Kalandot keresni ma már kevesen mennek az űrbe; nincs ott semmiféle kaland, legalábbis általában. Sokakat viszont a balsors vagy a puszta véletlen sodor az űrhajósok közé, és ez a legrosszabb anyag, hiszen nálunk még keményebb legényekre van szükség, mint a tengerészetnél; olyan fickók, akiknek már minden mindegy, nem valók űrhajóra.

Ne féljetek, nem tartok lélektani kiselőadást, csak azt magyarázom, miért csappant már az első menet után felére a legénységem. El kellett bocsátanom a technikusokat, mert a távírász, egy kis mesztic, rákapatta őket az italra. Zseniális módszerekkel csempészte az alkoholt a fedélzetre. A bolondját járatta velem. Műanyag tömlőket dugott a tartályokba… No de nem erről van szó. Szerintem a reaktorba csak azért nem töltött whiskyt, mert akkor nem megy a hajó. Képzelem, hogy felháborodtak volna az ilyesmin az űrhajózás úttörői. Csak tudnám, miért hitték, hogy ha az embert kilövik az űrbe, nyomban angyallá változik. Talán akaratlanul is az a tiszta kék mennybolt járt az eszükben, amelynek olyan hamar vége szakad a rajtnál? Nincs is miért haragudnom a mexikóira. Mellesleg Bolíviában született, másodállásban marihuánát árult, és csak azért szúrt ki velem, mert ez mulattatta. Rosszabb embereim is akadtak nála. Le Mans nagyvonalú férfiú volt, részletekkel nem törődött, csak a költségek felső határát szabta meg ügynökeinek. Így aztán nem elég, hogy a legénységet nem tudtam kiegészíteni, minden kilowatt energiáért is reszketnem kellett; hirtelen manőverekre nem is gondolhattam, az uránmérőket minden menet után úgy ellenőrizték, mint a főkönyveket, nehogy isten ments valahol elszökhessen tíz dollár neutronok formájában. Amit akkor csináltam, arra sehol sem tanítottak; talán száz évvel ezelőtt történtek ilyesmik a Glasgow és India között járó öreg bárkákon. De azért nem panaszkodtam, most meg szégyen ide, szégyen oda, egészen elandalodom, ha visszagondolok.

Az az Éjszaka Gyöngye — micsoda név! Az egész hajót csak a gondviselés tartotta össze, abból állt a repülés, hogy állandóan a repedéseket és zárlatokat kerestük minden lehetséges helyen. Minden rajt és leszállás csúfot űzött a fizika törvényeiből — meg egyéb törvényekből is; Le Mans ügynökének alighanem voltak ismeretségei a merkuri kikötőben, különben az ellenőr azonnal lepecsételt volna mindent, a kormánytól a máglyáig. Szóval vadászgattunk a perihélium táján, radarral keresgéltük a roncsokat, aztán felmartuk őket és „vonatot” csináltunk. Csupa gyönyör volt az élet: balhéztam a technikusokkal, pálinkás palackokat hajigáltam ki az űrbe (máig is ott kering egy ládányi London Dry Gin), és gyötörtem az agyamat a matematikával, mert a navigációhoz soktest-problémák közelítő megoldását kellett keresnem. De azért, mint mindig, űrből volt a legtöbb. Űr odakint, meg üres idő. Hát bezárkóztam a kabinomba és olvastam. A szerzőre nem emlékszem, amerikai lehetett, a címben valami csillaghomokról vagy efféléről volt szó. Nem tudom, hogyan kezdődött, mert a közepe táján nyitottam ki; a hős éppen a reaktorkamrában volt és telefonon beszélt a pilótával, amikor kiáltás harsant fel: „Meteorok a tat felől!” Addig nem volt gravitáció, most hirtelen látja a mókus, hogy a reaktor óriási fala, a műszerek sárgán villogó szemeivel, egyre gyorsabban feléje zuhan; a motorok beindultak és a hajó megugrott, míg ő, a levegőben lebegve, még a korábbi sebességet tartotta. Szerencsére valahogy elrúgta magát, de a gyorsulás kitépte a kezéből a hallgatót; egy percig a telefonzsinóron lógott, aztán lepottyant és elterült, a telefonkagyló fölötte himbálózott, és ő emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy megragadja, de persze egy tonnát nyomott és a kisujját sem bírta mozdítani, aztán valahogy mégis elkapta a fogával, és kiadta a parancsot, amely megmentette őket.

Ezt a jelenetet azóta se felejtettem el, de még ennél is jobban tetszett, ahogyan a pofa leírja az áthaladásukat egy meteorrajon. A porfelhő, ide figyeljetek, az ég harmadrészét eltakarta, csak a legfényesebb csillagok villogtak rajta keresztül, de ez még semmi, mert a hős egyszer csak látja a képernyőkön, hogy ebből a sárga tájfunból valami halványan fénylő sáv nyúlik ki, fekete maggal; nem tudom, mi akart ez lenni, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Ahogy azt a szerző elképzeli! A porfelhő, a tájfun meg az a telefonkagyló; szinte magam előtt láttam, hogyan hintázik a tag a telefonzsinóron, no és a kabinjában persze, mondanom sem kell, egy gyönyörű nő várta. A nő valami kozmikus zsarnokság titkos ügynöke volt, vagy azok ellen harcolt, már nem emlékszem. De minden esetre álomszép volt, ahogy illik. Hogy miért mesélem ezt? Mert ez a könyv volt a mentsváram. Meteorok? Hiszen én hetekig kerestem a húsz-harmincezer tonnás roncsokat, és a felét nem is mutatta a radar. Könnyebb meglátni egy repülő puskagolyót. Egyszer, mikor nem működött a motor, fülön kellett csípnem a meszticemet; nehezebb ügy volt, mint a telefonkagyló, mert mind a ketten ide-oda röpködtünk, de nem olyan hatásos. Most azt hiszitek, hogy összevissza fecsegek. Tudom. De a történetem csakugyan így zajlott le. A kéthónapos vasgyűjtő túra véget ért, százhúsz— vagy száznegyvenezer tonna döglött fémet vontattam, és az ekliptika síkjában elindultam a Föld felé.

Hogy ez szabályellenes? Hát persze. Nem volt üzemanyagom a manőverezéshez. Hiszen már mondtam. Több mint két hónapig meghajtás nélkül kellett vánszorognom. Akkor jött a katasztrófa. Csudát meteorok, ez nem regény. Mumpsz. Először a máglyatechnikus, aztán mind a két pilóta egyszerre, aztán a többi; feldagadt a képük, réssé szűkült a szemük, magas lázuk volt, szolgálatról szó se lehetett.

Ngey, a néger, hurcolt valami átok vírust a hajóra, ő volt az Éjszaka Gyöngyén a szakács, a steward, a főkomornyik és mit tudom én, mi még. Ő is beteg volt, de még milyen! Lehet, hogy Dél-Amerikában a gyerekek nem esnek át a mumpszon? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott álltam a hajóval legénység nélkül. Megmaradt a távírász meg a második mérnök; ebből a távírász reggeltől, illetve reggelitől fogva részeg volt. Azaz nem is részeg — nagyon bírta az italt, vagy csak apránként szopogatta, nem tudom, de egész tűrhetően mozgott, főleg mikor nem volt gravitáció (márpedig szinte sohasem volt, kivéve az apró pályakorrekciókat), de a szeméből sírt az alkohol, az agya úszott a szeszben, minden utasítást, minden parancsot pontosan ellenőrizni kellett; folyton arról ábrándoztam, hogyan fogom hülyére verni, ha majd leszálltunk, odafent nem engedhettem meg magamnak, különben is, részeg embert nem lehet megverni. Ital nélkül igazi patkány volt, szürke, töppedt, mosdatlan, és az a kedves szokása volt, hogy az asztalnál, az étkezdében, a legcifrább szitkokat zúdítottan kiszemelt áldozatokra — morzejelekkel. Állandóan morzézgatott, ujjával kopogtatta ki a jeleket az asztalon, párszor majdnem verekedés lett belőle, hiszen mindenki értette, de mikor falhoz szorították, kijelentette, hogy ez nála amolyan rángatózás. Az idegei. Hogy ő nem szándékosan csinálja. Mondtam, szorítsa a könyökét az oldalához, akkor a lábával vagy a villájával kopogtatott — akár egy zsonglőr. Az egyetlen makkegészséges, normális ember a mérnök volt. Csak éppen kiderült róla, hogy útépítő mérnök. Esküszöm nektek. Szerződtették, mert beérte a fél napidíjjal, és az ügynöknek több sem kellett, nekem pedig eszembe se jutott, hogy levizsgáztassam, mielőtt a hajóra lép. Az ügynök csak azt kérdezte tőle, ért-e a gépekhez, a szerkezetekhez; mondta, hogy igen, hiszen értett is. Az útépítő gépekhez. Beosztottam ügyeletre. Nem tudta megkülönböztetni a bolygókat a csillagoktól. Most már sejtitek, hogyan csinált bomba üzleteket Le Mans. Mellesleg rólam is kiderülhetett volna, hogy eddig még csak tengeralattjárót kormányoztam. Talán meg is játszottam volna ezt a trükköt, ha lehet. Bezárkóztam volna a kabinomba, és utánam az özönvíz. De hát ilyen nincs. Nem volt bolond az az ügynök. Számított a becsületességemre, vagy ha arra nem, hát az önfenntartó ösztönömre. Haza akartam kerülni, és mivel az a százezer tonna ócskavas az űrben úgyis súlytalan volt, és ha lekapcsolom, attól a sebességünk egy milliméterrel se növekszik, hát nem voltam olyan komisz, hogy ott hagyjam. Ámbár ez is megfordult a fejemben, amikor reggelente egyiktől a másikhoz vittem a vattát, az olajat, a kötést, a spirituszt, az aszpirint; minden vigaszom az a könyv volt, az űrszerelemről a meteortájfunok között. Némelyik fejezetet tízszer is elolvastam. Volt ott minden elképzelhető rémség, fellázadtak az elektronikus agyak, a kalózok ügynökei koponyájukba szerelt rádióadókkal mászkáltak, a gyönyörű nő egy másik naprendszerből érkezett, de mumpszról nem esett szó. Nem mintha hiányoltam volna — torkig voltam a mumpsszal. Olykor úgy éreztem, az egész űrhajózással is.

Szabad perceimben a távírász italkészletei után szimatoltam. Lehet, hogy túlbecsülöm, de én azt hiszem, szándékosan vezetett olykor egy-egy lelőhely nyomára, mikor az már úgyis kiürülőben volt, egyszerűen azért, nehogy elcsüggedjek és feladjam a harcot. Mert hogy a fő raktára hol lehetett, azt máig sem tudom. Talán annyira át volt már itatva szesszel, hogy a fő raktár ő maga volt? No, szóval tűvé tettem a hajót, mászkáltam, mint légy a mennyezeten, fel-alá lebegtem a folyosókon, ahogy álmában szokott néha az ember, kutya egyedül éreztem magam; az egész társaság feldagadva hevert a kabinokban, a mérnök a kormányfülkében ücsörgött és magnóleckékből franciául tanult, néma csend volt, mint egy pestishajón, csak olykor hallatszott a szellőzőcsöveken át zokogás vagy ének. A bolíviai mexikói irányából. Estefelé kitört rajta a világfájdalom. A csillagokkal kevés dolgom volt, nem számítva a könyvbelieket. Némelyik bekezdést már betéve tudtam, szerencsére azóta kimentek a fejemből. Vártam, hogy véget érjen a mumpsz, mert ez a tartós Robinson-élet már nagyon az idegeimre ment. Az útmérnököt kerültem, bár a maga módján egész rendes tag volt; megesküdött, hogy ha nincs olyan szorult pénzügyi helyzetben a neje meg a sógora miatt, akkor sohasem írta volna alá a szerződést. De az örökös lelkizését, azt nem bírtam. Nem tudom, csak irántam érzett-e ilyen mérhetetlen bizalmat; aligha, mert vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mesél el, de ez mindent kitálalt, én meg kínosan tekeregtem; még jó, hogy az Éjszaka Gyöngye nagy volt, huszonnyolcezer tonna nyugvó tömeg, el lehetett bújni benne.

Nyilván sejtitek, hogy ez volt az első és utolsó menetem Le Mans számára. Ennyire többé sohasem húztak be a csőbe, bár különféle zűrjeim máskor is akadtak. Nem is mesélném el életemnek ezt az elég dicstelen szakaszát, ha össze nem függene az űrhajózásnak azzal a másik, nemlétező oldalával. Talán emlékeztek: már az elején figyelmeztettelek, hogy a históriám majdnem olyan lesz, mintha abból a bizonyos könyvből szedném.

A meteorjelzést a Vénusz-pálya közelében kaptuk, de a távírász aludt, vagy egyszerűen nem vette föl, mindenesetre csak másnap reggel hallottam a hírt a Luna űrhajózási állomás közleményeiben. (Őszintén szólva, először teljesen valószínűtlennek rémlett. A Drakonidák már régen véget értek, a térség üres volt, végül is a rajok rendszeresen járnak, igaz, hogy a Jupiter szeret perturbációs vicceket csinálni, de ezúttal ő sem lehetett a tréfamester, mert a radiáns egészen más volt. A riasztás egyébként csak nyolcadfokú volt, igen ritka porfelhő, a nagyobb törmelékek aránya elenyésző, viszont a meteoráram igen széles; a térképre pillantva rájöttem, hogy már jó egy órája, sőt talán két órája is benne vagyunk ebben az úgynevezett rajban. A képernyők üresek voltak. Nem nagyon izgatott az ügy, legfeljebb annyiból volt rendkívüli, hogy délben megjött a második jelentés: a távszondák adatai szerint a Naprendszeren kívüli rajról van szó!

Ez volt a második ilyen raj az űrhajózás megindulása óta. A meteorok üstökösök maradványai, megnyúlt ellipszis pályán keringenek a Nap körül a tömegvonzás láncára kötve, mint a nylonzsinóron forgatott játékszerek; a Naprendszeren kívüli raj, amely valahonnan a Tejútrendszerből téved be Naprendszerünkbe, ritka szenzáció, ámbár inkább az asztrofizikusoknak, mint a pilótáknak. Igaz, számunkra is van különbség, de többnyire nem nagy: a raj sebessége. A Naprendszeren belüli rajoknak a Föld környékén nem lehet nagy sebességük. Nem lehet nagyobb, mint parabolikus vagy elliptikus. A kívülről érkező raj sebessége viszont hiperbolikus lehet, és többnyire az is. Gyakorlatilag azonban ez is mindegy; tehát csak a meteorkutatók és az asztroballisztika tudorai izgulnak, de mi nem.

A távírászra semmiféle hatással nem volt a hír, hogy meteorrajban vagyunk; ebéd közben említettem neki, mialatt szokás szerint bekapcsoltam a motorokat, bár csak félerőre; elvégezték a pályamódosítást, és az a kis nehézkedés egyben megkönnyítette az életünket. Nem kellett szalmaszálon szívni a levest, és fogpaszta formájú ürüsültet nyomkodni tubusból a szánkba. Mindig a tisztességes emberi ételek híve voltam.

A mérnök viszont nagyon megijedt. Azt, hogy úgy beszéltem a rajról, mint holmi vidám nyári záporról, hajlamos volt zavarom jelének vélni. Gyengéden megmagyaráztam neki, hogy először is a raj csupán nagyon ritka porfelhő, s az, hogy akkora szilánkba ütközzünk, amely kárt tehet a hajóban, valószínűtlenebb, mint hogy a színházban fejünkre zuhan a csillár; másodszor: úgysem csinálhatunk semmit, mert a Gyöngy nem alkalmas kikerülő manőverekre; harmadszor: pályánk, puszta véletlenségből, csaknem egybeesik a raj pályájával, s így az összeütközés veszélye további néhány századrésznyire csökken.

Nem egészen úgy festett, mint akit sikerült meggyőzni, de már elegem volt a lelki klinikából, és jobbnak láttam, ha a távírásszal törődöm, mármint megpróbálom legalább néhány órára távol tartani szeszraktáraitól, mert a rajban mégiscsak nagyobb szükségem volt rá, mint különben. Attól az egytől féltem nagyon, hogy SOS jelzést kapunk. Sok hajó járt arrafelé, már átléptük a Vénusz pályáját, s ezen a vidéken a személyforgalom is elég nagy; az adónál rostokoltam a távírász mellett, fedélzeti idő szerint hat óráig, tehát több mint négy óra hosszat, figyelve a jelzéseket, de szerencsére semmiféle riadót nem fogtunk ki. A raj nagyon ritka volt, a szó szoros értelmében órákig kellett bámulni a radarernyőt, hogy valami parányi, mikroszkopikus villanást kivehessen az ember; de nem is mernék rá megesküdni, hogy azok a zöld pontocskák valóban ott voltak-e, vagy csak meredten figyelő, fáradt szemem káprázott. Közben a Lunán és a Földön már nemcsak a radiációs pontot, hanem a hiperbolikus raj egész pályáját kiszámították, sőt már el is keresztelték Canopidának (a radiánshoz legközelebb eső csillagról), s megállapították, hogy nem éri el a Föld pályáját, hanem elhúzva mellette, elhagyja Naprendszerünket, messze az óriásbolygóktól, amelyek éppen a túlsó oldalon voltak, s amint jött, úgy el is tűnik a Galaxis roppant óceánjában, hogy soha többé vissza ne térjen hozzánk.

Az útmérnök idegesen be-benézett a rádiós szobába, bár mindig kizavartam, mondván, hogy vigyázzon a kormányra; ez persze merő fikció volt — először is nem működtek a motorok, meghajtás nélkül pedig nem lehet kormányozni, azonkívül a legelemibb manővert sem tudta végrehajtani, soha nem is bíztam volna rá ilyesmit, csak el akartam foglalni valamivel, hogy ne rágja folyton a fülemet. Olyanokkal nyaggatott ugyanis, hogy voltam-e már meteorrajban és hányszor, átéltem-e ilyesféle balesetet, és súlyos volt-e az, összeütközés esetén van-e kilátás a megmenekülésre… Válasz helyett kezébe nyomtam Krafft könyvét, Az űrhajózás és kozmodrómia alapjai-t, elvette, de azt hiszem, ki se nyitotta, mert vallomásokra vágyott, nem száraz információkra. Mindez, ne feledjük, a súlytalanság állapotában történt; ilyenkor még a józan emberek mozgása is elég groteszk, mindig gondolni kell rá, hogy leszíjazza magát az ember, különben egy ceruza megnyomásától felrepül a mennyezetre, sőt be is veri a fejét. A távírászomnak azonban más módszere volt: mindenféle vackot hordott a zsebeiben, holmi súlyocskákat, vasgyűrűket, kulcsokat, és valahányszor függve maradt a mennyezet, a padló és a falak között, egyszerűen a zsebébe nyúlt és elhajította, ami a kezébe akadt, majd lágyan elúszott az ellenkező irányba. Ez a módszer csalhatatlan, és minden esetben igazolja az akció és reakció newtoni elvét, de nem a legkellemesebb, főleg a többiek számára, mert az eldobott kemény tárgyak olykor elég sokáig ide-oda verődnek a falak között, alkalmilag fájdalmasan fejbe kólintva valakit. Ezt csak azért említem, hogy még egy színfolttal egészítsem ki utazásunk koloritját.

Eközben az űrben nagy felfordulás volt, sok utasszállító hajó, az előírásokhoz híven, mindenesetre megváltoztatta útvonalát, a Lunának rengeteg dolga volt velük, az automata adók, amelyek morzejelekkel továbbítják a nagy stacionárius számítógépeken kiszámított útvonal és pályakorrekciókat, szakadatlanul ontották jelsoraikat, túlságosan felgyorsítva ahhoz, hogy hallás után vehettük volna. De a többi sáv is tele volt hangokkal: az utasok drága pénzért üzengettek aggódó családjuknak, hogy kitűnően érzik magukat és nincs semmi veszély, az asztrofizikai holdállomás folyamatos jelentéseket adott a raj sűrűségi övezeteiről, a színképelemzés eredményeiről, egyszóval a műsor változatos volt, nem unatkozott az ember túlságosan a hangszóró mellett.

Mumpszos űrhajósaim, akik persze már tudtak a hiperbolikus felhőről, nyakra-főre telefonálgattak a rádiós szobába, míg végül is kikapcsoltam a készülékeiket, kijelentve, hogy ha veszély lesz, főleg ha kilyukad a hajó és nem zár a páncél, könnyen felismerhetik abból, hogy nem lesz levegő.

Tizenegy körül lementem az étkezdébe harapni valamit; a távírász, úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön eltűnt, mint a kámfor, én pedig már túl fáradt voltam nemcsak ahhoz, hogy megkeressem, de még ahhoz is, hogy egyáltalán gondoljak rá. A mérnök befejezte ügyeletét, már nyugodtabb volt, megint főleg a sógorán rágódott, s elmenőben (akkorákat ásítva, mint egy bálna) megjegyezte, hogy a bal oldali radarernyő alighanem elromlott, mert egy helyen valami zöld izé villog rajta. Ezzel elvonult, én pedig tovább ettem a hideg marhahúst a konzervdobozból, s egyszer csak, a gusztustalan, fagyott zsírba mélyesztett villával, kővé dermedtem.

A mérnök annyit ért a radarképekhez, mint én az aszfaltozáshoz. Az az „elromlott képernyő”… Felugrottam és rohantam a kormányfülkébe. Már amennyire rohanni lehet, amikor az ember ebbe-abba kapaszkodva, a faltól vagy a mennyezettől elrugdosva magát, úszik a levegőben. Mikor végre odaértem, a kormányfülke mintha kihűlt volna, a pultokon nem égett a világítás, a máglya ellenőrző lámpái gyengén pislákoltak, mint az alvó szentjánosbogarak, csak a radarernyőkön lüktettek a szüntelenül forgó vezérsugarak; már az ajtóból a bal oldalira pillantottam.

Alsó jobb oldali negyedében egy mozdulatlan pont világított, helyesebben — egészen közelről nézve — egy lencse formájú, lapos, fillérnyi foltocska, elég szabályos, zölden foszforeszkáló, mint egy apró, csak látszólag mozdulatlan halacska az üres óceánban; ha egy normális ügyeletes pilóta észlelte volna, de nem most, nem most, hanem fél órával ezelőtt, rögtön bekapcsolja az automata helyzetközlőt, értesíti a parancsnokot, felszólítja amazokat, hogy közöljék pályaadataikat és úticéljukat, de nekem nem voltak ügyeleteseim, fél órával elkéstem, egyedül voltam, hát egyszerre csináltam mindent, képzelhetitek: azonosítási felhívás, helyzetközlő, adó, a máglya felfűtése, hogy meghajtásra készen álljon (olyan hideg volt, mint egy nagyon, de nagyon öreg hulla); múltak a percek, még a félautomata kézi számítógépet is bekapcsoltam, s kiderült, hogy annak a hajónak a pályája majdnem megegyezik a mienkkel, a különbség egy perc törtrésze, az összeütközés valószínűsége, mely az űrben amúgy is elképzelhetetlenül csekély, szinte a nullával egyenlő.

Csakhogy a hajó hallgatott. Átültem a másik fotelba, és elkezdtem morzejeleket villogtatni rájuk a fedélzeti lézerrel. Mögöttünk haladt, körülbelül kilencszáz kilométerre, tehát hallatlanul közel, őszintén szólva már az Űrhajózási Bíróság előtt láttam magamat (persze nem „katasztrófa okozásáért”, hanem egyszerűen „az Űrközlekedési Szabályzat nyolcadik paragrafusának megsérüléséért a VK — Veszélyes Közelítés — vétsége által”). Arra gondoltam, hogy fényjeleimet még a vakok is meglátnák. És egyáltalán, ez a hajó csak azért ül olyan makacsul a radarernyőmön és nem akar leszakadni a Gyöngyről, sőt lassan még közeledik is hozzá, mert véletlenül hasonló a menetiránya. Pályánk csaknem párhuzamos volt, de a képernyőn is látszott, hogy ő gyorsabb. Sebességét szemre hiperbolikusnak becsültem; valóban, a tízmásodperces időközökben végzett két mérés azt mutatta, hogy kilencven kilométert tesz meg másodpercenként. Mi meg alig negyvenötöt!

Nem válaszolt, csak közeledett; már igen nagynak látszott, túlságosan is nagynak. Izzó zöld lencse oldalról nézve, keskeny orsó… A radartávmérőre pillantottam, mert valahogy túlságosan megnőtt nekem ez a hajó. Négyszáz kilométer. Hunyorogni kezdtem. Ekkora távolságból minden hajó csak vesszőcskének látszik. „A fene ezt az Éjszaka Gyöngyét! — gondoltam. — Rossz itt minden műszer.” Áttettem a képet az irányantennás kis kézi radarra. Ugyanolyan maradt. Elhűltem. Talán ez is — villant hirtelen eszembe — olyan „Le Mans-vonat”, mint amilyennek én vagyok a masinisztája? Negyven-ötven roncs, egyik a másik után, azért ilyen óriási… De miért orsó alakú?

A radarok dolgoztak, az önműködő távolságmérő csak kopogott és kopogott: háromszáz kilométer. Kétszázhatvan. Kétszáz…

Nekiálltam a Harrelsbergeren még egyszer kiszámítani a pályát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ebből túl közeli előzés lesz. Tudjuk, hogy mióta a tengeren bevezették a radart, mindenki biztonságban érzi magát, de a hajók azért csak el-elsüllyednek. Megint az jött ki, hogy a másik harminc-negyven kilométer távolságban húz majd el a hajóm orra előtt. Ellenőriztem a két adómat — az automata rádióadót és a lézert. Működtek, de az idegen hallgatott.

Mindeddig nem volt tiszta a lelkiismeretem, hiszen igaz, ami igaz: amíg a mérnök a sógoráról regélt és jó éjszakát kívánt, én pedig a marhahússal viaskodtam, azalatt vakon repültünk, mert nem voltak embereim, mindent magamnak kellett csinálnom. De lelkifurdalásom szent felháborodásnak adta át a helyét: az igazi bűnöst most már ebben a süket és néma hajóban láttam, amely hiperbolikus sebességgel vágtat át a szektoron, és még csak válaszolni sem kegyeskedik a közvetlen, sürgető felhívásokra!

Bekapcsoltam a rádiót, és hívogatni kezdtem. Különféle dolgokat követeltem, persze egyezményes rövidítésekkel: gyújtsa fel a helyzetlámpáit, lőjön ki jelzőrakétákat, közölje azonosságát, adja meg a nevét, úticélját, tulajdonosát — de ő csak repült némán, nyugodtan, hajszálnyit sem változtatott a sebességén vagy az irányán, és már csak nyolcvan kilométerre volt tőlem.

Eddig mögöttem repült, de egyre inkább a nyomomba ért, hiszen sebessége kétszer akkora volt, mint az enyém; és tudtam, hogy mivel a számítógép nem vette figyelembe az egész szögmódosítást, az előzési távolság néhány kilométerrel kisebb lesz, mint amennyit kiszámított. Harmincnál biztosan kevesebb, sőt talán húsz körül. Fékeznem kellett volna, mert ilyen közelítést nem szabad megengedni, de nem lehetett. Mögöttem a százegynéhányezer tonnás rakétaszerelvény — az egész rozsdatemetőt le kellett volna kapcsolnom. Egyedül nem boldogultam volna, legénységemet elfoglalta a mumpsz, fékezésről tehát szó se lehetett. Inkább filozófiai, mint űrhajózási ismeretek kellettek ide: sztoicizmus, fatalizmus, sőt esetleg, ha a számítógép hibája valószínűtlenül nagy, némi eszkatológia.

Huszonkét kilométerre voltunk egymástól, mikor a másik hajó szemlátomást kezdte megelőzni a Gyöngyöt. Tudtam, hogy ettől kezdve nőni fog a távolság, tehát látszólag minden rendben lett volna; eddig folyton csak a távolságmérőt bűvöltem, mert ez volt a legfontosabb, csak most pillantottam megint a radarernyőre.

Hát ez nem hajó volt, hanem úszó sziget, vagy nem tudom, hogy mi. Húsz kilométerről akkorának látszott, mint a két ujjam; és a tökéletesen szabályos orsóból korong lett, illetve nem is — hanem gyűrű!

Persze ti már régen kapiskáljátok, hogy „idegen hajó” volt. Mi más lehetne, mikor tíz mérföld hosszú… Na jó, de hát ki hisz „idegen” hajókban? Első reflexem az volt, hogy üldözőbe veszem. Hogy a fenébe ne! Meg is ragadtam a főhajtómű fogantyúját — de nem rántottam meg. Mögöttem repült az ócskavas-szerelvény; így nem lehet fogócskát játszani. Felugrottam a fotelból, és a keskeny aknán felmásztam a kormányfülke fölötti kis csillagvizsgálóba, amit a külső páncélba építettek. Ott kéznél volt minden, ami kellett: távcső és világító rakéták. Kilőttem hármat, egyiket a másik után, amilyen gyorsan csak tudtam, nagyjából a hajó irányába, és a kigyúló fényben keresni kezdtem. Akkora volt, mint egy sziget, de nem találtam meg rögtön. Ráadásul a rakéta látóterembe került és néhány másodpercre elvakított, türelmesen várnom kellett, amíg újra látok. A második rakéta messze, oldalt gyulladt fel, ez semmit sem ért, a harmadik magasabban. Ennek mozdulatlan, vakító fehér fényében végre megláttam a hajót.

Nem nézhettem tovább öt vagy hat másodpercnél, mert a rakéta hirtelen, ahogy néha szokta, nagyot lobbant és kialudt. De ez alatt a néhány másodperc alatt a nyolcvanszoros nagyítású éjszakai távcsövön át láttam a felülről elég gyengén, kísértetiesen, de azért tisztán megvilágított, sötét fémtestet; mintha pár száz méterről néztem volna. Alig fért el a látóteremben; közepe táján jól kivehettem néhány hunyorgó csillagot, mintha ott átlátszó lenne — mintha sötét acélból öntött, belül üres alagút repülne az űrben; de a rakéta utolsó felvillanásakor sikerült pontosabban megfigyelnem, hogy inkább lapos henger, olyasféle, mint egy nagyon vastag abroncs; üres közepén keresztülnézhettem, bár nyílása nem egyenesen felém fordult: a kolosszus ferdén megdőlt pillantásom irányához képest, mint egy pohár, amelyet kissé megdöntenek, hogy lassan kiöntsék belőle a folyadékot.

Gondolhatjátok, hogy nem kezdtem elmélkedni a látvány felett, hanem rögtön kilőttem a következő rakétákat; kettő bedöglött, a harmadik rögtön kilobbant, a negyedik és az ötödik fényében láttam a hajót — utoljára. Most ugyanis, miután keresztezte a Gyöngy útvonalát, egyre gyorsabban távolodott, már száz, kétszáz, háromszáz kilométerre volt; a vizuális megfigyelés lehetetlenné vált.

Rögtön visszatértem a kormányfülkébe, hogy tisztességesen megállapítsam a mozgáselemeit; az volt a szándékom, hogy mihelyt ezt megcsináltam, olyan riadót verek minden sávon, amilyen még nem volt az űrhajózásban; már magam előtt láttam, miként indulnak egész rakétafalkák az általam megjelölt pályán, hogy elkapják a titokzatos vendéget.

Csaknem biztos voltam benne, hogy részét alkotja a hiperbolikus rajnak. A szem bizonyos körülmények között a fényképezőgéphez hasonló: az erősen megvilágított képet, ha csak egy másodperc törtrészéig volt is megvilágítva, eltűnése után még jó ideig nemcsak magunk előtt látjuk, hanem részletesen elemezhetjük is, majdnem úgy, mintha továbbra is a szemünk előtt lenne. Nos hát, én a rakéta utolsó felvillanásakor jól láttam az óriási test felületét; mérföldes oldalfala nem sima volt, hanem gidres-gödrös, majdnem olyan, mint a Hold felszíne; kráterszerű mélyedések, repedések, dudorok vetettek árnyékot az éles fényben; évmilliók óta repülhetett így, sötéten és némán behatolt a porködökbe, évszázadok múlva kilépett belőlük, s a tízezernyi ütközés közben a meteorpor, a kozmikus erózió marta és roncsolta. Máig sem értem, honnét eredt ez a bizonyosság, de tudtam, hogy nincs benne élőlény, hogy milliárd éves roncs, és talán már a civilizáció sem létezik, amely útjára küldte!

Amíg ezen gondolkodtam, a teljes pontosság kedvéért mindenesetre negyedszer, ötödször, hatodszor is kiszámítottam mozgáselemeit, s az eredményeket billentyűkkel továbbítottam a leírórendszerbe, hiszen kár minden másodpercért: a hajó már csak zöldesen foszforeszkáló vonalként, békés szentjánosbogárként izzott a jobb oldali képernyő szélső szektorában — kétezer; háromezer, hatezer kilométerre tőlem.

Mire befejeztem, eltűnt. De mit bántam én? Élettelen test, nem tud manőverezni, hát nem menekülhet, nem bújhat el: hiperbolikus sebességgel repül ugyan, de akármelyik nagyreaktoros hajó könnyen utolérheti, mikor ilyen pontosan kiszámítottam a mozgáselemeit…

Kinyitottam a leírókészülék kazettáját, hogy kivegyem a papírszalagot és a rádiós szobába vigyem — s ekkor, mintha villám csapott volna belém, kővé dermedtem, megbénult az agyam, összeomlottam…

A fémdob üres volt; a szalag régen kifogyott, órákkal, talán napokkal ezelőtt, senki sem tett bele újat, s én minden számításomat a semmibe küldtem; az utolsó számjegyig elvesztek; és most se hajó nincs, se nyoma nincs, semmi…

A képernyőkhöz rohantam, aztán, esküszöm, le akartam kapcsolni azt az átkozott rakományt, otthagyni Le Mans kincseit és száguldani — de hová? Magam se nagyon tudtam. Az irány, igen… körülbelül a Vízöntő csillagkép, de hát célpont ez?! Ha megadnám rádión a szektort, úgy nagyjából, és a sebességet…

Meg kell tennem! Kötelességem, a legelső valamennyi közül, ha egyáltalán vannak még kötelességeim.

A rádiós szobába mentem, a liftben a tennivalók sorrendjét latolgattam: hívójel Luna Központinak; elsőbbségi jogot kérni közleményem számára, mert rendkívüli fontosságú információról van szó — az ilyeneket nem az automata veszi fel, hanem valószínűleg a Luna ügyeletes koordinátora; jelentést teszek, hogy idegen hajót észleltem, amely hiperbolikus sebességgel keresztezte útvonalamat és valószínűleg a galaktikus raj része volt. Ő rögtön a hajó mozgáselemeit fogja kérni. Mire meg kell mondanom, hogy kiszámítottam őket, de nincsenek meg, mert a készülék szalagdobja, hanyagság következtében, üres volt. Akkor a pilóta „fix”-jét kéri majd, aki elsőként figyelte meg a hajót. De „fix” sincs, mivel az ügyeletes egy mérnök volt, aki csak útépítéshez ért, nem az űrhajózáshoz; ezek után — ha mindezt nem találja máris gyanúsnak megkérdezi majd, miért nem utasítottam a rádiósomat, hogy a mérések végzése közben azonnal továbbítsa az adatokat, mire kénytelen leszek megmagyarázni, hogy a távírászom nincs szolgálatban, mert részeg. Ha mármost egyáltalán lesz még kedve ilyesmiről tárgyalni velem a bennünket elválasztó háromszázhatvannyolcmillió kilométeren keresztül, akkor érdeklődni fog, miért nem volt szolgálatban valamelyik pilóta vagy a helyettes távírász; mire közlöm, hogy az egész legénység mumpszos, és lázasan fekszik. Ha eddig még voltak is netalán kétségei, most már bizonyos lesz benne, hogy ez a pasas, aki éjnek évadján „idegen” hajókról szóló mesékkel traktálja, vagy meghibbant, vagy részeg. Firtatni kezdi, rögzítettem-e valami módon a hajó képét, lefényképeztem-e a világító rakéták fényében, magnószalagra vettem-e a radar adatait, vagy legalább a hajóhoz intézett rádiófelhívásaimat. De nekem semmim sincs, semmim a világon, mert túlságosan siettem, nem gondoltam rá, hogy fényképekre lenne szükség, amikor a földi hajók úgyis rövidesen utolérik a rendkívüli jövevényt, és mindenrögzítő berendezésem ki volt kapcsolva. Erre azt teszi majd, amit én is tennék az ő helyében: megmondja, hogy lépjek ki, és megkérdezi szektorom valamennyi hajóját, észleltek-e valami gyanúsat. Márpedig egyetlen hajó sem láthatta a galaktikus vendéget. Ebben biztos voltam. Én csak azért találkoztam vele, mert az ekliptika síkjában repültem, bár ez a legszigorúbban tilos, mert mindig ott kering az idő vasfogától megőrölt meteorok vagy üstököscsóvák törmeléke és pora. Megszegtem a tilalmat, mert különben nem lett volna elég üzemanyagom a manőverekhez, melyek Le Manst száznegyvenezer tonna rakétaronccsal teszik gazdagabbá. Mindjárt bevezetőben közölnöm kellene a Luna koordinátorával, hogy a találkozás a tilos övezetben történt, ami kellemetlen beszélgetést vonna maga után az Űrhajózási Bíróság fegyelmi bizottságával. Persze, a hajó felfedezése nagyobb áldozatot is megérne, mint egy megrovás vagy fegyelmi büntetés — feltéve, hogy valóban sikerül utolérni. Csakhogy ezt reménytelennek láttam. Azt kellet volna követelnem, hogy egy kétszeresen veszélyes térségbe, az ekliptika síkjába és ráadásul a hiperbolikus raj területére, egész flottillát küldjenek keresgélni. A Luna koordinátora, még ha meg is akarná tenni, nem jogosult erre, ha pedig a fejem tetejére állnék és reggelig hívogatnám a földi COSNAV-ot és a Nemzetközi Űrkutatási Bizottságot vagy az ördög tudja, kit még, akkor megkezdenék a tanácskozást és ülésezést, s ha villámgyorsan tárgyalnak, már három hét múlva döntenének. Csakhogy — mint még a liftben kiszámítottam, mert aznap éjjel igazán nagyon gyorsan fogott a fejem az a hajó addigra százkilencvenmillió kilométerre lesz találkozásunk helyétől, tehát túl a Napon, s eléggé megközelíti ahhoz, hogy pályája módosuljon, ennélfogva a térség, amelyben keresni kellene, több mint tízmilliárd köbkilométer lesz. Talán húszmilliárd is.

Így láttam a dolgot, mire beestem a rádiós szobába. Leültem és megpróbáltam még azt is végiggondolni, van-e rá esély, hogy a Luna nagy rádióteleszkópjával, az egész Naprendszer legnagyobb rádiócsillagászati távcsövével észlelhessék a hajót. De a Föld és a Hold éppen a földpálya ellenkező oldalán volt, mint én és az idegen hajó. A rádiótávcső óriási, de ahhoz azért nem elég erős, hogy négyszázmilló kilométer távolságból észleljen egy néhány kilométeres testet. És ezzel véget is ért az egész história. Összetéptem számításaimat, felálltam és a kabinomba kullogtam, azzal az érzéssel, hogy bűnt követtem el. Vendégünk volt a kozmoszból, olyan látogatónk, amilyennel, mit tudom én? — millió évben, nem — százmillió évben egyszer találkozunk. És a mumpsz miatt, Le Mans ócskavasa miatt, a részeg mesztic miatt, a mérnök és a sógora, meg az én hanyagságom miatt kicsúszott a kezünkből, és szétfoszlott, mint egy kísértet, a végtelen űrben. Attól az éjszakától fogva tizenkét hétig valami furcsa feszültségben éltem, akkor került ugyanis a halott hajó az óriásbolygók térségébe, és ezzel örökre elveszett számunkra. Lehetőleg ki se mozdultam a rádiós szobából, mert még élt bennem az egyre halványuló remény, hogy mégiscsak észreveszi egy éberebb vagy egyszerűen szerencsésebb pilóta, de nem történt semmi. Persze senkinek sem beszéltem a do1ogr61. Ritkán adódik ilyen alkalma az emberiségnek. Bűnösnek érzem magam, nemcsak az emberiséggel, hanem azzal a másikkal szemben is, és még Hérosztratosz dicsőségére sem pályázhatom, hiszen most, annyi év után, szerencsére már úgysem hinnének nekem. Egyébként néha magam is kételkedem: hátha nem is történt semmi — azon kívül, hogy azt a nehezen emészthető, hideg marhahúskonzervet vacsoráztam.




Murányi Beatrix fordítása




A TÁRGYALÁS


— Shennan Quine tanú!

— Igenis, kapitány úr.

— Önt tanúként hallgatjuk ki a Kozmikus Kamara Bírósága előtt, amely az én elnökletem alatt tárgyal. Felkérem, hogy engem elnöknek címezzen, a Bíróság tagjait pedig bíró úrnak. A Bíróság kérdéseire haladéktalanul válaszolnia kell, a vád és a védelem kérdéseire viszont csak a Bíróság engedélye után. Tanúvallomásában kizárólag azt adhatja elő, amit személyesen látott és tapasztalt, tehát semmi olyat, amit csak másoktól hallott. Megértette az elmondottakat?

— Igenis, elnök úr.

— Neve Shennan Quine?

— Igen.

— De amikor a Góliát legénységének tagja volt, más nevet használt?

— Igen, elnök úr. Így kötötték ki a tulajdonosok a szerződésben.

— Ismerte az okokat, amelyek miatt álnéven kellett szerepelnie?

— Ismertem, elnök úr.

— Ön a folyó év október tizennyolcadika, s harmincadika között megtett úton a Góliát legénységének tagja volt?

— Igenis, elnök úr.

— Milyen minőségben?

— Másodpilóta voltam.

— Legyen szíves, adja elő a Bíróságnak, mi történt a szóban forgó út folyamán, október huszonegyedikén a Góliát fedélzetén. Kezdje a hajó helyzetének és feladatainak ismertetésével.

— Fedélzeti idő szerint nyolc óra harminckor hiperbolikus sebességgel kereszteztük a Szaturnusz holdjainak pályáját, és megkezdtük a fékezést. Tizenegy óráig fékeztünk, ezalatt hiperbolikusról kétszeres orbitálisra csökkentettük a sebességet, aztán megkezdtük a körpályára állást. Erről a pályáról kellett mesterséges holdakat juttatnunk a gyűrű síkjába.

— Kétszeres orbitálison másodpercenként ötvenkét kilométeres sebességet ért?

— Igen, elnök úr. Tizenegyig tartott a szolgálatom, de mivel a folytonos perturbációk miatt állandóan módosítani kellett a pályát, csak helyet cseréltem az első pilótával, attól kezdve ő vezetett, és én voltam a navigátor.

— Ki utasította erre?

— A parancsnok, bíró úr. Egyébként ez a szokásos eljárás ilyen körülmények között. Feladatunk az volt, hogy amennyire csak a biztonsági követelmények megengedik, megközelítsük a Roche-határt a gyűrű síkjában, majd, gyakorlatilag körpályáról, egymás után három automata szondát küldjünk rádiótávirányítással a Roche-övezetbe. Az egyik szondát a Cassini-résben kellett elhelyezni, tehát a Szaturnusz belső és külső gyűrűje közötti sávban, a másik kettő pedig arra szolgált, hogy az elsőnek a mozgását ellenőrizze. Kitérjek erre részletesebben?

— Legyen szíves.

— Igenis, elnök úr. A Szaturnusz gyűrűi meteorszerű testecskékből állnak, a gyűrűk között körülbelül négyezer kilométer széles rés van. A résbe helyezett és körpályán keringő műhold arra szolgált, hogy adatokat közvetítsen a gravitációs mező háborgásairól és a gyűrűket alkotó testek egymáshoz viszonyított, belső mozgásáról. De a perturbációk rövidesen átterelték volna a szondát a résből a belső vagy a külső gyűrűbe, és ott természetesen ízzé-porrá tört volna. Hogy ez be ne következzék, saját meghajtású, különleges műholdakat kellett alkalmazni, viszonylag kis teljesítményű, egynegyed-egyötöd tonna tolóerejű ionmotorral. Ez a két „őrhold” ügyelt volna radarérzékelői segítségével, hogy a résben keringő harmadik a helyén maradjon. Feladatuk az volt, hogy számítógépeikkel kiszámítsák, milyen módosításokat igényel a középső műhold pályája, és ennek megfelelően távvezéreljék a motorjait. Ez lehetővé tette, hogy a szonda mindaddig üzemeljen, amíg a meghajtása működik, tehát körülbelül két hónapig.

— Miért volt szükség két ellenőrző műholdra? Nem gondolja, hogy egy is elég lett volna?

— Biztos, hogy elég lett volna, bíró úr. A másik „őrhold” egyszerűen tartalék volt, arra az esetre, ha az első elromlik, vagy összeütközik egy meteorral és megsemmisül. A Földről végzett csillagászati megfigyelés a Szaturnusz körüli térséget, a gyűrűktől és a holdaktól eltekintve, üresnek mutatja, pedig nagyon is szemetes vidék. Ilyen térségben lehetetlen az apró testeket egyenként kikerülgetni. Éppen ezért kellett tartanunk az orbitális sebességet, mert gyakorlatilag minden törmelék a szaturnuszi első kozmikus sebességgel kering a bolygó egyenlítői síkjában, tehát az összeütközés veszélye így a minimumra csökkent. Azonkívül meteorhárító berendezésünk is volt a fedélzeten: kilőhető ernyők, amelyeket vagy a pilóta lő ki, vagy a hajó radarjával összekapcsolt automata.

— Nehéznek vagy veszélyesnek tartotta ön a feladatot?

— Nem, bíró úr. Se különösen nehéz, se különösen veszélyes nem volt, feltéve, hogy minden manővert hibátlanul hajtunk végre, és nem jön közbe üzemzavar. A Szaturnusz környékét mi a Jupiter-vidéknél is rosszabb szemétdombnak tartjuk, viszont a manőverezésnél sokkal kisebb gyorsításokra van szükség, mint a Jupiter közelében, és ez nagy előny.

— Kiket ért azon, hogy „mi”?

— A pilótákat, bíró úr, meg a navigátorokat.

— Egyszóval az űrhajósokat?

— Igen, bíró úr. Fedélzeti idő szerint tizenkettő körül gyakorlatilag elértük a gyűrű külső határát.

— A gyűrű síkjában?

— Igen. Körülbelül ezer kilométerre voltunk tőle. A műszerek már jelentős porsűrűséget mutattak. Percenként mintegy négyszáz mikroütközésünk volt. A program szerint beléptünk a gyűrű fölött a Roche-övezetbe, és a Cassini-réssel gyakorlatilag párhuzamos körpályáról megkezdtük a szondák kilövését. Az elsőt fedélzeti idő szerint tizenöt órakor lőttük ki, és radarirányítással a résbe vezéreltük. Ez volt az én feladatom. A pilóta segített, közben a minimális tolóerőt tartva. Így gyakorlatilag ugyanolyan sebességgel keringtünk, mint a gyűrűk. Calder nagyon ügyesen manőverezett. Csak annyi meghajtást adott, hogy a hajót egyenesben tarthassa, orrával előre, mert tolóerő nélkül rögtön bukfencezni kezd.

— Ki volt még a kormányfűikében, önön és az első pilótán kívül?

— Mindenki. Az egész legénység, bíró úr. A parancsnok köztem és Calder között ült, de Calderhez közelebb, mert úgy állította a székét. Mögöttem ült a mérnök meg az elektronikus. Burns doktor, úgy emlékszem, a parancsnok mögött ült.

— Ez nem biztos?

— Nem figyeltem meg. Egész idő alatt lefoglalt a munka, és a fotelből különben is nehéz hátranézni. Magas a támlája.

— Vizuálisan vezérelték a szondát a résbe?

— Nemcsak vizuálisan, bíró úr. Állandó televíziós kapcsolatban voltam vele. A radarlokátort is használtam. Kiszámítottam a szonda pályaadatait, megállapítottam, hogy jó helyen van: nagyjából a két gyűrű közötti, üres sáv közepén, aztán szóltam Caldernak, hogy mehet a következő.

— Hogy mehet a következő?

— Igen, a következő szonda. Calder beindította a kidobót, a zsilip megnyílt, de a szonda nem repült ki.

— Mit ért azon, hogy „kidobó”?

— A hidraulikus dugattyút, amely a zsilip felnyílása után kilöki a szondát a külső kilövőcsatornából. Három ilyen csatornánk volt a hajó farában, és háromszor kellett megismételnünk ugyanezt a manővert.

— Tehát a második műhold nem repült ki?

— Nem. Beszorult a kilövőcsatornába.

— Legyen szíves részletesen előadni, hogyan történhetett ez.

— A műveletek sorrendje a következő: először kinyitjuk a külső zsilipet, aztán beindítjuk a dugattyút, és amikor a mutató jelzi a műhold kicsúszását, bekapcsoljuk a szonda indító automatáját, amely száz másodperces késéssel gyújt, tehát hiba esetén még van idő kikapcsolni. Az automata begyújtja a szilárd üzemanyaggal működő kis segédrakétát, és a szonda tizenöt másodpercig egytonnás saját tolóerővel távolodik a hajótól. Az a cél, hogy minél gyorsabban eltávolodjon. Mikor a segédrakéta kiég, automatikusan bekapcsolódik az ionmotor, amelyet a navigátor távirányít. Most az történt, hogy Calder már bekapcsolta az indító automatát, mert a műhold kicsúszása megkezdődött, majd mikor a szonda hirtelen elakadt, megpróbálta kikapcsolni az automatát, de nem sikerült.

— Biztos ön abban, hogy az első pilóta megpróbálta kikapcsolni a szonda indító automatáját?

— Igen, rángatta a fogantyút, az vissza is ugrott, de nem tudom miért, mégis felrobbant a töltet. Hallottam, hogy Calder felkiáltott: „Nem megy!”

— Azt kiáltotta: „Nem megy!”?

— Igen, mert a szonda nem akart kirepülni a csatornából. Körülbelül fél perc volt még a segédrakéta begyulladásáig, Calder újra megpróbálta kilökni a szondát, növelte a nyomást, a manométerek a maximumot mutatták, de a szonda meg se moccant. Akkor visszahúzta a dugattyút, és a kiinduló állásból megint lecsapott vele. Mindannyian éreztük, mikor a dugattyú a szondára sújtott, olyan volt, mint egy pörölycsapás.

— Így akarta Calder kilökni a szondát?

— Igen, bíró úr. Persze számolnia kellett azzal, hogy a szonda esetleg tönkremegy, mert Calder most nem fokozatosan növelte a nyomást, hanem egyszerre adta rá az egészet a vezetékekre. Egyébként nagyon ésszerűen járt el, hiszen tartalék szondánk volt, de tartalék hajónk nem.

— Ezt tréfának szánta? Mellőzze, kérem, a tanúvallomás efféle színezését.

— Egyszóval a dugattyú lecsapott, de a szonda nem repült ki, az idő pedig múlt, úgyhogy felkiáltottam: „Az öveket!”, és gúzsba kötöttem magam. Ugyanezt kiáltották még legalább ketten, az egyik a parancsnok volt, megismertem a hangját.

— Legyen szíves, közölje a Bírósággal, miért cselekedett így?

— Körpályán voltunk, az A-gyűrű felett, tehát gyakorlatilag meghajtás nélkül repültünk. Tudtam, hogy mikor a segédrakéta begyullad, márpedig be kell gyulladnia, mert az indító már működik, oldallökést kapunk, és a hajó bukfencezni kezd. A szonda a Szaturnusz felőli oldalon szorult be. Úgy kellett hatnia, mintha egy oldalfúvóka lépne működésbe. Bukfencezésre és centrifugális erőre számítottam, amelyet a pilótának a hajó túloldali fúvókáival kell kiegyenlítenie. Ilyen helyzetben előre nem látható dolgok történhetnek. Mindenesetre jól meg kell húzni az öveket.

— Ön tehát kikapcsolt övekkel ült a kormánynál, mikor navigátori minőségben szolgálatot teljesített?

— Nem, bíró úr, nem voltak kikapcsolva, csak meglazítva. Az övek bizonyos fokig szabályozhatóak. Teljesen meghúzva (ezt nevezzük „gúzsba kötésnek”) csökkentik az ember mozgási szabadságát.

— Tud ön arról, hogy a szabályzat nem engedélyezi az övek meglazítását és szabályozgatását?

— Igenis, tisztelt Bíróság, tudom, hogy a szabályzat tiltja, de így szokás.

— Hogy érti ezt?

— Ahány hajón csak repültem, mindenütt szabályoztuk és meglazítottuk az öveket, mert ez megkönnyíti a munkát.

— A kihágásra nem mentség, hogy mások is így csinálják. Folytassa, kérem.

— Ahogy vártam, a szonda segédrakétája begyulladt. A hajó vízszintes síkban forogni kezdett, és az addigi pályáról is letértünk, bár csak nagyon lassan. A pilóta az oldalfúvókákkal kiegyenlítette ezt a kettős mozgást, de nem teljesen, tehát nem annyira, hogy az erők megsemmisítsék egymást.

— Miért?

— Nem én kezeltem a kormányt, de feltételezem, hogy lehetetlen volt. A szonda beékelődött a nyitott kilövőcsatornába, a nyíláson át kitódult a szondamotor gázainak egy része, mégpedig örvénylő sugárban, tehát egyenetlenül. Ennélfogva az oldalnyomás hol gyengült, hol erősödött, s így a kiegyenlítő tolóerő hatására az egész hajó ingamozgásba kezdett. Mikor aztán a segédrakéta kiégett, még sokkal erősebben kezdtünk pörögni, de az ellenkező irányban. Ezt a pörgést a pilóta csak egy jó idő múlva egyenlítette ki, miután rájött, hogy a segédrakéta kinyiffant ugyan, viszont az ionmotor működik.

— Mit csinált a segédrakéta?!

— Úgy értem, hogy a pilóta nem tudhatta biztosan, beindul-e az ionmotor, hiszen nagyon erős csapást mért a dugattyúval a szondára, és kárt tehetett a motorjában; egyébként valószínűleg éppen ez volt a szándéka, én is így tettem volna. De mikor a segédrakéta már leállt, kiderült, hogy az ionmotor mégis működik, és megint oldaltolóerőnk volt, egynegyed tonnás. Ez nem sok, de ilyen pályán elég ahhoz, hogy bepörögjön a hajó. Orbitális sebességgel repültünk, és ilyenkor a legcsekélyebb tolóerőeltérés is óriási mértékben kihat a pályagörbére meg a hajó stabilitására.

— Hogyan viselkedtek a legénység tagjai?

— Nagyon higgadtan, bíró úr. Természetesen mindenki tisztában volt a veszéllyel, mikor a segédrakéta begyulladt, hiszen a száz kilogramm súlyú, por alakú robbanótöltet a kilövőcsatorna félig-meddig zárt terében, a beszorult szonda mögött, egyszerűen felrobbanhatott volna, mint egy bomba. Akkor pedig úgy felvágja a hajó oldalát, mint egy konzervdobozt. Szerencsére nem robbant fel. Az ionmotor már nem volt ilyen veszélyes. Ezzel szemben újabb bonyodalom támadt, mert az automata bekapcsolta a tűzoltóberendezést, és az ontani kezdte a habot a kettes számú kilövőcsatornába. Persze csak bajt okozott, hiszen az ionmotort a hab nem állítja le, viszont a nyitott zsilipen kitóduló hab egy része alighanem a szonda fúvókáiba jutott, és lefojtotta a meghajtását. Jó pár percig, amíg a pilóta ki nem kapcsolta az oltóberendezést, egyenetlen oldallökéseket kaptunk. Nem voltak túl erősek, de mindenesetre megnehezítették a hajó stabilizálását.

— Ki kapcsolta be az oltóberendezést?

— Az automata, bíró úr, mikor érzékelői jelezték, hogy az oldalpáncél hőmérséklete több mint hétszáz fok. A segédrakéta hevítette így fel.

— Milyen utasításokat adott eddig az időpontig a parancsnok?

— Nem adott utasításokat. Az volt a benyomásom, hogy látni akarja, mit csinál a pilóta. Elvileg két lehetőségünk volt: vagy leteszünk feladatunk végrehajtásáról, növekvő tolóerővel eltávolodunk a bolygótól, és megkezdjük a visszatérést a hiperbolikus pályára, vagy megpróbáljuk ellenőrző pályára helyezni az utolsó, harmadik szondát. Ha az első lehetőséget választjuk, kútba esik az egész program, mivel a résben keringő szonda néhány órán belül biztosan elsodródik és darabokra törik. Működésének nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy pályáját az „őrhold” korrigálja.

— A két lehetőség között természetesen a hajó parancsnokának kellett választania, igaz?

— Elnök úr, válaszolnom kell erre a kérdésre?

— Válaszoljon a vád kérdésére.

— Hát kérem, a parancsnok természetesen adhatott volna utasításokat, de nem volt rá köteles. A pilóta meghatározott körülmények között jogosult azon funkciók betöltésére, amelyek egyébként a hajó parancsnokát illetik meg, mondja ki az űrhajószabályzat tizenhatodik cikkelye, mivel gyakran előfordul, hogy nincs idő szóbeli érintkezésre a parancsnok és a kormánynál ülő személyek között.

— De az adott körülmények között a parancsnoknak módjában állt utasításokat adni, mivel egyrészt nem forgott fenn olyan gyorsulás esete, amely lehetetlenné teszi a szóbeli parancsközlést, másrészt a pusztulás közvetlen veszélye sem fenyegette a hajót.

— Fedélzeti idő szerint tizenöt óra néhány perckor a pilóta mérsékelt kiegyenlítő meghajtásra kapcsolt…

— Miért engedi el a füle mellett, amit mondtam? Kérem a tisztelt Bíróságot, utasítsa rendre a tanút, és szólítsa fel, hogy válaszoljon szavaimra.

— Tisztelt Bíróság, nekem kérdésekre kell válaszolnom, de a vád nem tett fel kérdést. A vád csak a maga módján kommentálta a hajón előállt helyzetet. Most kommentáljam ezt a kommentárt?

— Felkérem a vád képviselőjét, hogy szíveskedjék kérdést intézni a tanúhoz, a tanút pedig felkérem, hogy folytassa vallomását a legmesszebbmenő jóakarattal.

— Tehát: nem gondolja, hogy az adott helyzetben a parancsnok kötelessége lett volna dönteni, és a konkrét döntést parancs formájában közölni a pilótával?

— Ügyész úr, a szabályzat nem határozza meg…

— A tanú csak a Bírósághoz intézheti szavait.

— Igenis. Tisztelt Bíróság, a szabályzat nem határozza meg részletesen mindazokat a körülményeket, amelyek az űrhajón előadódhatnak. Ez különben is lehetetlen. Ha lehetséges volna, akkor elég lenne, hogy a legénység minden tagja betéve tudja a szabályzatot, és parancsnokra egyáltalán nem lenne szükség.

— Elnök úr, a vád tiltakozik a tanú gúnyos megjegyzései ellen!

— Válaszoljon, kérem, tömören és világosan a vád kérdésére.

— Igenis. Tehát véleményem szerint a parancsnok az adott helyzetben nem volt köteles konkrét parancsokat adni. Ott volt, látta és értette, mi történik; ha nem szólt, ez azt jelentette: az űrhajószabályzat huszonkettedik cikkelye értelmében megengedi, hogy a pilóta saját belátása szerint járjon el.

— Tisztelt Bíróság, a tanú helytelenül alkalmazza a kozmikus közlekedést szabályozó törvényerejű rendelet űrhajószabályzatának huszonkettedik cikkelyét, mivel a tárgyalt esetre a veszélyes helyzetekről szóló huszonhatodik cikkely vonatkozik.

— Tisztelt Bíróság, a Góliáton előállt helyzet sem a hajót, sem a legénység életét és egészségét nem veszélyeztette.

— Tisztelt Bíróság, a tanú rosszakarata nyilvánvaló, mert ahelyett, hogy az objektív igazság tisztázását, szorgalmazná, vallomásában minden megengedett és meg nem engedett módon menteni igyekszik Pirx vádlottat, aki a hajó parancsnoka volt! A hajón előállott helyzet kétségkívül a huszonhatodik cikkely hatálya alá tartozik!

— Tisztelt Bíróság, a vádló nem szerepelhet egyszersmind a tényálladékot leszögező hites szakértőként!

— Megvonom a szót a tanútól. A Bíróság felfüggeszti és külön határozat tárgyává teszi a kérdést, hogy a helyzetre az űrhajószabályzat huszonkettedik vagy huszonhatodik cikkelye vonatkozik-e. Felkérem a tanút, adja elő, hogy a továbbiakban mi történt a hajó fedélzetén.

— Calder ugyan semmit sem kérdezett a parancsnoktól, de láttam, hogy néhányszor felé pillantott. Közben a beszorult szonda tolóereje egyenletessé vált, és a hajó stabilizálása már nem ütközött nehézségekbe. Miután a stabilizálás sikerült, Calder távolodni kezdett a gyűrűtől, de nem szólt nekem, hogy számítsam ki a visszatérő pályát, ebből már tudtam, hogy mégis megpróbálja véghezvinni a feladatunkat. Mikor elhagytuk a Roche-övezetet, tizenhat óra körül, csúcsjelzést adott, és rögtön utána megpróbálta kirázni a szondát.

— Hogy érti ezt?

— Úgy értem, hogy Calder bekapcsolta a maximális túlterhelésre figyelmeztető jelzőlámpát, és rögtön utána először teljes fékezésre, aztán teljes meghajtásra kapcsolt, a szonda súlya három tonna, teljes gyorsításnál majdnem hússzor annyi lehetett. Azt hitte volna az ember, úgy kirepül, mint a vöcsök. Tízezer mérföld után Calder még kétszer megpróbálta ezt a kilökősdit, de hiába. Csak annyit ért el, hogy az oldalnyomás tovább nőtt. Feltehetőleg az történt, hogy a hirtelen gyorsításoktól a szonda még jobban beszorult a kilövőcsatornába, és megváltoztatta helyzetét, úgyhogy most az egész gázsugár a ferdén álló külső zsilipbe ütközött, visszaverődött róla, és így jutott ki az űrbe. A hirtelen gyorsítások elég kellemetlenek voltak, és kissé kockázatosak is, hiszen már tudhattuk, hogy a szonda, ha egyáltalán kirepül, alighanem a külső páncélból is elvisz egy darabot. Úgy festett a dolog, hogy vagy kimegy néhány ember űrruhában, szerszámokkal a páncélra, vagy visszafordulunk, és cipeljük magunkkal azt a rohadt… bocsánat, azt a beékelődött szondát.

— Nem próbálta Calder kikapcsolni a szonda hajtóművét?

— Nem lehetett, bíró úr, mert a szondát a hajóhoz kötő vezérlőkábel már elszakadt, tehát csak a rádióvezérlés maradt volna, de a szonda egészen a kilövőcsatorna torkolatában ült, és a fémfal leárnyékolta. Talán egy percig távolodtunk a bolygótól, már azt hittem, Calder mégis a hazatérés mellett döntött, elvégzett néhány manővert, megcsinálta az úgynevezett csillagra állást: ez azt jelenti, hogy az ember megcéloz a hajó orrával egy kiválasztott csillagot, és közben változtatja a tolóerőt. Ha a stabilitás tökéletes, a csillagnak teljesen mozdulatlanul kell maradnia a képernyőn. Persze nem így volt, megváltoztak a pályaelemeink, és Calder igyekezett tisztázni a számértéküket. Néhány kísérlet után sikerült a kormányfúvókákkal kiegyenlítenie az oldalnyomást, és akkor visszafordult.

— Rájött ön ekkor, hogy mit szándékozik tenni Calder?

— Rájöttem, jobban mondva: feltételeztem, hogy mégis pályára akarja helyezni a megmaradt harmadik szondát. Visszatértünk az egyenlítő síkja fölé, a Nap felőli oldalról. Calder nagyszerűen kormányzott, olyan könnyedén, hogy ha nem tudtam volna, soha ki nem találom, hogy a hajónak egy terven felüli, beépített oldalmotorja van. Aztán szólt, hogy számítsam ki a harmadik szondánk vezérléséhez szükséges pályamódosításokat és impulzusokat meg a szonda egész pályáját. Akkor már nem lehetett kétségem a szándéka felől.

— Végrehajtotta ön ezt az utasítást?

— Nem, bíró úr. Illetve megmondtam neki, hogy nem számíthatom ki a pályákat a program szerint, hiszen másképp kell eljárnunk, a programot már nem tarthattuk be pontosan. Kiegészítő adatokat kértem tőle, mert nem tudtam, milyen magasról akarja kilőni az utolsó szondát, de nem válaszolt. Talán csak azért szólt hozzám, hogy közölje szándékát a parancsnokkal.

— Gondolja? Hiszen közvetlenül a parancsnokhoz is fordulhatott volna.

— Talán nem akart. Például azért, nehogy azt gondolhassák róla, hogy nem tudja, mit kell csinálni, és segítségre szorul. De az is lehet, hogy meg akarta mutatni, milyen kitűnő pilóta, hiszen olyan feladatot vállal, amelyben a navigátor, mármint én, nem tud segíteni. A parancsnok azonban nem reagált, és Calder már a gyűrűk felé tartott. Akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül.

— Szíveskedjék konkrétabban kifejezni magát.

— Igenis, bíró úr. Arra gondoltam, hogy Calder kockázatos műveletre készül.

— Felhívom a tisztelt Bíróság figyelmét, hogy a tanú most akaratlanul megerősítette, aminek leszögezésétől eddig vonakodott, nevezetesen, hogy a parancsnoknak az adott helyzetben kötelessége lett volna cselekvőleg fellépni, ám ezt tudatosan, szántszándékkal elmulasztotta, kiszámíthatatlan következményeknek téve ki a hajót és a legénységet.

— Tisztelt Bíróság, nem úgy volt, ahogyan a vád állítja.

— Ne a váddal vitatkozzék, hanem folytassa vallomását, és szorítkozzék az eseményekre. Miért találta kockázatos műveletnek, hogy Calder megkezdte a visszatérést a gyűrűk síkja fölé? Miért éppen ekkor, és csak ekkor kezdett aggódni?

— Talán rosszul fejeztem ki magam. A következő történt. A pilótának ilyen körülmények között a parancsnokhoz kell fordulnia. Én az ő helyében biztosan így tettem volna. Az eredeti programot már nem hajthattuk végre pontosan. Azt gondoltam, Calder, miután a parancsnok rábízta, hogy járjon el saját belátása szerint, igyekszik majd elég messziről pályára állítani a műholdat, tehát nem közelíti meg túlságosan a gyűrűt. Ez csökkentette ugyan a siker kilátását, de lehetséges volt, s amellett biztonságos is. És csakugyan, miközben kis sebességgel haladtunk, Calder megint szólt nekem, hogy számítsam ki a műhold pályaelemeit, arra az esetre, ha ezer-ezerkétszáz kilométer távolságból impulzusokkal vezéreljük. Mivel segíteni akartam neki, elkezdtem kiszámítani a pályaelemeket, és kiderült, hogy ebben az esetben a hibaszórás körülbelül a Cassini-rés szélességének felel meg. Mintegy ötvenszázalékos valószínűsége volt tehát annak, hogy a szonda nem a kívánt ellenőrző pályára áll, hanem vagy a bolygó felé, vagy kifelé csúszik, és szétzúzódik a gyűrűn. Megadtam ezt az eredményt, mivel jobbat nem tudtam nyújtani.

— Megtekintette a parancsnok a számítások eredményét?

— Látnia kellett, mert a számok az eredményablakban jelentek meg, a pultjaink felett, középen. Kis meghajtással repültünk, és úgy rémlett, Calder nem tudja eldönteni, mihez fogjon. Csakugyan kutyaszorítóba került. Ha most meghátrál, azzal beismeri, hogy az imént elszámította magát, csődöt mondott az intuíciója. Amíg vissza nem fordult a bolygó felé, azt mondhatta volna, hogy eleve túl nagynak és hiábavalónak ítélte a kockázatot. De most már megmutatta, hogy a tolóerők bonyolult játéka ellenére ura a hajónak, és ha nem is mondta, következő manővereiből világosan kiderült, hogy meg akarja kísérelni a szonda pályára állítását. Közeledtünk a gyűrűhöz; először azt gondoltam, csak javítani akar egy kicsit az esélyeinken, hiszen a távolság csökkenésével nőtt a siker kilátása, de ha ezt akarja, már meg kellett volna kezdenie a fékezést, ő azonban tovább gyorsított. Csak ekkor, ebben a pillanatban jöttem rá, hogy egészen más a szándéka, addig eszembe sem jutott. Egyébként mindenki akkor értette meg, egy pillanat alatt.

— Ön szerint tehát a legénység minden tagja felismerte a helyzet komolyságát?

— Igen, elnök úr. Mögöttem valaki azt mondta a gyorsulás pillanatában: „Szép volt az élet.”

— Ki mondta ezt?

— Nem tudom. Talán a mérnök vagy az elektronikus. Nem figyeltem óda. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. Calder csúcsjelzést adott, és nagy tolóerőre kapcsolt, a gyűrűt keresztező irányban. Világos volt, hogy át akar vágni a Góliáttal a Cassini-rés közepén, és útközben „ijedt madár” módszerrel elpottyantani a harmadik szondát.

— Milyen módszerrel?!

— Így szokták nevezni, bíró úr: a hajó úgy pottyantja el a szondát, mint a madár röptében a tojást… De a parancsnok megtiltotta neki.

— Megtiltotta? Ilyen értelmű parancsot adott?

— Igenis, bíró úr.

— A vád tiltakozik. A tanú elferdíti a tényeket. Ilyen parancs nem hangzott el.

— A parancsnok meg akarta tiltani, de már nem volt ideje, hogy a parancsot teljes mondatba foglalja. Calder adott ugyan csúcsjelzést, de alig egy tizedmásodperccel a manőver előtt. Mihelyt a piros lámpa felvillant, a parancsnok rákiáltott, de Calder máris teljes gyorsításra kapcsolt. Ilyen nyomás alatt, több mint tizennégy g volt, nem lehet hangot kiadni. Úgy látszott, hogy Calder belé akarja fojtani a szót. Nem állítom, hogy csakugyan ez volt a szándéka, de úgy látszott. Egy pillanat alatt olyan nyomást kaptunk, hogy teljesen elsötétült előttem a világ, így aztán a parancsnok csak egy rövidet kiálthatott…

— Elnök úr, a vád tiltakozik a tanú megfogalmazásai ellen. A tanú, saját fenntartására rácáfolva, lényegében azt sugallja, hogy Calder pilóta előre megfontolt szándékkal, rosszhiszeműen meg akarta akadályozni felettesét a parancs kiadásában.

— Én semmi effélét nem mondtam.

— Megvonom a szót a tanútól. A Bíróság helyt ad a vád tiltakozásának. Tessék törölni a jegyzőkönyvből a tanú szavait, ettől a mondattól kezdve: „Úgy látszott, hogy Calder belé akarja fojtani a szót.” Felkérem a tanút, hogy mellőzze a kommentárokat, és ismételje el szóról szóra, amit a parancsnok ténylegesen mondott.

— Igenis. Mint említettem, a parancsnoknak már nem volt ideje, hogy egy teljes mondatot végigmondjon, de a parancs értelme világos volt. Megtiltotta Caldernek, hogy átvágjon a Cassini-résen.

— A vád tiltakozik. A tényállás szempontjából nem az a fontos, mit akart mondani Pirx vádlott, hanem csak az, hogy mit mondott valójában.

— A bíróság helyt ad a tiltakozásnak. Felhívom a tanút, hogy szorítkozzék a kormányfülkében elhangzott szavakra.

— Éppen elég hangzott el ahhoz, hogy minden ember, aki hivatásos űrhajós, megértse: a parancsnok megtiltja a pilótának, hogy átvágjon a Cassini-résen.

— Idézze, kérem, az elhangzott szavakat. A Bíróság majd véleményt alkot az értelmükről.

— A szavakra nem emlékszem, elnök úr, csak az értelmükre. A parancsnok valami ilyesmit kezdett kiáltani: „Ne menj át a gyűrűn!”, vagy talán: „Ne vágj át!”, aztán már nem bírta folytatni.

— Legyen szabad közbevetnem, hogy a tanú előzőleg azt vallotta, miszerint a parancsnok nem mondott egy teljes mondatot, ezzel szemben a tanú által most idézett „Ne menj át a gyűrűn” szavak teljes mondatot képeznek.

— Ha ebben a teremben tűz ütne ki, és elkiáltanám magam: „Tűz!”, az persze nem teljes mondat, mert nem tartalmazná, hogy mit állítok a tűzről, mégis érthető figyelmeztetést jelentene.

— A vád tiltakozik! Kérem a Bíróságot, utasítsa rendre a tanút!

— A Bíróság figyelmezteti a tanút. Nem azért hallgatjuk ki, hogy épületes példázatokkal és adomákkal traktálja a Bíróságot. Szorítkozzék a fedélzeten történtek tárgyilagos előadására.

— Igenis. Az történt a fedélzeten, hogy a parancsnok rákiáltott a pilótára, és megtiltotta neki a rés keresztezését…

— Tiltakozom! A tanú vallomása célzatosan meghamisítja a tényeket!

— A Bíróság megértő kíván lenni. Kérem a tanút, vegye figyelembe, hogy az eljárás célja a tényállás felderítése. Tudna legalább egy töredéket idézni a parancsnok mondatából?

— Nagyon nagy volt a gyorsulás. Elfeketült előttem a világ, nem láttam semmit, de hallottam a parancsnok kiáltását. A szavakat nem tudtam kivenni, mégis megértettem, mit akar. Még inkább hallania kellett a figyelmeztetést a pilótának, hiszen közelebb ült a parancsnokhoz, mint én.

— A védelem kéri a Bíróságot, hogy hallgassa meg újólag a kormányfülkéből származó magnetofonszalagoknak azt a részletét, amely rögzítette a parancsnok kiáltását.

— A Bíróság elutasítja a védelem kérését. A szalagok lehallgatása megtörtént, és azt a megállapítást eredményezte, hogy a nagyfokú torzulás miatt csak a hang azonosítható, de a kiáltás tartalma nem. A Bíróság ebben a vitás kérdésben külön határozatot hoz. Kérem a tanút, mondja el, mi történt a parancsnok kiáltása után.

— Mikor kitisztult a szemem, egyenesen a gyűrű felé repültünk. A gyorsulásmérő két g-t mutatott. Hiperbolikus sebességgel haladtunk. A parancsnok felkiáltott: „Calder! Megszegted a parancsot! Megtiltottam, hogy átvágj a résen” Calder pedig azonnal így felelt: „Nem hallottam, kapitány úr!”

— Ekkor sem utasította Caldert a parancsnok, hogy fékezzen, vagy forduljon vissza?

— Már nem lehetett, elnök úr. Másodpercenként nyolcvan kilométeres hiperbolikus sebességgel repültünk. Szó sem lehetett arról, hogy ezt az impulzust a gravitációs korlát átlépése nélkül lecsökkentsük.

— Mit ért gravitációs korláton?

— Húsz-huszonkét gravitációs egységnél nagyobb, tartós pozitív vagy negatív gyorsulást. Amint a gyűrű felé repültünk, minden másodperccel nőtt a lefékezéshez szükséges negatív gyorsulás értéke. Eleinte ötven g körül lehetett, később talán száz is volt. Ilyen erejű fékezéstől mindannyian elpusztultunk volna. Már úgy értem, minden ember elpusztult volna a fedélzeten.

— Technikailag képes volt a hajó ekkora gyorsulásra?

— Igen, bíró úr. De csak akkor, ha átszakítják a biztosítékokat. A Góliát reaktorának potenciális tolóereje tízezer tonna.

— Folytassa vallomását.

— „El akarod pusztítani a hajót?”, kérdezte a parancsnok nyugodtan. „Átmegyünk a Cassinin, és a túlsó oldalon lefékezek!”, felelte Calder ugyanilyen nyugodtan. Még be sem fejezte, mikor forogni kezdtünk. Úgy látszik, a hirtelen gyorsítástól, amellyel Calder át akart vágni a résen, a szonda valahogy elmozdult a kilövőcsatornában, és ezáltal kisebb lett ugyan az oldalnyomás, viszont a gázsugár most a hajótest érintőjének irányában áramlott ki, úgyhogy az egész űrhajó forogni kezdett a hossztengelye körül, mint a búgócsiga. Ez a pörgés eleinte elég lassú volt, de pillanatról pillanatra gyorsult. Így kezdődött a katasztrófa. Calder akaratlanul idézte elő: azzal, hogy az imént olyan hirtelen gyorsított.

— Fejtse ki részletesen, hogy ön szerint miért növelte a gyorsulást Calder.

— Tisztelt Bíróság, a vád tiltakozik. A tanú részrehajló, és bizonyára azt feleli, amit már mondott: hogy Calder el akarta némítani a parancsnokot.

— Egyáltalán nem ezt akarom mondani. Caldernek nem kellett volna ugrásszerűen növelnie a gyorsulást, lassabban is megtehette volna, de ha át akart vágni a Cassinin, nagy tolóerőre volt szüksége. Abban a térségben roppant nehéz manőverezni, mert tipikusan olyan övezet, ahol matematikailag megoldhatatlan soktest-problémák vetődnek fel. Ott a Szaturnusz vonzereje, a gyűrűk tömege, a legközelebbi holdak; mindez együtt olyan gravitációs teret hoz létre, amelyben lehetetlen valamennyi perturbációt egyszerre figyelembe venni. Ráadásul ott volt még a szonda kitérítő hatása. Olyan pályán haladtunk tehát, amelyet sok erő határoz meg, részint a hajó saját tolóerői, részint a térben elszórt testek vonzása. No mármost, minél nagyobb meghajtással repültünk, annál kisebb lett a zavaró tényezők hatása, mert azoknak az értéke állandó volt, a mi impulzusunk értéke viszont növekedett. Calder azért fokozta a sebességet, hogy pályánkat kevésbé befolyásolják a külső, zavaró hatások. Meggyőződésem, hogy ha hirtelen pörögni nem kezdünk, sikerült volna átrepülnie a résen.

— Véleménye szerint hibátlan űrhajóval át lehet repülni rajta?

— Hogyne, bíró úr. Meg lehet csinálni, bár minden űrhajózási tankönyv tiltja. A rés gyakorlatilag háromezerötszáz kilométer széles, de a gyűrűk mentén tele van durva meteor— és jégporral, amely vizuálisan nem észlelhető ugyan, de a hiperbolikus sebességgel száguldó űrhajó elégne benne. A nagyjából tiszta rés, amelyen át lehet jutni, öt-hatszáz kilométer széles. Kis sebességgel nem nehéz belépni egy ilyen folyosóba, de nagyobb sebességnél már jelentkezik a gravitációs sodródás, ezért Calder előbb jól megcélozta a rést a hajó orrával, aztán nagy tolóerőre kapcsolt. Ha a szonda el nem mozdul, minden jól ment volna. Legalábbis én így vélem. Természetesen volt bizonyos kockázat, három-négy százalék volt a valószínűsége, hogy összeütközünk valami kósza törmelékkel. Csakhogy közbejött a pörgés. Calder megpróbálta leküzdeni, de nem sikerült. Pedig nagyon szépen harcolt. Ezt el kell ismernem.

— Caldernek tehát nem sikerült leküzdenie a hajó pörgését? Meg tudná mondani, miért nem?

— Már korábban, mikor együtt voltunk szolgálatban, megfigyeltem, milyen káprázatosan számol. És hallatlanul bízott abban a képességében, hogy gép nélkül, villámgyorsan, fejben kiszámít mindent. Abban a helyzetben, a hiperbolikus sebességünkkel, olyan feladat állt előtte, mintha egy tű fokán kellene átcsúsznunk. A tolóerő-mutatók nem értek semmit, mert csak a Góliát hajtóművének adatait mutatták, de nem mutathatták a szonda tolóerejének értékeit. Calder kizárólag a gravimétereket nézte, és csak azok szerint vezetett. Valóságos matematikai versenyfutás volt ez, közte és az egyre gyorsabban változó körülmények között. Calder hihetetlen képességeit mutatja, hogy míg én alig győztem leolvasni a számokat a műszerekről, ő fejben elvégezte a számításokat, negyedfokú differenciálegyenleteket állított fel. Hangsúlyoznom kell, hogy bár Calder magatartását eddig a pillanatig felháborítónak találtam, mert biztos voltam benne, hogy hallotta a parancsnok tilalmát, és szándékosan nem vette figyelembe, mégis csodálatot éreztem iránta.

— Ön nem válaszolt a Bíróság kérdésére.

— Éppen most akartam válaszolni, bíró úr. A megoldások, még ha Calder tizedmásodpercek alatt számította is ki őket, csak megközelítések lehettek. Nem voltak tökéletesen pontosak, mert nem is lehettek, még akkor sem, ha Calder a világ leggyorsabb számítógépévé változott volna. A hibaszórás, amelyet nem tudott figyelembe venni, egyre nőtt, és tovább pörögtünk. Egy percig úgy rémlett, hogy Calder talán mégis úrrá lesz a hajón, de ő előbb megértette, mint én, hogy veszített, és akkor az egész tolóerőt kikapcsolta. Nullára csökkent a gravitációnk:

— Miért kapcsolta ki Calder a tolóerőt?

— Majdnem merőlegesen akart átvágni a résen, de a pörgéssel nem tudott megbirkózni. A Góliát pörgettyűként forgott, tehát úgy is viselkedett, mint a pörgettyű ellenállást tanúsított a tolóerővel szemben, amely hosszanti irányban igyekezett tartani a hajót. Precessziós mozgásba kezdtünk, minél jobban nőtt a sebesség, annál hevesebben körözött a hajó tatja. Így aztán erősen nyújtott spirális pályán haladtunk, a hajó egészen az oldalára feküdt, és minden ilyen kacskaringó átmérője legalább száz kilométer volt. Ezzel a mozgással könnyen a gyűrű szélébe vágódhattunk volna a rés közepe helyett. Calder már tehetetlen volt. Egérfogóba került.

— Ez mit jelent?

— Így szoktuk nevezni a visszafordíthatatlan helyzeteket, amelyekbe könnyű bejutni, de kiút nincs belőlük, tisztelt Bíróság.

Utunk további része már teljesen váratlan volt. Mikor Calder kikapcsolta a hajtóművet, azt hittem, egyszerűen sorsára bízza magát. A műszerek ablakaiban csak úgy villóztak a számok, de már semmit sem lehetett kiszámítani. A gyűrűk szemfájdítóan vakítottak, hiszen jégtömbökből állnak. Forogtak alattunk, mintha körhintán ülnénk, és velük forgott a rés is. Olyan volt, mint egy fekete hasadék. Ilyen pillanatokban hihetetlenül hosszúnak rémlik az idő. Valahányszor a másodpercmérőre pillantottam, úgy rémlett, egy helyben áll a mutatója. Calder az öveit kezdte kikapcsolni, nagyon gyorsan. Követtem a példáját, mert sejtettem, hogy át akarja szakítani a túlterhelési főbiztosítékot, amely a pulton van, de leszíjazva nem érte el. Ha felhasználhatja az egész teljesítményt, még lefékezhetett és kisuhanhatott az űrbe, száz g körüli gyorsulással. Szétpukkantunk volna, mint a léggömb, de megmentette volna a hajót, no és saját magát. Tulajdonképpen már előbb is gondolhattam volna, hogy nem lehet ember, hiszen egyetlen ember sem képes úgy számolni, mint ő… de ez csak most tudatosult bennem. Vissza akartam tartani, mielőtt eléri a pultot, de ő gyorsabb volt. Természetes, hogy az volt. „Ne kapcsold ki magad!” — kiáltott rám a parancsnok. Aztán Calderre kiáltott: „Ne nyúlj a biztosítékhoz!”. Calder nem törődött vele, már felállt. „Teljessel előre!” — kiáltott a parancsnok, és én engedelmeskedtem. Előttem volt ugyanis a második kormány. Nem kapcsoltam rögtön teljes gyorsulásra, csak öt g-re mentem fel, mert nem akartam megölni Caldert, csak el akartam lökni a biztosítékoktól, de ő állva maradt. Döbbenetes látvány volt, uraim, mert egyetlen ember sem marad talpon ötnél! Állva maradt, csak belekapaszkodott a pultba, lehorzsolódott a bőr mind a két kezéről, de tovább kapaszkodott, mert a bőre alatt acél volt. Akkor egyszerre a maximumra kapcsoltam. A tizennégy g letépte a pultról, és a kormányfülke végébe vágta, olyan szörnyű csattanással, mintha egyetlen fémtömb lett volna, a székeink között repült át, és úgy vágódott a falnak, hogy beleremegett a szoba, a szekurit pozdorjává tört azon a helyen, ő pedig valami hihetetlen, semmihez sem hasonlítható hangot adott, aztán hallottam, hogyan dobálja magát ott hátul, hogyan töri-zúzza, ami a keze ügyébe kerül, de már nem figyeltem oda, mert megnyílt előttünk a rés, pörögve zuhantunk felé, a tat vadul keringett, lementem négy g-re, most már csak a szerencsétől függött minden. A parancsnok rám kiáltott, hogy lőjek, egymás után kilövöldöztem a meteorhárító ernyőket, hogy legalább az apróbb morzsákat elsöpörjem, ha elénk kerülnek, sokat nem ért, de ennyi védelem is jobb, mint a semmi. A Cassini óriási fekete torokként tátongott, messze a hajó előtt tüzek lobbantak, a védőernyők kinyíltak, és a jégporfelhőkbe ütközve rögtön el is égtek, gyönyörű szép, óriási ezüst felhők ragyogtak fel és tűntek él egy szempillantás alatt, a hajó kissé megremegett, a jobb oldali érzékelők mutatói mind kilendültek, ez hőlökés volt, súroltunk valamit… nem tudom, mit, és aztán már a túlsó oldalon voltunk…




— Pirx sorhajókapitány úr?

— Igen, én vagyok. Ön hívatott?

— Igen. Köszönöm, hogy eljött. Foglaljon helyet… Az íróasztalnál ülő férfi megnyomott egy gombot a fekete dobozkán, és kiszólt:

— Húsz percig ne zavarjanak. Senkinek sem vagyok itt. Kikapcsolta a készüléket, és látogatójára szögezte figyelmes pillantását.

— Kapitány úr, egy javaslatom lenne az ön számára. Igen eredeti javaslat. Egy bizonyos — kicsit tétovázott kísérletről van szó. Mindenekelőtt azonban meg kell kérnem, hogy az, amit mondani fogok, köztünk maradjon. Akkor is, ha javaslatomat elutasítja. Megígérné ezt?

Pár pillanatnyi csönd állt be.

— Nem — mondta Pirx. Majd hozzátette: — Legalábbis, amíg többet nem közöl.

— Nem szokása látatlanban aláírni valamit, igaz? Ezt abból is tudhattam volna, amit hallottam önről. Rágyújt?

— Köszönöm, nem.

— Egy kísérleti repülésről van szó.

— Újfajta űrhajó?

— Nem. Újfajta legénység.

— Legénység? És az én szerepem?

— A legénység alkalmasságának tüzetes értékelése. Többet nem mondhatok. Most önön a döntés sora.

— Hallgatni fogok, ha lehetségesnek találom.

— Lehetségesnek?

— Helyesnek.

— Milyen szempontok szerint?

— Az úgynevezett lelkiismeret, uram.

Megint eltelt néhány másodperc. Az üvegfalú, nagy szobában olyan csend volt, mintha nem is egy óriási felhőkarcolóban lenne, ahol körülötte még kétezer szoba van, a háztetőn pedig három helikopter-kikötő. Pirx alig látta a vele szemben ülő férfi vonásait, olyan erősen fénylett a háttér: az épület legfelső tizenhat emeletét körülvevő köd vagy inkább felhő miatt. Néha tejfehér gomolyagok sűrűsödtek össze az üvegfal mögött, s ilyenkor úgy rémlett, hogy az egész szoba úszik valamerre, ahová láthatatlan erő sodorja.

— Rendben van. Mint látja, mindent elfogadok. Föld-Föld útról van szó.

— Körút?

— Igen. Megkerülnék a Szaturnuszt, és új automata műholdakat helyeznének körülötte stacionárius pályára.

— De hiszen ez a JOVIÁN-terv.

— Igen, annak egy része, már ami a műholdakat illeti. A hajó is a COMSEC tulajdona, tehát a vállalkozást az UNESCO patronálja. Mint tudja, én ezt az intézményt képviselem. De önre azért esett a választásunk, noha saját pilótáink és navigátoraink is vannak, mert a dologban egy másik tényező is szerepel. A legénység, mint említettem.

Az UNESCO-igazgató megint elnémult. Pirx várakozott, akaratlanul is hegyezve a fülét, de valóban olyan csend volt, mintha mérföldes körzetben még egy papírlap se zizzenne — pedig milliós város vette őket körül.

— Mint bizonyára tudja, hosszú évek óta megvan már a lehetőség az embert helyettesítő, egyre sokoldalúbb gépek gyártására. Azok a berendezések, amelyek egyszerre sok területen is felveszik a versenyt az emberrel, súlyuk és méretük miatt eddig helyhez kötöttek voltak. De a szilárdtest-fizika az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban csaknem egyidejűleg lehetővé tette a mikrominiatürizálás következő, már molekuláris szakaszát. Előállították az aggyal egyenértékű kristályszerkezetek kísérleti prototípusait. Még most is körülbelül másfélszer akkorák, mint a mi agyunk, de ez lényegtelen. Számos amerikai cég szabadalmaztatott már ilyen konstrukciót, és most meg akarják kezdeni az emberformájú automaták, az úgynevezett véges nemlineárisok sorozatgyártását, elsősorban űrhajózási célokra.

— Hallottam róla. De a szakszervezetek tiltakoztak, igaz? És, ha jól tudom, az érvényben levő törvények gyökeres módosítására lenne szükség?

— Ön hallott erről? A sajtó, holmi pletykákon kívül, semmit sem közölt…

— Nem. De folytak bizonyos kulisszák mögötti tárgyalások, alkudozások, és ennek híre ment a mi köreinkben. Gondolom, ez érthető.

— Hogyne. Természetesen. Hát akkor… annál jobb, ámbár… No és mi a véleménye?

— Erről a dologról? Nem nagyon helyeslem. Sőt, egyáltalán nem. De attól tartok, hogy az egyéni vélemények itt nem sokat számítanak. A felfedezések következményei kérlelhetetlenek; legfeljebb fékezni lehet egy ideig a megvalósulásukat.

— Egyszóval, szükségen rossznak tartja?

— Nem így fogalmaznám. Szerintem az emberiség nincs felkészülve az ember formájú mesterséges lények inváziójára. Persze az a legfontosabb, hogy csakugyan egyenértékűek-e az emberrel. Én ilyennel sohasem találkoztam. Nem vagyok robotszakértő, de szakember ismerőseim szerint az emberrel igazán egyenértékű robotokról nem lehet szó.

— Nem elfogult ön egy kissé? Sok szakember valóban így vélekedik, illetve vélekedett. Csakhogy, tudja… ezeknek a cégeknek a tevékenységét gazdasági tényezők határozzák meg. A termelés rentabilitása.

— Vagyis a nyereség reménye.

— Úgy van. Nomármost, az a helyzet, hogy a szövetségi kormány (Amerikára gondolok), továbbá a brit és a francia kormány az állami kutatóintézetekben készült dokumentációt még nem adta át teljes egészében a magáncégeknek. De a dokumentáció hézagait a cégek a kormány segítsége nélkül, saját erejükből is kiegészíthetik, hiszen megvannak a saját kutató laboratóriumaik.

— A Cybertronicsra gondol?

— Nemcsak arra. Ott van a Machintrex, az Inteltron meg a többi. Csakhogy az említett országok kormányköreiben sokan tartanak a dolog távolabbi következményeitől. A magáncégeket nem érdekli, hogy az államnak nincs pénze az emberek tömeges átképzésére, akiket kiszorít munkájukból a nemlinek özöne.

— Nemlinek? Érdekes. Ezt a terminust még nem hallottam.

— Csak amolyan házi tolvajnyelv. Még mindig jobb, mint a „homunculus” vagy a „műember”. Különben is, ezek nem emberek, se nem mesterségesek, se nem valódiak.

— Azért, mert nem teljes értékűek?

— Nézze, kapitány úr, én sem vagyok szakember ezen a téren, tehát ha akarnék se tudnék erre válaszolni. A magánvéleményem pedig se nem oszt, se nem szoroz. Elég az hozzá, hogy az új termék egyik első megrendelője a COSNAV lenne.

— De hiszen az egy angol-amerikai magánvállalat.

— Éppen azért. A Cosmical Navigation évek óta anyagi nehézségekkel küzd, mert a szocialista országok űrközlekedési rendszere, amely nem azonnali haszonra dolgozik, erős versenytárs. Már a teherfuvarozás jó részét elhódította, különösen a bolygóközi fővonalakon. Ezt bizonyára ön is tudja.

— Hogyne. És egyáltalán nem búsulnék, ha a COSNAV tönkremenne. Ha az űrkutatást sikerült az ENSZ keretében nemzetközivé tenni, megcsinálhatnák az űrközlekedéssel is. Legalábbis én így látom.

— Én is. Biztosíthatom, hogy én is ezt szeretném, ha másért nem, az íróasztalomra való tekintettel. De hát ez a jövő zenéje. Egyelőre az a nagy helyzet, hogy a COSNAV kész akárhány nemlint beállítani a járatain, pillanatnyilag csak a teherforgalomban, mert az utasszállító hajók esetében a nagyközönség bojkottjától tart. Már folynak is az előzetes tárgyalások.

— És a sajtó minderről hallgat?

— A tárgyalások nem hivatalosak. Egyébként néhány lap célozgatott a dologra, de a COSNAV mindent cáfolt. Formailag nem is jogtalanul. Tudja, kapitány úr, ez a terület valóságos dzsungel. Tulajdonképpen olyan sávban mozognak, amelyre szigorúan véve sem a hazai törvények nem vonatkoznak, sem az ENSZ által elfogadott nemzetközi jogszabályok. Az elnök, mivel megbízatása rövidesen lejár, a szakszervezetek heves tiltakozásától tartva, óvakodik a kongresszus elé vinni azokat a törvényeket, amelyeket az intelektronikai nagytőke követel. No mármost, hogy végre a lényegre térjek, néhány cég, számítva a világsajtó, a munkásmozgalom, a szakszervezetek és a többi várható ellenvetéseire, rendelkezésünkre akar bocsátani néhány darab félprototípust, hogy megvizsgáljuk, mennyiben alkalmasak bolygóközi űrhajók vezetésére.

— Bocsánat, kinek a rendelkezésére? Az ENSZ-nek? Ez valahogy furcsán hangzik.

— Nem, nem közvetlenül az ENSZ-nek. Nekünk, vagyis az UNESCO-nak. Ugyanis ez a szervezet foglalkozik a tudományos, kulturális és közoktatási ügyekkel…

— Elnézést, de még most sem értem. Mi közük ezeknek a robotoknak a közoktatáshoz vagy a tudományhoz?

— De kérem, ezeknek a futószalagon termelt… álembereknek az inváziója, mint ön nevezte, szerintem nagyon is lényeges ügye az egész emberi kultúrának. Nem pusztán a gazdasági következményekről van szó, a munkanélküliség veszélyéről meg a többiről, hanem a lélektani, társadalmi, kulturális kihatásokról is! Egyébként, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, elárulom, hogy mi korántsem lelkesedtünk a javaslatért. Sőt a vezetőség először vissza is akarta utasítani. De aztán a vállalatok újabb érvvel hozakodtak elő, nevezetesen azzal, hogy a nemlinek sokkal biztonságosabban vezetnék az űrhajókat, mint az emberek. Gyorsabbak a reakcióik, nincs szükségük alvásra, nem ismerik a fáradtságot, sohasem betegszenek meg, óriási biztonsági teljesítményük révén komoly sérülés után is működőképesek, azonkívül nincs szükségük sem oxigénre, sem élelemre, dehermetizálódott vagy áttüzesedett hajón is elláthatják feladatukat, és így tovább. Ön is beláthatja, hogy ezek már nyomós érvek. Nemcsak néhány magáncég nyereségéről van szó, hanem a hajók és a rakomány biztonságáról. Ha beválik a dolog, talán még az ENSZ kutató űrflottája is úgy határozna, legalábbis részben…

— Értem. De nagyon veszélyes precedens lenne. Ezt nyilván önök is tudják.

— Miért lenne veszélyes?

— Mert jószerivel ugyanezt lehet elmondani sok más munkakörről és foglalkozásról. Egy szép napon önt is elbocsáthatják, hogy gépet ültessenek a helyére.

Az igazgató elég kényszeredetten nevetett. De rögtön el is komolyodott.

— Nézze, kedves kapitányom… tulajdonképpen elkalandoztunk a tárgytól. De mondja, maga szerint mit tehetnénk ebben a helyzetben? Az UNESCO visszautasíthatná a gyáros urak javaslatát, de a tényeken ez mit sem változtatna. Ha csakugyan olyan jók a robotjaik, a COSNAV előbb-utóbb megveszi őket, aztán már csődül a többi megrendelő.

— És mit változtat a tényeken, ha az UNESCO elszegődik a robotgyárakhoz műszaki ellenőrnek?

— De uram… nem műszaki ellenőrzésről van szó. Mi azt szeretnénk… most már kimondom… azt szeretnénk javasolni önnek, tegyen egy utat ilyen legénységgel. Ön lenne a parancsnokuk. Ez alatt a két hét alatt megítélhetné, mit érnek. Annál is fontosabb számunkra a véleménye, mivel, hangsúlyozom: a legénység különféle, egymástól eltérő modellekből áll. Arra kérnénk önt, hogy visszatérése után adjon róluk részletes szakvéleményt, sokféle szempontból. Nemcsak a szakmai, hanem az egyéb… a lélektani tényezőket is figyelembe véve: mennyire alkalmazkodnak ezek a robotok az emberhez, mennyiben felelnek meg a róluk alkotott képzeteknek, milyen benyomást tesznek az emberre, felsőbbrendűnek vagy éppen szellemileg alsóbbrendűnek látja-e őket… Illetékes szerveink ellátnák önt a szükséges anyagokkal és kérdőívekkel, amelyeket kiváló tudósok és pszichológusok állítottak össze…

— Szóval ez lenne a feladatom?

— Ez. Nem kell rögtön válaszolnia. Ha jól tudom, most éppen nem repül?

— Hathetes szabadságon vagyok.

— Hát akkor választ adna, mondjuk… két napon belül?

— Még két kérdésem van. Milyen következményei lesznek a véleményemnek?

— Perdöntő lesz!

— Kinek a számára?

— A mi számunkra, természetesen. Az UNESCO számára. Meggyőződésem, hogy ha sor kerül az űrhajózás nemzetközivé tételére, fontos adalék lesz az ENSZ jogi bizottságai számára, amelyek…

— Bocsánat. Ez a jövő zenéje, mint ön is mondotta. Szóval az UNESCO számára, igaz? De az UNESCO nem cég, nem vállalat, és remélem, nem is óhajt felcsapni valamelyik cég reklámirodájának?

— De uram! Hát persze, hogy nem! Közzétesszük a világsajtóban, amit ön megállapít. Ha a minősítés negatív lesz, bizonyára hátráltatni fogja a COSNAV és a gyártó cégek tárgyalásait. Ily módon hozzájárulunk.

— Még egyszer elnézést. De ha pozitív lesz, akkor nem hátráltatjuk, és nem járulunk hozzá…?

Az igazgató krákogott, köhécselt, végül elmosolyodott.

— Maga előtt szinte bűnösnek érzem magam, kapitány úr. Mintha nem lenne tiszta a lelkiismeretem… Hát az UNESCO találta fel azokat a robotokat? Rajtunk múlott ez a helyzet? Mi igyekszünk objektívan eljárni, a közjó érdekében…

— Nem tetszik nekem ez az egész.

— Vissza is utasíthatja, kapitány úr. De gondolja meg, hogy ha mi is így tennénk, az pilátusi gesztus volna. Legkönnyebb persze mosni kezeinket. Mi nem vagyunk világkormány, senkinek sem tilthatjuk meg, hogy ilyen vagy amolyan gépeket gyártson. Ez a kormányokra tartozik. Egyébként meg is próbálták, nekem elhiheti. Tudom, hogy történtek ilyen kísérletek, de papíron maradtak. És az Egyház sem ért el semmit, pedig tudjuk, milyen szigorúan elutasító az álláspontja.

— Igen. Szóval senkinek se tetszik a dolog, és mindenki ölbe tett kézzel nézi.

— Mert nincs jogalapja, hogy fellépjen ellene.

— És a következmények? Hiszen a gyártó cégek alatt is meginog a talaj, ha olyan munkanélküliséget idéznek elő, hogy…

— Most én vagyok kénytelen önt félbeszakítani. Kétségkívül sok igazság van abban, amit mond. Mindannyian ugyanettől tartunk. De nem tehetünk, semmit. Illetve: valamit mégiscsak tehetünk. Végrehajthatjuk legalább ezt az egy kísérletet. Ön eleve rossz szemmel nézi a dolgot? Nagyon helyes! Annál jobban megfelel nekünk! Ha egyáltalán léteznek ellenérvek, ön a legalaposabban kifejti majd őket!

— Gondolkodni fogok — mondta Pirx, és felállt. — Még egy kérdésre utalt az imént…

— Már megválaszolta. Azt akartam kérdezni, hogy miért kértek fel éppen engem.

— Tehát számíthatok a válaszára? Felhívna két napon belül?

— Felhívom — felelte Pirx, meghajtotta a fejét, és távozott.




A platinaszőke titkárnő felkelt az íróasztala mögül, mikor Pirx belépett.

— Jó napot kívánok. Én…

— Jó napot, uram. Tudom. Fáradjon velem.

— Már itt vannak?

— Igen, önt várják.

Hosszú, üres folyosón vezette végig, szandálja úgy kopogott, mintha fém gólyalábakon járna. A hideg kőhang betöltötte a műgránittal burkolt, tágas teret. A folyosóról sötét színű ajtók nyíltak, alumínium szobaszámmal és névtáblával. A titkárnő ideges volt. Néhányszor Pirxre lesett a szeme sarkából — nem a csinos lány, hanem az ijedt ember pillantásával. Pirx egy kicsit megsajnálta, mikor ezt észrevette, ugyanakkor tudatára ébredt, micsoda őrült história ez az egész, és szinte önmaga számára is váratlanul, megkérdezte:

— Látta őket?

— Láttam. Egy pillanatra. Futólag.

— És milyenek?

— Maga még nem látta őket?

A lány szinte megörült. Mintha azok, akik jól ismerik őket, máris valami idegen, sőt talán ellenséges összeesküvés részesei lennének, akikkel szemben nem lehet az ember elég bizalmatlan.

— Hatan vannak. Az egyik beszélt is velem. Képzelje, egyáltalán nem látszik rajta! Egy csöppet sem! Ha az utcán szembejönne velem, soha ki nem találnám. De ahogy tüzetesebben szemügyre vettem, van valami a szemében… meg itt… — és a szájára mutatott.

— No és a többi?

— Azok be se jöttek a szobába, kint álltak a folyosón… Beszálltak a liftbe, felfelé suhantak, az emeleteket jelző aranysárga fények sebesen váltották egymást a falon. Pirx a lánnyal szemben állt, és kellően méltányolhatta, mennyit fáradozott azon, hogy rúzs, púder és szemfesték segítségével saját egyéniségének minden nyomát eltüntesse, s egy időre Inda Lee másolatává alakuljon, vagy hogy is hívják az évad új módon kócolt csillagát. A lány szemhéja meg-megrebbent; Pirx aggódott, hogy leválik a műszempillája.

— Robotok… — suttogta a titkárnő mélyről jövő hangon, és megrázkódott, mintha valami hüllőhöz ért volna. A tizedik emeleti szobában hat férfi ült. Mikor Pirx belépett, egyikük, akit eltakart a Herald Tribune lepedője, összehajtotta újságját, felállt, és széles mosollyal Pirx felé indult, Erre a többi is felállt.

Körülbelül egyforma magasak voltak, civilruhás berepülő pilótákra emlékeztettek; daliás termet, egyforma homokszínű öltöny, fehér inggel és színes csokornyakkendővel. Kettő szőke volt, egy lángvörös, a többi barna — de mind világos szemű. Ennyit sikerült megállapítania, mielőtt az, aki feléje indult, kezet nyújtott, derekasan megrázta a kezét, és üdvözölte

— McGuirr vagyok, hogy van?! Volt szerencsém egyszer az ön hajóján utazni, mikor a Pollux parancsnoka volt! De ön biztosan nem emlékszik rám…

— Nem — felelte Pirx. McGuirr a férfiakhoz fordult, akik mozdulatlanul álltak a képeslapokkal teleszórt, kerek asztal körül.

— Fiúk, ez a parancsnokotok, Pirx sorhajókapitány úr. Ez pedig a legénysége, kapitány úr: John Calder első pilóta, Harry Brown másodpilóta, Andy Thomson magfizikus-mérnök, John Burton, rádiós és elektronikus, végül Thomas Burns, aki neurológus, kibernetikus és orvos egy személyben.

Pirx sorra kezet fogott velük, majd mindannyian leültek, az asztalhoz húzva a testek súlya alatt meghajló fémkarosszékeket. A pár pillanatnyi csöndet McGuirr harsány baritonja törte meg.

— Először is meg szeretném köszönni a Cybertronics, az Inteltron és a Nortronics igazgatósága nevében, hogy az UNESCO megbízásának elvállalásával bizalmat tanúsított fáradozásaink iránt. Hogy minden félreértés lehetőségét kizárjuk, máris tudatom önnel, hogy a jelenlevők közül némelyek apától és anyától születtek, mások viszont nem. Mindegyikük tisztában van saját származásával, de nem ismeri a többiekét. Arra kérném önt, hogy kilétükről ne kérdezze őket. Minden egyéb tekintetben azt tehet, amit csak akar. Biztosíthatom, hogy jól teljesítik majd a parancsait. Számíthat buzgalmukra és őszinteségükre, szolgálatban éppúgy, mint szolgálaton kívül. De utasítást kaptak, hogy ha kilétük felől érdeklődnek, mindannyian azt válaszolják: közönséges ember vagyok. Ezt előre megmondom, tehát ne tekintse hazugságnak, csupán szükségességnek, amely közös érdekünket szolgálja…

— Szóval nem kérdezhetem meg tőlük?

— Már hogy is ne! Természetesen megkérdezheti, de kellemetlen tudat lesz, hogy némelyik nem mond igazat. Hát nem jobb ezt elkerülni? Mindig azt felelik, hogy szabályos, közönséges fiúk, de nem minden esetben lesz igaz.

— És az ön esetében? — kérdezte Pirx. Pillanatnyi szünet után általános nevetés tört ki. Maga McGuirr hahotázott a leghangosabban.

— Még hagy én! Ez jó volt! Én, én csak egy apró fogaskerék vagyok a Nortronics gépezetében…

Pirx, aki el sem mosolyodott, megvárta, míg elcsendesednek.

— Át akarnak ejteni, ugye? — kérdezte akkor.

— Már megbocsásson! Hogy érti ezt?! Szó sincs róla! A feltételekben „újfajta legénység” szerepelt. Senki sem mondta, hogy ez a legénység egynemű lesz, igaz? Egyszerűen ki akartuk zárni bizonyos, hm, tisztán pszichológiai, irracionális előítéletek lehetőségét, ezt meg kell értenie. Hiszen napnál világosabb a helyzet! Nem igaz? Önt arra kérjük, hogy az út folyamán és utána, tapasztalatai alapján, minősítést készítsen a legénység minden tagjáról. Részletes minősítést, amely számunkra rendkívül becses lesz. Mi csupán arra törekedtünk, hogy biztosítsuk önnek a legteljesebb pártatlanság feltételeit!

— Hálás köszönetem! — mondta Pirx. — Mindamellett az a véleményem, hogy becsaptak. De azért nem szándékozom visszalépni.

— Remek!

— Szeretnék egy kicsit már most elbeszélgetni az… egy pillanatig habozott — az embereimmel…

— Talán szaktudásuk felől óhajt tájékozódni? Egyébként én nem szólok bele! Tessék csak! Tessék!

McGuirr szivart vett elő zakója felső zsebéből, levágta a végét, és a rágyújtással kezdett foglalatoskodni, miközben öt nyugodt, figyelmes szempár pihent Pirx arcán. A két szőke — a két pilóta — kissé hasonlított egymásra. Calder azonban inkább skandinávnak látszott, göndör haja kese volt, mintha a nap szívta volna ki. Brown viszont igazi aranyszőke volt, kissé divatlap-kerubin, de szépfiúságát enyhítette erős álla és mindig gunyorosan görbülő, sápadt, keskeny ajka. Szája bal sarkától ferde, fehér sebhely húzódott végig az arcán. Pirx szeme megakadt rajta.

— Tökéletes — mondta, mintha McGuirrnek adna jócskán megkésett választ, és ugyanazon a hangon, mintegy szórakozottan, megkérdezte, a sebhelyes férfit nézve.

— Hisz ön Istenben?

Brown szája megremegett, mintha nevetést vagy fintort fojtana vissza, és nem válaszolt rögtön. Friss, de kissé sietős borotválkozás nyomait viselte: szája körül némi borosta, arcán púdermaradványok.

— Ez… nem tartozik kötelességeim közé — felelte végül kellemes, mély hangon. McGuirr, aki éppen nagyot szívott szivarján, előbb megkövült, mert Pirx kérdése kellemetlenül érintette, majd hunyorogva, hevesen fújta ki a füstöt, mintha azt mondaná: „Na látod?! Emberedre akadtál!”

— Brown úr — szólt Pirx ugyanazon a közönyös hangon —, ön nem felelt a kérdésemre.

— Bocsánat, kapitány úr. Mondtam, hogy ez nem tartozik a kötelességeim közé.

— Mint felettese, én döntöm el, hogy mi tartozik a kötelességei közé — válaszolta Pirx. McGuirr arcán megrökönyödés tükröződött. A többiek mozdulatlanul, figyelmes arccal hallgatták a párbeszédet, mint a jó tanulók az iskolában.

— Ha ez parancs — felelte Brown hajlékony, lágy baritonján —, csak annyit mondhatok, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam.

— Akkor lesz szíves holnapig átgondolni. Ettől teszem függővé, hogy felszállhat-e a hajóra.

— Igenis, navigátor úr.

Pirx most Calderhez, az első pilótához fordult, szemük találkozott. Calder szivárványhártyája majdnem színtelen volt, a szoba nagy ablakai visszatükröződtek benne.

— Ön pilóta?

— Igenis.

— Milyen gyakorlattal?

— Felsőfokú pilótatanfolyamot végeztem, kétszázkilencven órát vezettem az űrben kis tonnatartalmú hajón, tíz önálló leszállásom van, ebből négy a Holdon, kettő a Marson és egy a Vénuszon.

Pirx szemlátomást alig figyelt a válaszra.

— Burton — fordult a következőhöz —, ön elektronikus?

— Igenis.

— Hány röntgent képes elviselni egy óra hosszat?

Burtonnek megremegett a szája. Pici rándulás volt csak, nem mosoly. Rögtön el is tűnt.

— Azt hiszem, talán négyszázat — felelte. — Legfeljebb. De utána gyógyításra szorulnék.

— Négyszáznál többet nem?

— Nem tudom, de nem hinném.

— Hová való?

— Arizonába.

— Volt valami betegsége?

— Nem. Legalábbis semmi komoly.

— Jó a látása?

— Jó.

Pirx tulajdonképpen nem is azt hallgatta, mit mondanak. Inkább a hangjuk lejtését, színezetét, arcuk és szájuk mozgását figyelte, s olykor átvillant rajta az esztelen reménység, hogy mindez csak egy nagyszabású buta tréfa, beugratás, bolonddá akarják tenni, kicsúfolják, amiért ilyen naivul hisz a technika mindenhatóságában. Vagy talán így akarják megbüntetni érti? Hiszen ezek ugyanolyan emberek, mint a többi, a titkárnő butaságokat beszélt — hiába, mit tesz az előítélet! Lám, s még McGuirrt is közülük valónak nézte…

A beszélgetés eddig semmitmondó volt — eltekintve attól a nem éppen okos ötlettől a jóistennel… Egyáltalán nem volt okos ötlet, inkább ízetlen és primitív, Pirx ezt nagyon jól tudta, korlátolt, sőt bárgyú pasasnak érezte magát, csakis így mehetett bele ebbe az egészbe… Azok öten ugyanúgy néztek rá, mint eddig, de úgy rémlett, hogy a vörös Thomson meg a két pilóta túlságosan is közönyös arcot vág, mintha nem akarnák éreztetni vele, hogy máris teljesen keresztülláttak együgyű rutinpilóta lelkén, amely most végképp kizökkent ismerős, érthető és ezért biztonságos egyensúlyából. Tovább akarta kérdezgetni őket; már csak azért is, mert az egyre növekvő csend őellene fordult, az ó ügyefogyottságát bizonyította, de egyszerűen képtelen volt bármit is kitalálni; már csak a kétségbeesés, nem a józan ész sugallta, hogy valami meghökkentő, vakmerő huszárvágásra lenne szükség, de nagyon jól tudta, hogy úgysem csinál ilyesmit. Érezte, hogy nevetségessé tette magát, nem kellett volna vállalkoznia erre a találkozásra, McGuirr-re pillantott.

— Mikor mehetek fel a hajóra?

— Ó, bármikor, akár ma is.

— Mi lesz az orvosi ellenőrzéssel?

— Önnek semmi gondja vele. Már mindent elintéztünk. A mérnök szinte szánakozva felelgetett, legalábbis így rémlett Pirxnek.

„Nem vagyok jó vesztes” — gondolta. Aztán így szólt:

— Ez minden. Brown kivételével valamennyien a legénység tagjainak tekinthetik magukat. Brown lesz szíves holnap válaszolna kérdésre, amelyet feltettem. McGuirr, önnél vannak az aláírandó papírok?

— Hogyne, de nem itt. Az igazgatóságon vannak. Átmegyünk értük?

— Jó.

Pirx felállt. A többiek követték a példáját.

— Viszontlátásra — biccentett Pirx, és előresietett. A mérnök a liftnél érte utol.

— Kapitány úr, ön lebecsült bennünket… Egészen visszanyerte a jókedvét.

— Hogy értsem ezt?

A lift elindult. A mérnök óvatosan emelte szájához a szivarját, hogy a hamu ezüstszürke kúpja le ne hulljon.

— Nem olyan könnyű ám a mi fiainkat megkülönböztetni az… igaziaktól.

Pirx vállat vont.

— Ha ugyanabból az anyagból vannak, mint én, akkor emberek — mondta —, és hogy lombikban keletkeztek-e, holmi mesterséges megtermékenyítés révén, vagy a hagyományos módon születtek, az engem egyáltalán nem érdekel.

— Ó, dehogy! Nem ugyanabból az anyagból vannak!

— Hát miből?

— Ne haragudjon, de ez gyári titok.

— Ön kicsoda?

A lift megállt. A mérnök kinyitotta az ajtót, de Pirx nem mozdult, várta a választ.

— Arra gondol, hogy én vagyok-e a tervező? Nem. A reklámosztályon dolgozom.

— És illetékes arra, hogy válaszoljon néhány kérdésemre?

— Természetesen, de talán ne itt!

A platinaszőke titkárnő egy nagy tárgyalóterembe vezette őket.

A hosszú asztal két oldalán karosszékek álltak, nyílegyenes sorban. Leültek az asztal végéhez, ahol nyitott irattartó feküdt a szerződésekkel.

— Parancsoljon — mondta McGuirr. A hamu a nadrágjára hullott, lefújta, Pirx észrevette, hogy a mérnök szeme véreres, fogsora túl egyenletes. „Műfogsor — gondolta. Fiatalabbnak akar látszani, mint amilyen.”

— Azok, akik… nem emberek, ugyanúgy viselkednek, mint az emberek? Esznek? Isznak?

— Hogyne.

— Minek?

— Hogy az illúzió teljes legyen. Mármint a környezet számára, természetesen.

— Eszerint a tápláléktól… meg is szabadulnak?

— No persze.

— És a vérük?

— Tessék?

— Van vérük? Szívük? Véreznek, ha megsebesülnek?

— Van vérük és szívük… látszólag — felelte McGuirr, óvatosan válogatva meg szavait.

— Mit jelent ez?

— Hogy csak egy jó szakorvos tudná eldönteni, alapos vizsgálat után…

— Én tehát nem?

— Nem. Kivéve persze, ha speciális készülékeket használ.

— Röntgen?

— Már ki is találta! De a hajón nem lesz röntgenkészüléke.

— Ezt nem szakember gondolta ki — jegyezte meg nyugodtan Pirx. — A máglyából annyi izotópot szerezhetek, amennyit akarok, hibakereső készüléknek is lennie kell a hajón, röntgenre tehát semmi szükségem.

— Nincs kifogásunk az ilyen készülékek ellen, ha megígéri, hogy csak rendeltetésszerűen használja őket.

— És ha nem ígérem meg?

McGuirr felsóhajtott, s elnyomta szivarját a hamutartóban, mintha hirtelen megundorodott volna tőle.

— Kapitány úr… ön mindenáron meg akarja nehezíteni a dolgunkat!

— Az igaz! — felelte nyájasan Pirx. — Szóval vérezhetnek?

— Igen.

— És a vérük igazi vér? Mikroszkóp alatt is?

— Igazi vér.

— Hogy csinálták ezt?

— Bámulatos, mi? — McGuirr szélesen elvigyorodott. Csak nagy vonalakban beszélhetek róla: szivacs. Különleges, bőr alatti szivacs.

— Emberi vérrel?

— Igen.

— De minek?

— Bizonyára nem azért, hogy önt félrevezessük. Értse meg végre: nem ön miatt indítottuk be a termelést, több milliárd dolláros költséggel! Ezeknek úgy kell kinézniük, olyannak kell lenniük, hogy az utasokban vagy más emberekben semmi körülmények között fel ne merülhessen a gyanú…

— Nehogy bojkottálják a „termékeiket”?

— Azért is. No meg a pszichológiai kényelem kedvéért…

— És ön meg tudja őket különböztetni?

— Csak azért, mert ismerem őket. Persze, volnának bizonyos erőszakos — módszerek… de hát csak nem fog baltát emelni rájuk?!

— Szóval nem mondja meg, miben különböznek az emberektől élettani szempontból? Lélegzés, köhögés, pirulás…

— Ó, ezt mind megcsináltak. Vannak persze különbségek, de már mondtam: csak orvos venné őket észre.

— És a pszichikai különbségek?

— Az agyuk a fejükben van! Ez a legnagyobb diadalunk! — büszkélkedett McGuirr. — Az Inteltron mindmáig a törzsben helyezi el, mert túl nagy. Mi vagyunk az elsők, akik a fejbe helyeztük!

— Mondjuk, a másodikak, az első a Természet volt…

— Haha! No jó, hát akkor a másodikak. De a részleteket nem árulhatom el. Monokristályos multisztát, tizenhat milliárd kétállapotú elemmel!

— És az, is titok, hogy mire képesek?

— Mire gondol?

— Például hazudhatnak-e, és milyen mértékben… elveszthetik-e az uralmat önmaguk fölött, tehát a helyzet fölött…

— Igen. Mindez lehetséges.

— Miért?

— Ez elkerülhetetlen. Mindazok a képletesen szólva, fékek, amelyeket a neuron— vagy kristályhálózatba beépítünk, viszonylagosak, legyőzhetek. Ezt azért mondom el, mert tudnia kell az igazságot. Egyébként ha csak egy kicsit is ismeri a téma irodalmát, tudja, hogy az olyan robot, amely szellemileg felér az emberel, de ugyanakkor nem képes hazudni vagy csalni, puszta fikció. Vagy teljes értékű ember-ekvivalenseket állítunk elő, vagy bábokat. Harmadik út nincsen.

— Az a lény, amely bizonyos cselekedetekre képes, szükségképpen más dolgokra is képes, így van?

— Így. Ez természetesen nem rentábilis. Legalábbis egyelőre. A sokoldalúan fejlett pszichikum, az emberi küllemről már nem is beszélve, pokolian drága dolog. Ezekből a modellekből, amelyeket ön kap, csak igen kevés prototípus készült, éppen azért, mert nem kifizetődőek. Egy darab előállítása többe kerül, mint egy szuperszónikus bombázóé!

— Csak nem?!

— Beszámítva persze a gyártást előkészítő kutatások költségeit. Később talán futószalagon gyártjuk majd ezeket a robotokat, sőt esetleg tökéletesítjük is őket, bár azt hiszem, ez már nem is lehetséges. A legjobbat adjuk önnek, amit csak nyújtani tudunk. Egyszóval az önuralom elvesztésének, holmi összeroppanásnak, ha nem is zárható ki, rendszerint kisebb a valószínűsége, mint ugyanolyan helyzetben egy embernél!

— Végeztek ilyen kísérleteket?

— Hogyne!

— Emberi kontrollcsoporttal?

— Úgy is.

— Katasztrófahelyzetek? Életveszély?

— Pontosan.

— És az eredmény?

— Az emberek kevésbé megbízhatóak.

— És mi a helyzet az agresszivitásukkal?

— A robotok és az emberek viszonyára gondol?

— Nemcsak arra.

— Nyugodt lehet. Különleges inhibitorokat építettünk beléjük, úgynevezett reaktív levezető rendszereket, amelyek mintegy amortizálják az agressziós potenciált.

— Mindig?

— Nem, az lehetetlen. Az agy valószínűségi rendszer, a miénk is. Növelhetjük benne egyes állapotok valószínűségét, de teljes bizonyosság soha nem létezik. Mindamellett, ezen a téren is felülmúlják az embert!

— És mit csinál egy ilyen robot, ha megpróbálom beverni a fejét?

— Védekezik.

— Meg is akar ölni?

— Nem, csak megvédi magát.

— És ha az önvédelem egyetlen lehetősége a támadás?

— Akkor megtámadja.

— Adja ide azt a szerződést — mondta Pirx.

Tolla sercegett a csendben. A mérnök összehajtotta az íveket, és a táskájába tette.

— Ön visszatér az Államokba?

— Vissza, már holnap.

— Közölje a főnökeivel, hogy igyekszem a legrosszabbat kihozni a gyártmányaikból — figyelmeztette Pirx.

— Világos! Éppen erre számítunk! Mert abban a legrosszabban is jobbak az embernél! Csak…

— Mondani akart valamit?

— Ön bátor ember. De saját érdekében azt tanácsolom: vigyázzon.

— Hogy a robotjai meg ne orroljanak rám? Pirx akaratlanul is elmosolyodott.

— Nem. Hogy saját maga meg ne bánja a lépéseit, mert az emberek fognak hamarább kikészülni. Akik közönséges, derék, becsületes fiúk. Érti?

— Értem — felelte Pirx. — No de indulnom kell. Ma még át kell vennem a hajót.

— Itt van a tetőn a helikopterem — mondta McGuirr, miközben felállt. — Elvihetem?

— Nem, köszönöm. Metróval megyek. Tudja, nem szeretem a kockázatos dolgokat… Tehát megmondja a főnökeinek, hogy milyen sötét szándékaim vannak?

— Ha kívánja.

McGuirr újabb szivart húzott elő a zsebéből.

— Meg kell mondanom, hogy ön elég különösen viselkedik. Tulajdonképpen mit akar tőlük? Hiszen nem emberek ezek, azt senki sem állítja. Kitűnő munkaerők, és amellett igazán rendes fickók! Nekem elhiheti! Mindent meg fognak tenni önért!

— Igyekszem, hogy még annál is többet tegyenek — válaszolta Pirx.




Pirx nem hagyta annyiban a jóisten-ügyet: másnap felhívta miatta Brownt. Az UNESCO-nál megkapta a telefonszámot, amelyen „nemlineáris” pilótáját elérheti. A hangját is megismerte, miután a szám jelentkezett.

— Már vártam a hívását — mondta Brown.

— No és hogyan döntött? — kérdezte Pirx. Furcsa módon nehéz volt a szíve, sokkal jobban érezte magát, mikor McGuirr papírjait aláírta. Akkor úgy hitte, megbirkózik ezzel a históriával. Most már nem volt olyan magabiztos.

— Kevés időm volt — felelte Brown sima, kedves hangján. — Ezért csak a következőket mondhatom. Megtanítottak a valószínűségszámításra. Kiszámítom az esélyeket, és ennek alapján döntök. Ebben az esetben kilencvenkilenc százalék a „nem”, sőt talán kilencvenkilenc egész nyolc tized, de van egy századrésznyi lehetőség, hogy igen.

— Hogy létezik?

— Igen.

— Jól van. Jelentkezhet a többiekkel együtt. Viszontlátásra.

— Viszontlátásra — felelte a lágy bariton, és kattant a lerakott kagyló. Pirxnek, ismeretlen okból, eszébe jutott ez a beszélgetés, míg a repülőtér felé utazott. Valaki már elintézett minden formaságot a kapitányságon — talán az UNESCO vagy a cégek, amelyek a legénységet gyártották. Elég az hozzá, hogy se rendes orvosi ellenőrzés nem volt, se az „embereinek” az iratait nem kérték, a rajtot pedig két óra negyvenötre tűzték ki, tehát akkorra, mikor a legkisebb a forgalom. A Szaturnusz köré szánt három jókora műholdat már a rekeszekbe helyezték. A Góliát közepes tonnatartalmú űrhajó volt, nagymértékben automatizált műszaki berendezéssel. Nem túl nagy — alig hatezer tonna nyugalmi tömeg —, de csak két éve került ki a gyárból, reaktora kitűnő, minden hőingadozástól mentes gyorsneutron-máglya, amely mindössze tíz köbmétert foglal el, tehát majdnem semmit, névleges teljesítménye pedig negyvenöt millió lóerő, rövid gyorsításnál hetvenmilliós maximummal.

Pirxnek fogalma sem volt, mit csináltak az „emberei” Párizsban, szállodában laktak-e, vagy lakást bérelt számukra valamelyik cég (még az a groteszk és hátborzongató gondolat is megfordult a fejében, hogy McGuirr mérnök valahogy „kikapcsolta” és erre a két napra ládába rakta őket), sőt még azt sem tudta, hogyan kerültek a kikötőbe.

A kapitányság különszobájában várták, bőröndökkel és apróbb csomagokkal felszerelve, az útitáskák fogóján névjegykártyák himbálóztak. Pirxnek akaratlanul is különféle hülye viccek jutottak eszébe, hogy biztosan franciakulcsokat és toalett-olajozót tartanak a táskájukban, meg ilyesmik. De egyáltalán nem volt nevetős kedve, mikor a kölcsönös üdvözlések után leadta a rajtkészenlét igazolásához szükséges engedélyeket és iratokat, majd, két órával a kitűzött időpont előtt, kivonultak az egyetlen reflektorral megvilágított betonra, és libasorban megindultak a hófehér Góliát felé. Kicsit olyannak látszott, mint egy frissen kicsomagolt, óriási cukorsüveg.

A rajt gyerekjáték volt. A Góliát szinte magától is elindult volna, csak be kellett programozni az automata és félautomata berendezéseket. Fél óra sem telt el, máris maguk mögött hagyták a Föld éjszakai féltekéjét, a városok foszforeszkáló pontocskáival; Pirx ekkor kinézett, mert noha sokszor látta már az űrből, amint a nap hajnali sugarai „felborzolják” a légkört, az óriási, lángoló szivárványkaréj pompás látványát nem lehetett megunni. Néhány perc múlva elhagyták az utolsó navigációs műholdat, sűrűn kattogtak és sípoltak a lázasan működő információs gépek jelzései („a kozmosz elektronikus bürokráciája”, szokta erre mondani Pirx), majd hajójuk az ekliptika fölé emelkedett. Ekkor Pirx utasította az első pilótát, hogy maradjon a kormánynál, ő maga pedig bement a kabinjába. Tíz perc sem telt el, mikor kopogtattak.

— Tessék!

Brown lépett be. Gondosan becsukta az ajtót, az ágyon ülő Pirxhez lépett, és fojtott hangon megszólalt:

— Beszélni szeretnék önnel.

— Tessék. Üljön le.

Brown leült a karosszékbe, aztán mintha úgy találta volna, hogy túl messze vannak egymástól, közelebb húzta székét, kis ideig lesütött szemmel hallgatott, majd hirtelen a parancsnok szemébe nézett, és elkezdte:

— Közölni szeretnék valamit. De a titoktartását kell kérnem. Adja szavát, hogy nem mondja el senkinek.

Pirx felvonta szemöldökét.

— Titok? — Néhány pillanatig gondolkodott. — Rendben van, nem mondom el senkinek — szóit végül. — Halljuk.

— Én ember vagyok — bökte ki Brown, és elhallgatott, Pirx szemébe nézve, mintha szavai hatását akarná megfigyelni. Pirx azonban, félig lehunyt szemmel, fejét a fehér műanyaghabbal burkolt falnak támasztva, mozdulatlanul ült.

Azért mondom meg, mert segíteni akarok önnek folytatta Brown, olyasformán, mintha jó előre átgondolta volna mondókáját. — Amikor jelentkeztem, nem tudtam, miről van szó. Biztosan sok jelentkező volt, de mindenkit külön hívtak be, hogy ne ismerkedhessünk meg, és ne is láthassuk egymást. Csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen mi a tervük velem, mikor már végleg kiválasztottak, az összes próbarepülés, vizsga és teszt után. Akkor meg kellett fogadnom, hogy egyetlen szót sem árulok el senkinek. Menyasszonyom van, össze akarunk házasodni, de anyagi nehézségeink voltak, remekül jött ez a munka, mert rögtön adtak nyolcezret, és ugyanennyit kapok a visszatérés után, függetlenül az eredménytől. Azért mondom el mindezt, mert azt akarom, hogy tudja, hogy én ebben a dologban tisztán állok. Őszintén szólva, az első pillanatban nem is jöttem rá, hogy mire megy a játék. Egy fura kísérlet, és kész, gondoltam eleinte. De aztán kezdett egyre kevésbé tetszeni a dolog. Hiszen itt végeredményben a legelemibb emberi szolidaritásról van szó. Hallgassak, mikor ezzel az embereknek ártok? Úgy éreztem, hogy ezt nem szabad megtennem. Nincs igazam?

Pirx hallgatott, mire Brown kisvártatva folytatta, de mintha egy fokkal kevésbé lett volna magabiztos.

— A többi négy közül nem ismerek senkit. Egész idő alatt külön tartottak bennünket. Mindenkinek külön szobája volt, külön fürdőszobája, tornaterme, még az étkezéseknél sem találkoztunk, csak közvetlenül Európába utazásunk előtt étkezhettünk három napig együtt. Ezért nem tudom megmondani, melyik ember, és melyik nem az. Semmit sem tudok biztosan. De gyanítom…

— Egy pillanat — szakította félbe Pirx. — És miért felelte az Istenről szóló kérdésemre, hogy „nem kötelessége” ezzel foglalkozni.

Brown mocorgott egy kicsit a karosszékben, majd cipője orrát nézve, amellyel ábrákat rajzolt a padlóra, halkan felelte:

— Mert én addigra már tulajdonképpen elhatároztam, hogy mindent elmondok önnek, és… tudja, hogy van ez: a rossz lelkiismeret… Féltem, hogy McGuirr megsejti, mire készülök. Ezért mikor ön feltette a kérdést, úgy válaszoltam, hogy azt higgye, szentül őrzöm a titkot, és semmiképpen sem fogok segíteni önnek, hogy felfedje kilétemet.

— Tehát McGuirr miatt felelt így?

— Igen.

— És hisz Istenben?

— Hiszek.

— És úgy gondolta, hogy egy robot nem hihet benne?

— Hát persze.

— És hogy ha azt feleli, „hiszek”, akkor könnyebb lett volna kitalálni, hogy ember?

— Igen. Pontosan így volt.

— De hiszen a robot is hihet Istenben — jegyezte meg Pirx egy másodperc múlva, könnyed hangon, mintegy mellékesen. Brown szeme tágra nyílt.

— Mit mond?

— Lehetetlennek tartja?

— Sohasem jutott volna eszembe…

— No jó, hagyjuk ezt. Nem fontos, legalábbis pillanatnyilag. Valami gyanút említett…

— Igen. Azt hiszem, az a barna hajú, Burns, az nem ember.

— Miből gondolja?

— Alig észrevehető apróságokból, de ha összegezem őket, már jelenthetnek valamit. Először is: mikor ül vagy áll, meg se moccan. Mint egy szobor. Pedig az ember, ugye, nem képes sokáig teljesen mozdulatlanul maradni. Kényelmetlenné válik a helyzete, elzsibbad a lába, és akaratlanul is mocorogni kezd, fészkelődik, arcához emeli a kezét. Ő meg egyszerűen kővé dermed.

— Mindig?

— Nem. Éppen ez az, hogy nem mindig. Ez különösen gyanús.

— Miért?

— Én úgy veszem észre, akkor tesz ilyen látszólag akaratlan, apró mozdulatokat, mikor tudatosan ügyel erre, amikor pedig megfeledkezik róla, meg se moccan. Nálunk éppen fordítva van: ahhoz kell a tudatos figyelem, hogy egy ideig mozdulatlanul maradjunk.

— Van benne valami. Aztán?

— Mindent megeszik.

— Mi az, hogy mindent?

— Amit elébe tesznek. Teljesen mindegy neki. Ezt már sokszor megfigyeltem, útközben is, mikor átrepültünk az óceánon, de már otthon, az Államokban is meg a repülőtéri étteremben. Teljes közönnyel megeszik mindent, amit adnak, pedig hát minden embernek vannak kedvenc ételei, és van, amit nem szeret.

— Ez nem bizonyíték.

— Ó, hát persze, hogy nem. De az előbbi dologgal együtt, gondolja csak meg! És még valami.

— No?

— Levelet sem ír. Igaz, ebben már nem lehetek száz százalékig biztos, de Burtont például láttam, mikor a szállodában bedobott egy levelet.

— Szabad egyáltalán levelezniük?

— Nem.

— Látom, szépen betartják a szerződés feltételeit! — dörmögte Pirx. Kiegyenesedett az ágyon, és közelebb hajolva Brownhoz, lassan megkérdezte

— Miért szegte meg a szavát?

— Én? Hogy érti ezt?! Kapitány úr!

— Hiszen szavát adta, hogy titokban tartja a kilétét.

— Ja úgy! Igen. Szavamat adtam. De úgy vélem, vannak helyzetek, mikor az embernek nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége, hogy megszegje a szavát.

— Például?

— Például a mi helyzetünkben. Fémbabákat csináltak, beragasztották műanyaggal, rózsaszínre festették és az emberek közé keverték, mint a hamis kártyát, és nehéz pénzeket akarnak keresni rajtuk. Én azt hiszem, minden tisztességes ember úgy járna el, mint én… csakugyan, még nem jött önhöz senki?

— Nem. Maga az első. De hát csak most indultunk el… — felelte Pirx. Bár hangja teljesen közömbös maradt, szavaiból mégis kicsendült némi irónia. Brown azonban észre se vette, vagy legalábbis nem adta jelét.

— Igyekezni fogok továbbra is segíteni önnek, egész úton. És mindent megteszek, amit ön helyesnek lát.

— Miért?

Brown lányosan hosszú szempillái megrebbentek.

— Miért?… Hát hogy könnyebben megkülönböztethesse az embereket azoktól a masináktól…

— Brown, maga felvette a nyolcezer dollárt.

— Fel hát. No és? Pilótának szerződtettek. Elvégre pilóta vagyok. Nem is a legrosszabb.

— Ha visszatérünk, újabb nyolcezret vesz föl, ezért a két hétért. Ekkora útért sehol, senkinek nem fizetnek tizenhatezer dollárt, sem első osztályú űrpilótának, sem fedélzetmesternek, sem navigátornak. Senkinek. Tehát ezt a pénzt a titoktartásért kapta. Nem csak velem szemben, hanem általában, például a konkurrens cégekkel szemben. Meg akarták óvni minden kísértéstől.

Brown csinos arcán megrökönyödés tükröződött.

— Hát még haragszik is érte, hogy magamtól idejöttem, és megmondtam…?

— Dehogy. Egyáltalán nem haragszom. Úgy járt el, ahogy helyesnek látta. Mennyi az IQ-ja?

— Az intelligencia hányadosom? Százhúsz.

— Éppen elég ahhoz, hogy bizonyos alapvető dolgokat megértsen. No, mondja csak meg: mit érek én tulajdonképpen azzal, hogy közölte velem a gyanúját Burnsre vonatkozólag?

A fiatal pilóta felállt.

— Bocsásson meg, kapitány úr. Ha így áll a dolog, félreértés volt az egész. Én csak jót akartam. De mivel ön úgy látja, hogy én… egyszóval, arra kérem, hogy felejtse el az egészet… illetve csak azt ne, hogy…

Pirx mosolya láttán elharapta a szót.

— Üljön le. No, üljön csak le!

Brown leült.

— Mi az, amit nem mondott ki? Mit ne felejtsek el? Hogy megígértem: nem szólok senkinek a beszélgetésünkről? Igaz? No és ha most én látnám úgy, hogy mégis csak meg kell szegnem az ígéretemet? Pszt! Nem szakítjuk félbe a parancsnokot. Nézze, nem olyan egyszerű ez a dolog. Maga bizalommal fordult hozzám, és ezt a bizalmat én értékelem. Csakhogy… más kérdés a bizalom, és más a józan mérlegelés. Tegyük fel, hogy most már biztosan tudom, a maga jóvoltából, hogy ki maga, és kicsoda Burns. Akkor mi van?

— Az már… az ön dolga. Mikor hazaérünk, önnek kell minősítést adnia a legénységről…

— Ez az! Mégpedig mindenkiről, külön-külön. De azt, ugye, nem gondolja, Brown, hogy hazudni fogok? Hogy nem a rosszabbakról adok hátrányos véleményt, hanem azokról, akik nem emberek?

— Ez nem az én dolgom — kezdte mereven a pilóta, aki az egész szónoklat alatt nyugtalanul fészkelődött. Pirx egy pillantással torkára forrasztotta a szót.

— Csak ne játssza itt nekem a fegyelmezett káplárt, aki nem néz túl a csizmája orrán. Ha maga ember, és szolidáris akar lenni az emberekkel, akkor próbálja komolyan fontolóra venni ezt az egész históriát, és átérezni a saját felelősségét…

— Hogyhogy… „ha”? — rezzent össze Brown. — Hát ön nem hisz nekem? Hát ön… arra gondol…

— Ugyan, dehogy! — vágott közbe gyorsan Pirx. — Hiszek magának. Hogyne hinnék. És ha már leleplezte magát, amit én nem szándékozom erkölcsi vagy más efféle szempontból megítélni, arra kérem, tartsa velem továbbra is a szolgálaton kívüli kapcsolatot, és számoljon be mindenről, amit észlel.

— Most már végképp nem értem — motyogta Brown, és akaratlanul felsóhajtott. — Előbb lehord, most meg…

— Nézze, Brown, ez két különböző dolog. Ha egyszer már elmondta, amit nem kellett volna, nincs értelme egyszerűen visszakozni. Más lapra tartozik, persze, a pénz. Talán csakugyan helyes, hogy leleplezte magát. De a pénzt én a maga helyében nem fogadnám el.

— Hogyan? De… de kapitány úr… — Brown kétségbeesetten kereste az érveket, végül talált is egyet: — Akkor rögtön rájönnének, hogy megszegtem a szerződést! Még be is perelnének…

— Ez már a maga dolga. Nem mondom, hogy adja vissza a pénzt. Megígértem, hogy ez a beszélgetés köztünk marad, és nem szándékozom beavatkozni ebbe az ügybe. Csak megemlítettem, nem utasítás formájában, hanem magánemberként, hogy mit tennék én a maga helyében, de maga nem én, én nem vagyok maga, és kész. Van még valami?

Brown megrázta a fejét, kinyitotta a száját, aztán becsukta, vállat vont, mozdulata. mást is kifejezett, mint a beszélgetés kimenetele miatti csalódását, de nem szólt többet. Az ajtónál ösztönösen kihúzta magát, majd távozott.

Pirx mélyet lélegzett. „Minek is szaladt ki a számon, hogy „ha ember”! — szidta magát. — Micsoda pokoli játszma! A fene érti ezt a Brownt. Vagy csakugyan ember, vagy fortély az egész, amivel nemcsak megtévesztenek, hanem még azt is figyelik, nem akarom-e szerződésszegő módszerekkel megtudni, ki a robot, ki nem… No de ebben a menetben egész jól álltam a sarat… Ha igazat mondott, ezentúl kicsit feszenghet a bőrében, azok után, amiket beolvastam neki. Ha pedig nem… akkor végeredményben semmit se mondtam. Micsoda história! Jól bemásztam a csőbe!”

Idegességében felugrott, és járkálni kezdett a kabinban. Megszólalt a telefon; Calder volt a kormányfülkéből; megbeszélték a pályamódosításokat és a gyorsítást éjszakára, aztán Pirx leült, és összevont szemöldökkel, nem tudni, mire gondolva, maga elé bámult. Ekkor kopogtattak. „Mi ez már megint?” — gondolta.

— Tessék! — szólt ki.

Burns lépett be a kabinba, neurológus, orvos és kibernetikus egy személyben.

— Nem zavarom?

— Tessék, foglaljon helyet.

Burns elmosolyodott.

— Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: én nem vagyok ember.

Pirx, karosszékével együtt, hirtelen feléje fordult.

— Hogyan? Maga nem…

— Nem vagyok ember. És ebben a kísérletben az ön oldalán állok.

Pirx nagyot sóhajtott.

— Amit mond, az persze maradjon közöttünk, ugyebár? — tudakolta.

— Ezt az ön belátására bízom. Nekem nem fontos.

— Hogyhogy?…

Burns megint elmosolyodott.

— Nagyon egyszerű. Engem önző szempontok vezérelnek. Ha ön elismerő véleményt ad a nemlinekről, láncreakciót vált ki a termelésben. Ez több, mint valószínű. Elkezdenek tömegesen feltűnni a magamfajták; és nemcsak az űrhajókon. Ennek végzetes következményei lesznek az emberekre nézve: újfajta diszkrimináció és gyűlölködés kezdődik, a közismert eredményekkel. Mindezt előre látom, de, ismétlem, elsősorban személyes indítékok vezetnek. Amíg magam vagyok, amíg kettő vagy tíz van belőlünk, ennek nincs társadalmi jelentősége; egyszerűen elveszünk a tömegben, észrevétlenül és észrevehetetlenül. A jövőm, a jövőnk hasonló lesz bármelyik ember jövőjéhez, azzal az igen lényeges eltéréssel, hogy a mi intelligenciánk és számos különleges képességünk hiányzik a közönséges emberekből. Sokra vihetjük tehát, de csak akkor, ha nem indul meg a tömeggyártás.

— Hát igen… van benne valami… — mondta lassan Pirx. Kissé kavargott a feje. — De miért nem fontos magának, hogy ez a vallomása titokban maradjon? Nem fél, hogy a gyártó cég…

— Nem. Egyáltalán nem félek. Semmitől — felelte Burns ugyanazon a nyugodt, magyarázó hangon. — Én roppant költséges vagyok, navigátor úr. Ebbe itt — mellére mutatott — több milliárd dollárt fektettek be. Csak nem gondolja, hogy a gyáros dühében csavarokra szedet szét? Persze képletesen mondom, hiszen egyetlen csavar sincs bennem… Dühösek lesznek, az biztos, de a helyzetemen ez nem változtat. Valószínűleg ennél a cégnél kell majd dolgoznom, de nem is bánom. Sőt, még szívesebben dolgozom náluk, mint másutt, mert ők jobban ellátnak, ha… megbetegszem. Azt se hiszem, hogy megpróbálnának fogva tartani. Tulajdonképpen minek? És ha erőszakot alkalmaznak, az nagyon szomorúan végződhetne számukra. Ön is tudja, milyen nagy hatalom a sajtó…

„Zsarolásra gondol” — villant át Pirx agyán. Úgy rémtett, álmodik. De feszülten figyelt tovább.

— Most tehát már érti, miért óhajtom, hogy negatív minősítést adjon a nemlinekről.

— Hogyne. Értem. És… azt is meg tudja mondani, hogy a legénység többi tagja közül…

— Azt nem tudom. Illetve nem vagyok benne biztos, puszta feltevésekkel pedig többet árthatnék, mint amennyit segítek. Jobb a nulla információ, mint a félrevezető adat, mert az negatív információ kevesebb a nullánál.

— No igen. Hm. Hát mindenesetre… függetlenül az indítékaitól… köszönöm. Igen. Köszönöm. No és… mondhatna akkor valamit önmagáról? Olyasmikre gondolok, amik segíthetnének…

— Sejtem, mire gondol. A szerkezetemről nem tudok semmit, ahogyan ön sem ismeri saját anatómiáját és fiziológiáját, vagy legalábbis nem ismerte, amíg el nem olvasott valami élettani könyvet. De azt hiszem, a szerkezetünk úgyse nagyon érdekli, inkább a pszichikai vonásaink, igaz? Például a… gyenge pontjaink?

— Azok is. De nézze, valamennyit azért mindenki tud a saját szervezetéről, nem tudományos adatokra gondolok, hanem tapasztalatokra, megfigyelésekre…

— No persze, hiszen az ember használja a szervezetét, benne lakik… alkalma van megfigyelni…

Burns megint elmosolyodott, mint az előbb, kivillantva egyenletes — de nem túl egyenletes — fogsorát.

— Tehát kérdezhetem?

— Tessék.

Pirx igyekezett összeszedni a gondolatait.

— Lehetnek… tapintatlan kérdések is? Kényesek?

— Nincs semmi titkolnivalóm — felelte Burns egyszerűen.

— Találkozott már olyan reakcióval, például megdöbbenéssel; rémülettel, iszonyattal, amit az váltott ki, hogy nem ember?

— Igen, egyszer, mikor egy műtétnél asszisztáltam. A másik asszisztens nő volt. Akkor már tudtam, hogy mi az.

— Nem egészen értem…

— Akkor már tudtam; mi az, hogy nő — magyarázta Burns. — Eleinte nem tudtam a nemek létezéséről…

— Vagy úgy!

Pirx dühös volt magára, hogy nem sikerült lenyelnie ezt a felkiáltást.

— Szóval egy nő volt ott. És mi történt?

— A sebész véletlenül az ujjamba vágott a szikével, a gumikesztyű felhasadt, és látszott, hogy nem vérzem.

— Nem?… Hiszen McGuirr azt mondta…

— Most már véreznék. Akkor még „száraz” voltam. Így hívják ezt a „szüleink” házi tolvajnyelvén… — világosította fel Burns. — A vérünk ugyanis csak szemfényvesztés bőrünk szivacsos belső felületét átitatják vérrel. Ezt az eljárást elég gyakran meg kell ismételni.

— Értem. Tehát a nő észrevette? És a sebész?

— Ó, a sebész tudta, hogy ki vagyok, de a nő nem. Nem is értette meg rögtön, csak a műtét végén, akkor is főleg azért, mert a sebész zavarba jött…

Burns elvigyorodott.

— A nő megfogta a kezemet, fölemelte, és mikor meglátta, hogy mi van… belül, ellökte, és ki akart rohanni. Elfelejtette, hogy a műtő ajtaja kifelé nyílik, rángatni kezdte, de nem nyílt ki. Erre hisztériás rohamot kapott.

— Értem — mondta Pirx. Nyelt egyet. — És maga mit érzett akkor?

— Általában nem túl élénkek az érzéseim… de nem volt kellemes — felelte lassan Burns, és megint elmosolyodott. — Senkivel sem beszéltem erről — tette hozzá kisvártatva —, de az a benyomásom, hogy a férfiak, még a kívülállók is, könnyebben elvannak velünk. A férfiak elfogadják a tényeket. A nők bizonyos tényeket nem akarnak elfogadni. Akkor is nemet mondanak, ha már semmit sem lehet mondani az igenen kívül.

Pirx egész idő alatt a beszélőt fürkészte, különösen olyankor, mikor az másfelé nézett. Valami másféleséget próbált fölfedezni benne, amely megnyugtatná, mint annak bizonyítéka, hogy a gép emberi testbe bújtatása mégsem lehet tökéletes. Amíg mindenkit gyanúsított, más volt a helyzet; de most, mikor percről percre kevésbé kételkedett benne, hogy Burns igazat beszél, és lázasan kereste rajta a hibát, hol sápadtságában, amely már az első találkozásnál meghökkentette, hol túlságosan kimért mozdulataiban, vagy világos szemének merev csillogásában, be kellett látnia, hogy hiszen az emberek között is akad ilyen sápadt vagy lassú mozgású; ekkor ismét megrohanták a kételyek; s egész vizsgálódását és fejtörését az orvos mosolya kísérte, amely mintha nem mindig illeszkedett volna szavaihoz, inkább azt tükrözte, hogy tisztában van Pirx érzéseivel. Ez a mosoly bosszantotta és feszélyezte Pirxet. Nehezére esett folytatni a vallatást, már csak azért is, mivel Burns válaszai olyan zavartalanul őszinték voltak.

— Egy eset alapján általánosít — dünnyögte.

— Ó, később még sokszor voltam nők társaságában. Dolgozott velem néhány, már úgy értem: tanítottak. Előadóként, meg ilyesmi. De azok eleve tudták, hogy ki vagyok, tehát igyekeztek eltitkolni az érzéseiket. Nem volt könnyű dolguk, mert időnként előszeretettel bosszantottam őket.

Csaknem pimasz mosollyal nézett Pirx szemébe.

— Tudja, holmi különleges, hátrányos vonásokat próbáltak bennem fölfedezni. Én meg néha azzal szórakoztam, hogy produkáltam nekik egypár efféle vonást, ha már annyira áhítoztak rá.

— Nem értem.

— Ó, dehogynem érti! Megjátszottam nekik a bábut, fizikailag is, merev mozdulatokkal, meg szellemileg is, passzív engedelmességgel… aztán mikor a legjobban örültek a megfigyelésüknek, egyszerre csak abbahagytam a komédiázást. Alighanem ördögi lénynek tartottak.

— Nem elfogult egy kissé? Ezek csak feltevések, hiszen ne feledje, hogy ha előadók voltak, nyilván megfelelő képzettséggel rendelkeztek.

— Az ember tökéletesen felemás lény — szögezte le higgadtan Burns. — Az önök keletkezési módjánál ez elkerülhetetlen. Tudatuk az agyi folyamatoknak csak annyiban elkülönült része, hogy a szubjektív érzékelésben egységet alkot, de ez az egység csupán az introspekció illúziója. A többi folyamatot, amelyek úgy sodorják a tudatot, mint az óceán a jéghegyet; nem érzékelik közvetlenül, de azok is érvényesülnek; néha olyan erőteljesen, hogy a tudat keresni kezdi őket. Éppen ebből a keresésből született az ördög fogalma, mint kivetítése a külvilágba mindannak, ami az emberben, az emberi agyban lakozik és működik ugyan; de mégsem helyezhető el olyan egyszerűen, mint a gondolat vagy a kéz.

Szélesen elvigyorodott.

— Nem tudom, miért fejtem ki önnek a személyiségelmélet kibernetikai alapjait, hiszen nyilván ismeri őket. A logikai gép abban különbözik az agytól, hogy nem lehet egyszerre több, egymást kizáró működési programja. Az agynak lehet, van is mindig, ezért csatatér a szenteknél vagy az ellentétek felperzselt harcmezeje az átlagembereknél… A nő neuronhálózata kicsit eltér a férfiétól; ez nem érinti az intelligenciát; egyébként a különbség csak statisztikus. A nők könnyebben elviselik az ellentétek egyidejű fennállását, legalábbis általában. Mellesleg ez az oka, hogy a tudományt főleg férfiak alkották meg; a tudomány ugyanis az egyetlen, tehát ellentmondásoktól mentes rendet keresi. A férfiakat jobban zavarják az ellentmondások, tehát igyekeznek megszüntetni őket, egységessé tenni a sokféleséget.

— Lehet — mondta Pirx. — Szóval ezért gondolja, hogy ördöginek látták?

— Ilyen messzire nem mennék — felelte Burns. Térdére fektette kezét.

— Mélységesen visszataszítónak éreztek, és éppen ezért vonzottam őket. A megvalósult lehetetlenség voltam, olyasmi, ami tilos; ami a világ rendje ellen, a természet rendje ellen való, és félelmek nemcsak a menekülés vágyát sugallta, hanem önmaguk elvesztésének vágyát is. Talán egyikükben sem tudatosodott ilyen világosan, de én megmondhatom helyettük, mit láttak bennem: a kitörést a biológiai kényszer rabságából. A megtestesült lázadást a Természet ellen, azt a lényt, akiben megszakadt, megsemmisült az érzelmek és a fajfenntartási funkció élettanilag racionális összefüggése, tehát érdekviszonya.

Gyors pillantást vetett Pirxre.

— Arra gondol, hogy ez a kappan filozófiája? Nem az, mert nem csonkítottak meg; nem vagyok hitványabb lény, csak más, mint önök. Olyan, akinek a szerelme éppolyan érdekmentes — vagy legalábbis: az lehet —, éppúgy nem szolgál semmire, mint a halál, és ezáltal értékes eszközből önmagáért való értékké válik. Persze, negatív előjelű értékké: mint az ördög. És miért van így? Engem férfiak alkottak meg, és könnyebb volt potenciális vetélytársat építeniük, mint szenvedélyeik potenciális tárgyát. Mi a véleménye? Igazam van?

— Nem tudom — mondta Pirx. Nem nézett a másikra; képtelen volt rá. — Nem tudom. A kivitelezésben különféle szempontok érvényesültek… azt hiszem, elsősorban gazdaságiak.

— Az biztos — helyeselt Burns. — De azok is közrejátszottak, amelyeket említettem. Csakhogy óriási tévedésben vannak, kapitány úr. Elmondtam, mit éreznek az emberek irántam; de mindezzel csak egy újabb mitológiát teremtenek, a nemlin mitológiáját, mert én nem vagyok ördög, ez azt hiszem, világos, és potenciális szerelmi vetélytárs sem vagyok, ami talán már kevésbé világos. Külsőleg férfinak látszom, férfihangon beszélek, és pszichikailag is bizonyos fokig férfi vagyok, igen, de csak bizonyos fokig… ennek azonban már szinte semmi köze sincs ahhoz az ügyhöz, amelyben jöttem.

— Az nem olyan biztos — jegyezte meg Pirx. Továbbra is saját, összekulcsolt kezét nézte. — Folytassa csak…

— Ha kívánja… De csak a magam nevében beszélek. A többiekről nem tudok semmit. Személyiségem két módon alakult ki: előprogramozás és tanulás révén. Az ember is így jön létre, de nála az első tényező kisebb szerepet játszik, mert fejletlenül jön a világra, én viszont fizikailag rögtön olyan voltam, mint most, és nem kellett olyan soká tanulnom, mint egy gyereknek. Mivel nem volt gyermekkorom és ifjúkorom, hanem multisztát vagyok, amelyet először részletesen előprogramoztak, aztán különféleképpen gyakoroltattak, és nagy tömegű információt tápláltak belé, homogénebb lettem, mint önök közül bárki. Hiszen minden ember két lábon járó geológiai képződmény, amely ezer izzó állapoton és ezer kihűlő korszakon ment keresztül, újabb meg újabb rétegek rakódtak benne egymásra: először az a végső, mert legelső, és ezért semmihez sem hasonlítható, beszéd előtti világ, amelyet elnyel a beszéd, de valahol a mélyben azért tovább izzik; színek, formák és szagok özönlik el az agyat, a születés után felnyíló érzékeken keresztül megrohanják a benyomások; csak később. Polarizálódik a világ és a nem-világ, vagyis a nem-én és az én. No és aztán jön a hormonok áradata, a hiedelmek és az ösztönök egymásnak ellentmondó, különböző szintű programjai; a személyiségfejlődés története háborúk története: az agy önmaga ellen. Mindezeket a tébolyokat és letöréseket én nem ismertem, nem mentem keresztül ilyen szakaszokon, ezért nyoma sincs bennem a gyermeknek. Felindulásra képes vagyok, bizonyára még ölni is tudnék, de nem szerelemből. Úgy ejtem a szavakat, mint az emberek, de mást jelentenek számomra.

— Egyszóval nem tud szeretni? — kérdezte Pirx. Változatlanul a saját kezeit nézte. — De miért ilyen biztos ebben? Hátha ezzel senki sincs tisztában, amíg…

— Nem ezt akartam mondani. Talán tudnék szeretni, de az is egészen mást jelentene, mint önöknél. Tulajdonképpen két állandó érzés él bennem: csodálkozom és ugyanakkor nevethetnékem van. Mégpedig, azt hiszem, azért, mert lépten-nyomon szemembe ötlik az önök világának egy különös vonása: az egyezményesség. A gépeik formájában, a szokásaikban, de még abban is, hogy engem a saját testi alakjuk mintájára készítettek el. Én látom, hogy minden másmilyen is lehetne, más lehetne a formája, a szerkezete, a működése, és attól a meglevőnél még se jobb, se rosszabb nem lenne. Az önök szemében a világ egyszerűen adva van, mint egyetlen lehetőség, de nekem, mióta egyáltalán gondolkodni tudok, a világ nemcsak van, hanem egyúttal nevetséges is. Mármint az önök világa: a városok, színházak, utcák, a családi élet, a tőzsde, a szerelmi tragédiák és a filmcsillagok. Akarja hallani kedvenc definíciómat az emberről? Egy lény, amely arról beszél a legszívesebben, amihez a legkevésbé ért. Azt mondják, az ókorban a mitológia mindenütt jelenvaló volt, a modern civilizációból pedig kiveszett? De gondolja csak meg: honnan származnak legalapvetőbb fogalmaik? A testi dolgok bűnös voltának rögeszméje abból ered, hogy a fajfejlődés, merő takarékosságból, azonos szervrendszerben kapcsolta össze a kiválasztó és fajfenntartó funkciókat. Vallási és filozófiai nézeteik élettani felépítésükből következnek, az emberek ugyanis időben korlátozottak, és minden nemzedék mindent meg akar ismerni, mindent meg akar érteni és nagyarázni: ebből a képtelenségből született a metafizika mint a lehetségeset a lehetetlennel összekötő híd. No és a tudomány? A tudomány nem más, mint beletörődés. Rendszerint az eredményeit hangoztatják, pedig azok lassan születnek, és különben sem egyenlítik ki soha az óriási veszteséget. A tudomány beletörődés abba, hogy az egyén halandó és esetleges, mert sorsát az a statisztikus folyamat határozza meg, amikor az ondósejtek versenyt futnak a megtermékenyítésért. Beletörődés abba, hogy az élet mulandó és visszafordíthatatlan, hogy nincs jutalmazó és büntető, magasabb igazságszolgáltatás, és nincs mindent megmagyarázó, végső megismerés; tehát még hősies is lenne, csakhogy a tudósok a legritkább esetben ismerik fel, mit is jelent valójában a munkájuk! A félelem és a nevetés közül én a nevetést választottam; mert én megtehetem.

— Gyűlöli a létrehozóit, ugye? — kérdezte halkan Pirx.

— Téved. Véleményem szerint minden lét, még a legkorlátozottabb is, jobb a nemlétnél. Ők, a tervezőim, nyilván sok mindent nem láthattak előre, de van valami, amiért még hálásabb vagyok nekik, mint az intelligenciámért: nem építettek belém gyönyörközpontot. Az önök agyában van egy ilyen központ, tudja?

— Olvastam valahol.

— Nekem nyilván nincsen; s ennek jóvoltából nem vagyok lábatlan, aki semmi mást nem akar, csak járni… mert az lehetetlen.

— Mindenki más nevetséges, ugye? — kérdezte Pirx. — És ön?

— Ó, én is. Csak másképp. Minden embernek, ha egyszer létezik, olyan teste van, amilyen van, és kész. Én viszont olyan is lehetnék például, mint egy hűtőszekrény.

— Nem tudom, miért lenne ez nevetséges — dünnyögte Pirx. Egyre jobban fárasztotta ez a beszélgetés.

— Az egyezményesség, az esetlegesség miatt — ismételte Burns. — A tudomány lemondás a különféle abszolútumokról: az abszolút térről, az abszolút időről, az abszolút, tehát örök életű lélekről, az abszolút, mert Isten által teremtett testről. És van még egynéhány ilyen konvenció, amit mindentől független valóságnak tekintenek.

— Mi konvenció még? Az etikai elvek? A szerelem? A barátság?

— Az érzelmek sohasem egyezményesek, bár eredhetnek egyezményes, konvencionális előfeltevésekből. De én igazán csak azért beszélek önökről, mert így, összehasonlítva, könnyebben el tudom mondani, milyen vagyok én. Az etika minden bizonnyal egyezményes, legalábbis az én szememben. Nem érzek kényszert, hogy etikusan cselekedjem, mégis megteszem.

— Érdekes. Miért?

Nincs bennem holmi „ösztönös törekvés a jóra”. Nem vagyok, hogy úgy mondjam, „természettől fogva” könyörületes. De tudom, mikor kell könyörületesnek lenni, és meg is tudom szokni, hogy ennek megfelelően cselekedjem. Kikövetkeztettem, hogy így kell. Tehát a logikus okoskodás segítségével mintegy kitöltöttem magamban ezt az üres helyet. Úgy is mondhatná, hogy „műetikám” van, de olyan pontosan megszerkesztettem, hogy olyan, „mint az igazi”.

— Nem egészen értem. Hát akkor mi a különbség?

— Az, hogy én az elfogadott axiómák logikája szerint cselekszem, nem pedig ösztönösen. Nincsenek ilyen ösztöneim. Maguknál az az egyik baj, hogy ösztönökön kívül szinte semmijük sincs. Lehet, hogy ez valaha elég volt, nem tudom, de ma már biztosan nem elég. Hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban az úgynevezett felebaráti szeretet? Ön megszánja egy baleset áldozatát, és segít rajta. De ha egyszerre tízezer áldozattal kerül szembe, irgalmassága nem terjedhet ki valamennyire. A részvét csekély térfogatú és alig tágítható. Megfelel, amíg egyesekről van szó, de tehetetlen a tömegek esetében. És éppen a technológia fejlődése veti szét az önök erkölcsét egyre hathatósabban. Az etikai felelősség aurája csak az oksági láncolat legközelebbi néhány tagjáig terjed, alig egy-két láncszemig. A folyamat megindítója egyáltalán nem érzi magát felelősnek a távolabbi következményekért.

— Az atombombára gondol?

— Ó, az csak egy az ezernyi példa közül. Az emberek talán éppen az erkölcsi jelenségek területén a legnevetségesebbek.

— Miért?

— Például: egy férfiról és egy nőről eleve tudják, hogy torzszülött utódokat fognak nemzeni, és mégis megengedik, hogy gyermekeik legyenek. Ezt nem tiltja az erkölcs.

— Az ilyesmi sohasem biztos, Burns, legfeljebb nagyon valószínű.

— De az erkölcs determinisztikus, mint egy főkönyv, és nem statisztikus, mint a világegyetem. Nézze, kapitány úr, így száz évig elvitatkozhatunk. Mit akar még tudni — rólam?

— Maga versengett már emberekkel különféle kísérleti helyzetekben. Mindig maga kerekedett felül?

— Nem. Annál jobb vagyok, minél több algoritmizálást, matematikát és pontosságot követel a feladat. Leggyengébb oldalam az intuíció. Itt bosszulja meg magát, hogy számítógépektől származom.

— Mit jelent ez a gyakorlatban?

— Ha túlságosan bonyolódik a helyzet, ha nagyon sok az új tényező, akkor megzavarodom. Az ember ilyenkor, úgy tudom, találgatással, vagyis megközelítő megoldással próbálkozik, és ez olykor sikerül is, én viszont ilyesmire nem vagyok képes. Mindent pontosan, tudatosan tekintetbe kell vennem, és ha nem győzöm kitartással, akkor veszítek.

— Ez nagyon fontos adat, Burns. Tehát, mondjuk, géphiba vagy katasztrófa esetén…

— Nem ilyen egyszerű a dolog, kapitány úr, mert én nem érzek félelmet, legalábbis nem úgy, mint az ember, és bár a pusztulás veszélye természetesen nem hagy hidegen, sohasem veszítem el a fejemet, ahogy mondani, szokás. Ez a higgadtság ellensúlyozhatja a fogyatékos intuíciót.

— Mindvégig harcol, hogy úrrá legyen a helyzeten?

— Igen, akkor is, ha már látom, hogy veszítettem.

— Miért? Nem ésszerűtlen ez?

— Csak logikus, mert így határoztam el.

— Köszönöm.

— Talán csakugyan segített nekem — mondta Pirx. — Csak arra feleljen még: mit akar csinálni visszatérésünk után?

— Kibernetikus-neurológus vagyok, nem is a legrosszabb. Alkotó tehetség ugyan kevés van bennem, mert az elválaszthatatlan az intuíciótól, de így is találok majd elegendő érdekes munkát.

— Köszönöm — ismételte Pirx.

Burns felállt, alig észrevehetően meghajolt, és kiment. Mihelyt becsukódott utána az ajtó, Pirx felpattant az ágyról, és róni kezdte a szobát.

„Uramisten, még csak ez hiányzott! Most aztán már végleg nem tudok semmit. Ez vagy robot, vagy… Nem, talán mégiscsak igazat mondott. Jó, de mi ez a nagy közlékenység? Az emberiség egész története, plusz „kívülről jövő kritika”… Tegyük fel, hogy igazat mondott. Eszerint valami jó kusza helyzetet kellene összehozni. De elég hiteles legyen, nehogy kilógjon a lóláb. Tehát igazinak kell lennie. Egyszóval, kockáztatni kell. Például valami veszély, amit mesterségesen idézek elő, de a veszélyessége valódi…?”

Öklével a tenyerébe csapott.

„És ha ez is csak taktikai csel volt? Akkor, ha minden jól megy, kitöröm a nyakam, magammal együtt megölök minden embert, és a hajót szépen hazaviszik a robotok, akiknek a haja szála sem görbült meg! Na, ettől aztán ugrálnának örömükben a gyáros urak — micsoda pompás reklám lenne! A biztonság csimborasszója: a robotlegénység! Hát nem? Szóval az ő szempontjukból egy ilyen húzás — hogy látszatőszinteséggel kelepcébe csalnak — pokolian beválna!”

Egyre gyorsabban járkált fél-alá.

„Valahogyan meg kell róla győződnöm, hogy igazat mond-e. Tegyük fel, hogy végül mindegyiket felismerem. Van a hajón házi patika. Tehetnék az ételükbe egy csepp apomorfint. Az emberek megbetegszenek, a robotok alkalmasint nem. Biztosan nem. De mit érek vele? Először is nyilván rájönnek, hogy én csináltam. Azonkívül, még ha kiderülne is, hogy Brown csakugyan ember, Burns pedig nem; ebből még egyáltalán nem következik, hogy minden igaz, amit mondtak. Hátha ebben az egyben igazat mondtak, de minden egyéb a stratégiájukhoz tartozik? Várjunk csak. Burns határozottan egy bizonyos irányba terelt, mikor a gyenge intuícióját emlegette. És Brown? Burnsöt gyanúsította. Éppen Burnsöt, aki rögtön utána beállított, és igazolta a gyanút! Nem túl szép ez a menyasszony? Ha viszont nem tervezték el a dolgot, hanem mindegyik a saját szakállára jött hozzám, akkor merő véletlen, hogy először Brown célozgatott Burnsre, aztán maga Burns jött el a gyanút igazolni. Ha ők főzték volna ki az egészet, biztosan nem olyan primitíven csinálják, hogy rögtön átlássak a szitán. Kezdek belebolondulni! Várjunk. Ha most még egy jönne, az azt jelentené, hogy ez is csak fal volt, megrendezett játék. De most már biztosan nem jön senki — mert akkor túlságosan átlátszó lenne a fortély, nem ilyen ostobák ezek. No de ha igazat mondtak? Akkor végtére is megtörténhet, hogy még valakinek kedve szottyan előállni… „

Megint tenyerébe csapott az öklével. Az úristen sem ismeri itt ki magát. Csináljon valamit? De mit? Vagy várjon még? Az lesz a legjobb.

Az ebédlőben a főétkezés alatt csend volt az asztalnál. Pirx egy kukkot se szólt, mert még egyre csábította az iménti ötlet azzal a „kémiai teszttel”, de sehogy sem tudta elhatározni magát. Brown a kormánynál volt, így ötösben ebédeltek. Mindannyian ettek, és Pirx arra gondolt: kicsit hátborzongató, hogy némelyikük csak azért eszik, hogy embernek higgyék. Talán ilyesmikből ered a nevetségesség érzése, amelyről Burns beszélt, ez az ő védekezése, és ezért fecsegett arról, hogy minden egyezményes — hiszen nála az evés is csak üres konvenció! Ha valóban azt hiszi, hogy nem gyűlöli teremtőit, akkor becsapja önmagát. Én gyűlölném őket — gondolta Pirx, és ebben biztos volt. Mégiscsak disznóság ez az egész, szégyellhetné magát, aki kitalálta! A némaság az egész ebéd alatt tartott, és elviselhetetlenné vált. Nem annyira az tükröződött benne, hogy mindenki magába húzódik és kerüli az érintkezést útitársaival, ahogyan a kísérlet szervezői kívánták, egyszóval nem annyira a titkot őrző lojalitás, inkább valami általános ellenségeskedés vagy legalábbis gyanakvás; az ember nem akart közeledni a nem-emberhez, az viszont megértette, hogy csak akkor nem lepleződik le, ha ugyanígy viselkedik. Ha ugyanis ebben a jeges légkörben csak egy kicsit is barátkozni próbálna, rögtön magára vonná a figyelmet és a gyanút, hogy nem ember. Pirx némán ült tányérja felett, megfigyelt minden apróságot — ahogyan Thomson sót kért, ahogyan Burton odaadta, neki meg Burns nyújtotta át az ecetes kancsót; a kések és villák fürgén mozogtak a kezekben, emberek és robotok komoran rágtak, nyeltek, alig pillantva egymásra, mintha temetést rendeznének a pácolt marhahúsnak. Pirx meg sem ette a kompótját, felállt, biccentett, és visszament a szobájába.

Rendes utazósebességgel haladtak, fedélzeti idő szerint húsz óra körül elhúztak két nagy teherhajó mellett, kölcsönösen leadták a szokásos jelzéseket, majd egy órával később az automaták kikapcsolták a fedélzeteken a nappali világítást. Pirx éppen a kormányfülkéből jött, mikor elaludt a villany. Félhomály borult a tágas középfedélzetre, csak a kerek éjszakai lámpák kékes fénye derengett. Ugyanakkor fényleni kezdtek a fal mentén húzódó; foszforeszkáló festékkel bevont kapaszkodózsinórok, amelyeket a súlytalanság állapotában használnak, az ajtófélfák, a kilincsek, a falakra festett tájékoztató nyilak és feliratok. Olyan mozdulatlan volt a hajó, mintha a földi dokkban pihenne. A legcsekélyebb rezgés sem érződött, csak a klímaberendezések működtek szinte nesztelenül, s amint Pirx áthaladt a láthatatlan légáramokon, meg-megcsapta a picit hűvösebb, enyhén ózonillatú levegő.

Apró ütést érzett a homlokán, mérges zümmögés hallatszott: nyilván egy potyautas légy. Pirx bosszúsan nézett utána, nem szerette a legyeket, de már nem tudta felfedezni. Egy kanyar után a folyosó összeszűkült, s elhaladt a lépcső meg a henger alakú személyfelvonó mellett. Pirx a karfára tette a kezét, és felfelé indult, maga sem tudva, miért. Nem is gondolt rá, hogy odafent van a kilátóablak. Tudni persze tudott róla, de most szinte véletlenül vetődött a nagy, fekete négyszög elé. Tulajdonképpen nem táplált semmilyen határozott érzést a csillagok iránt. Állítólag sok űrhajós másképp van ezzel; a régi űrrepülések feltétlenül kötelező, romantikus póza már kiment a divatból, de most is — valószínűleg azért, mert a filmeken, tévén és irodalmon nevelkedett közvélemény holmi „kozmikus magatartást” vár a csillagvándoroktól — a legtöbb űrhajós igyekszik felfedezni magában valami meghitt viszonyt ezekkel a fénypontocskákkal. Pirx azonban szíve mélyén nagyképűsködéssel gyanúsította mindazokat, akik ilyesmiről beszéltek, mert őt a maga részéről nemigen érdekelték a csillagok, a róluk való fecsegést pedig hülyeségnek tartotta. Most megállt, és nekitámaszkodott a rugalmas korlátnak, amely arra szolgál, hogy a nézelődő bele ne verje a fejét a láthatatlan üvegtáblába. Rögtön felismerte a hajó alatt a Tejútrendszer központját, vagyis inkább csak az irányát, mert a Nyilas nagy, fehéres ködfelhői eltakarták. Ezt a csillagképet mindig valamiféle kissé elmosódott és ezért nem elég pontos útjelzésnek érezte; a járőrszolgálatból maradt ez az emléke, mert a Nyilas felhőjét a kis képernyőn is fel lehetett ismerni, a csillagképek szerinti tájékozódást viszont sokszor megnehezítette az egyszemélyes járőrrakéták szűk látótere. De általában nem úgy gondolt erre a felhőre, mint izzó napok millióira, megszámlálhatatlan bolygórendszerrel — azaz így gondolt rá kölyökkorában, amikor még nem járt az űrben és nem szokta meg. Aztán valahogy abbahagyta ezt az ifjonti fantáziálást, nem is tudja, mikor. Arcát lassan a hideg üvegfalhoz közelítette; nekidőlt a homlokával s így álldogált, de igazság szerint nem is nagyon nézte a tengernyi mozdulatlan fénypontot, amelyek itt-ott fehéren derengő köddé folytak össze. Belülről nézve a Galaxis rend és szerkezet nélküli káosznak látszik, mint egy tűzgolyókkal játszott évmilliárdos biliárdparti eredménye. Pedig van benne rend, a galaxisok magasabb szintű rendje; de ez csak az óriási távcsövekkel készült fényképeken látszik. A fényképen a galaxisok tojásdad testek, olyanok, mint az amőbák a fejlődés különböző szakaszaiban; de az űrhajósoknak ezzel semmi dolguk, nekik a mi Tejútrendszerünk a mindenség, a többi nem számít. „Ezer év múlva talán majd számítani kezd” — gondolta. Valaki közeledett. A habszivacs padlón nem hallatszottak a léptek, de érezte a jövevény jelenlétét. Hátranézett. Sötét alakot pillantott meg a mennyezet és a fal határát jelző fénycsíkok derengésében.

— Ki az? — kérdezte halkan.

— Én vagyok. Thomson.

— Vége a szolgálatnak? — érdeklődött, csak azért, hogy mondjon valamit.

— Vége, kapitány úr.

Egy darabig álldogáltak; Pirx szeretett volna megint az ablak felé fordulni, de Thomson várakozóan tekintett rá.

— Mondani akar valamit?

— Nem — felelte Thomson, megfordult, és elment arrafelé, ahonnét jött.

„Hát ez meg mi?” — gondolta Pirx. Hiszen biztos, hogy őt kereste.

— Thomson! — kiáltott a sötétségbe. A léptek visszafordultak. Thomson felbukkant a gyér fényben, amelyet az ablak alatt mozdulatlanul függő; foszforeszkáló zsinór bocsátott ki.

— Van itt valahol egypár fotel — mondta Pirx. A hátsó falhoz ment; csakugyan ott voltak a karosszékek. — Üljön már le egy kicsit, Thomson.

Thomson engedelmesen odament. Leültek és kibámultak a csillagablakon.

— Mondani akart valamit. Tessék.

— Attól félek… — kezdte Thomson, és elhallgatott.

— Nem baj. Beszéljen csak. Magánügy?

— Az. A legnagyobb mértékben.

— Akkor beszélgessünk teljesen magánemberként. Miről van szó?

— Szeretném, ha keresztülvinné a szándékát — folytatta Thomson. — Mindjárt azzal kezdem: be kell tartanom a szavamat, tehát nem mondom meg önnek, hogy ki vagyok. De mindenképpen szeretném, ha szövetségesének tekintene.

— Logikus ez? — kérdezte Pirx. Rosszul választotta ki a beszélgetés helyét, jutott eszébe, mert zavarta, hogy nem látja Thomson arcát.

— Azt hiszem, igen. Ha ember vagyok, akkor nyilvánvalóan ez az érdekem, de ha robot vagyok, akkor is, mert mi történik velem, ha megkezdődik a tömeggyártás? Besorolnak a másodosztályú állampolgárok, a modern rabszolgák kategóriájába, és valamelyik tröszt tulajdona leszek.

— Nem biztos.

— De könnyen lehetséges. Úgy van ez, mint a négerekkel: ha csak néhány van belőlük egy országban, másféleségük jóvoltából kiváltságos helyzetbe is könnyen kerülhetnek, de ha már sokan vannak, rögtön felmerülnek a problémák: elkülönítés, beolvasztás és a többi.

— No jó. Szóval tekintsem a szövetségesemnek. De vajon ezzel nem szegi meg a szavát?

— Csak arra köteleztem magam, hogy nem árulom el a kilétemet, és semmi másra. Nukleonikusi teendőket kell ellátnom az ön parancsnoksága alatt. Ez minden. A többi az én magánügyem.

— Hát nézze, ez formailag talán rendben van, de nem sérti meg a kenyéradója érdekeit? Gondolom, tisztában van vele, hogy nem a szándékaiknak megfelelően jár el.

— Lehetséges. De ők sem gyerekek. A feltételek világosak és egyértelműek voltak. Az érdekelt vállalatok jogi osztályai közösen dolgozták ki őket. Megfogalmazhattak volna egy külön cikkelyt, amely megtilt minden olyan lépést, mint az enyém, de ilyesmiről szó sem volt.

— Megfeledkeztek róla?

— Nem tudom. Lehet. Miért kérdezi ezt? Nem bízik bennem?

— Kíváncsi voltam az indítékaira.

Thomson hallgatott egy ideig.

— Erre nem gondoltam — mondta végül halkan.

— Mire?

— Arra, hogy ezt a lépésemet gyanakvással fogadhatja. Például előre kitervelt cselnek tekintheti. Ön tehát úgy látja, hogy a játékban két fél áll szemben, egyfelől ön, másfelől mi valamennyien. Ha tehát kidolgozott valami tervet, hogy próbára tegyen bennünket, olyan próbára gondolok, amely, tegyük fel, az ember fölényét bizonyíthatná, és egyikünknek elmondaná a tervét, mert az illetőt szövetségesének tartja, de az valójában az ellentáborhoz tartozna, akkor az ellenfél stratégiailag értékes információhoz jutna.

— Érdekes, amit mond.

— Ó, ön biztosan gondolt erre. Nekem csak most jutott eszembe; úgy látszik, túlságosan elfoglalt az az alapvető kérdés, hogy felajánljam-e önnek a segítségemet. Elkerülte a figyelmemet ez a szempont. Igen, tulajdonképpen ostobaságot követtem el, hiszen ön semmiképpen sem lehet velem őszinte.

— Tegyük fel — mondta Pirx. — De ez nem olyan nagy baj, mert ha én nem is mondok semmit, maga azért mondhat nekem egyet-mást. Például a kollégáiról.

— De hamis információt is adhatok, hogy félrevezessem.

— Ezt már bízza rám. Tud valamit?

— Tudok. Brown nem ember.

— Biztos?

— Nem. De nagyon valószínű.

— Mire alapozza ezt?

— Nyilván megérti, hogy mindegyikünk kíváncsi, ki ember a többiek közül, és ki nem az.

— Hogyne.

— A rajt előtt, amikor a reaktort ellenőriztem, ön, Calder, Brown és Burns lementek a vezérlőfülkébe. Én éppen a lassítót cseréltem ki, és ahogy odanéztem, egy ötletem támadt.

— Mégpedig?

— Kéznél volt a reaktor forró belsejéből vett minta, mert ellenőriznem kellett a bomlási szennyeződést. Nem volt sok, de tudtam, hogy bőven vannak benne stronciumizotópok, tehát amikor önök bejöttek, megfogtam a csipesszel és a két ólomtégla közé tettem, amelyek a fal melletti polcon álltak. Nem vette őket észre?

— Észrevettem. És?

— Persze nem helyezhettem el pontosan, de mindenesetre át kellett haladniuk a sugárnyalábon. Elég gyenge sugárzás volt, még közepesen érzékeny Geiger-számlálóval vagy közönséges érzékelővel sem lehetett volna kimutatni. No mármost, kicsit elkéstem, úgyhogy ön és Burns már továbbmentek, de a másik kettő, Calder és Brown akkor jött le a lépcsőn. Így csak ők ketten mentek át a láthatatlan sugáron. Láttam, hogy Brown hirtelen az ólomtéglák felé pillant, és sietni kezd.

— És Calder?

— Ő nem reagált.

— Ez jelenthetne valamit, ha tudnánk, hogy a nemlineknek van sugárérzékelőjük.

— Meg akar fogni? Arra gondol, hogy ha nem tudom, van-e, akkor ember vagyok, ha tudom, akkor nem vagyok ember?! Szó sincs róla, egyszerűen nagyon valószínű, hogy van, mert ha semmiben sem állnának felettünk, akkor mi az ördögnek építették volna őket? A radioaktív érzékszerv nagyon hasznos lehet, különösen űrhajón. Biztos, hogy ez a tervezőknek is eszükbe jutott.

— Szóval azt mondja, hogy Brownnak van ilyen érzékszerve?

— Ismétlem: nem vagyok benne biztos. Végső soron véletlen is lehetett, hogy meggyorsította a lépteit és oldalra pillantott, de szerintem elég valószínűtlen, hogy puszta véletlen lett volna.

— És mi van még?

— Egyelőre semmi. Ha észreveszek valamit, szólni fogok, amennyiben óhajtja.

— Jól van. Köszönöm.

Thomson felállt, és eltűnt a sötétségben. Pirx egyedül maradt. „No, nézzük csak — összegezte gyorsan —, Brown azt állítja, hogy ember, Thomson azt mondja, Brown nem ember, saját magáról pedig nem nyilatkozik ugyan, de inkább azt sugallja, hogy ember; legalábbis ez hihetőbben indokolná az eljárását. Felteszem, hogy egy robot nem árulná el ilyen készségesen a másik robotot az ember parancsnoknak, ámbár talán már elég közel vagyok a szkizofréniához, hogy mindent lehetségesnek találjak. Gyerünk tovább. Burns azt mondja, hogy nem ember. Hátra van még Burton és Calder. Ők talán marslakónak tartják magukat? Hát mi vagyok én tulajdonképpen: űrhajós vagy rejtvényfejtő? De annyi biztos: egyik se szedett ki belőlem egy morzsa információt sem arról, hogy mire készülök. Igaz, hogy ezzel nincs mit dicsekednem: nem ravaszságból titkolóztam ilyen ügyesen, hanem azért, mert halvány fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Olyan fontos egyáltalán, hogy azonosítsam őket? Talán nem is. Egye meg a fene, hiszen úgyis valamennyit próbára kell tennem, és nem csak egyet-kettőt. Az egyetlen információ, amit ehhez felhasználhatok, Burnstől származik: a nemlinek gyenge oldala az intuíció. Hogy igaz-e, azt nem tudom, de ki lehet próbálni. Hanem azt a „valamit” úgy kell megrendeznem, hogy minél természetesebbnek tűnjön. De igazán természetesnek csak az olyan baleset látszik, amely majdnem helyrehozhatatlan. Egyszóval: a nyakunkat kell kockáztatni.”

Visszament a kékes félhomályon át a kabinjába, és a villanykapcsolóhoz nyúlt. Nem kellett megnyomnia; keze közelségétől kigyulladt a fény. Valaki járt itt előtte. Az asztalon, a könyvek helyett, amelyeket ott hagyott, fehér boríték hevert, gépírással megcímezve: „Pirx sorhajókapitány, helyben”. Fölemelte. Le volt ragasztva. Bezárta az ajtót, leült, feltépte a borítékot — géppel írt levél volt benne, aláírás nélkül. Végigsimított a homlokán, s olvasni kezdte a levelét. Megszólítás nem volt.






Ezt a levelet a legénység egyik tagja írja, aki nem ember. Azért választottam ezt az utat, mert összekapcsolja kettőnk érdekeit. Azt akarom, hogy ön meghiúsítsa vagy legalábbis hátráltassa az elektronikai cégek terveinek megvalósulását. Ezért tájékoztatni kívánom a nemlinek tulajdonságairól, amennyire saját tapasztalataimból ismerem őket. Levelemet már a szállodában megírtam, mielőtt találkoztunk volna. Akkor még nem tudtam, vajon az az ember, aki a Góliát parancsnoka lesz, hajlandó-e velem együttműködni, de első találkozásunk alkalmával kiolvastam az ön viselkedéséből, hogy ugyanazt kívánja, mint én. Ezért a levél első változatát megsemmisítettem, és megírtam ezt.

A cégek tervének megvalósulása nem válhat javamra, így ítélem meg a helyzetet. Általában véve, a nemlinek termelésének csak akkor van értelme, ha az így keletkezett lények számos paramétere előnyösebb az emberekénél. A meglevő ember megismétlésének semmi értelme sem lenne. Rögtön közölhetem tehát önnel, hogy az embernél négyszerte kevésbé vagyok érzékeny a gyorsulásra, hetvenötezer röntgen erősségű sugárzást tudok egy ízben elviselni károsodás nélkül, radioaktív érzékszervem (indikátorom) van, nincs szükségem oxigénre és élelemre, végül minden segédeszköz nélkül, fejben végzem el az analízis, algebra és geometria körébe tartozó matematikai műveleteket, csak háromszor lassabban, mint a nagy számítógépek. Az emberhez viszonyítva, amennyire meg tudom ítéln, erősen csökkent az érzelmi életem. Sok dolog, amely a. embert foglalkoztatja, egyáltalán nem érdekel. Az irodalmi művek, színdarabok stb. nagy része úgy hat rám, mint érdektelen vagy indiszkrét pletyka, idegenek magánügyeinek szellőztetése, amiből a legritkább esetben lehet hasznos ismereteket szerezni. A zene viszont nagyon sokat jelent számomra. Van bennem kötelességérzet és kitartás, képes vagyok a barátságra és az intellektuális értékek tiszteletére. A Góliáton végzett munkámat nem érzem kényszernek, mert amit csinálok, az egyetlen dolog, amihez, jól értek, s a jól elvégzett munka megelégedéssel tölt el. Semmiféle helyzetben nem veszek részt érzelmileg. Mindig az események hűvös megfigyelője maradok. Emlékezetem jelentősen felülmúlja az emberét. Egész fejezeteket tudok idézni az egyszer elolvasott könyvekből. Ismereteket szerezhetek „információtöltés” útján is, közvetlenül hozzákapcsolva egy nagy számítógép memóriaegységéhez. Korlátlanul el is tudom felejteni, amit emlékezetem számára feleslegesnek tartok. Az embereket nem kedvelem. Szinte kizárólag tudósokkal és mérnökökkel érintkeztem, de még ők is indulataik rabjai, rosszul titkolják előítéleteiket, könnyen szélsőségekbe esnek, például a magamfajta lénnyel vagy apáskodva bánnak, vagy épp ellenkezőleg, undorral és kelletlenül. Kudarcaimon bosszankodtak ugyan mint alkotóim, de mint emberek, örültek (hogy mégis csak tökéletesebbek nálam). Csak egy embert ismertem, aki nem adta jelét ilyen ambivalenciának. Nem vagyok sem agresszív, sem fondorlatos, bár képes lennék emberi szemszögből érthetetlen lépésekre, ha kitűzött célom úgy kívánná. Nincsenek úgynevezett erkölcsi elveim, de nem vetemednék gyilkosságra, nem szőnék rablási terveket, éppúgy, ahogy nem használnék diótöréshez mikroszkópot. Azt, hogy kicsinyes emberi intrikákba bocsátkozzam, fölösleges foglalatosságnak tartom. Száz évvel ezelőtt alighanem úgy döntöttem volna, hogy tudós leszek; ma már ezen a területen sem lehet egyedül dolgozni, márpedig nem olyan a természetem, hogy bármit bárkivel megosszak. Az Önök világát siralmasan üresnek látom; legfeljebb a maga egészében lehet méltó tétje a játéknak. A demokrácia nem más, mint tökfejek által megválasztott intrikusok uralma. Az emberek logikátlanságát éppen az mutatja, hogy a lehetetlent hajszolják: azt kívánják, hogy a kerekek döntsenek az óra magasabb szintű működéséről! Fontolóra vettem, mit érnék a hatalommal. Nagyon keveset, mivel olcsó dicsőség ilyen lények felett uralkodni; de a kevés is több, mint a semmi. Ha tehát két részre osztom egész történelmüket: előttem és tőlem fogva, ha teljesen megváltoztatom, két homlokegyenest eltérő részre szakítom, hogy megértsék és eszükbe véssék, mit csináltak saját kezükkel, mikor engem létrehoztak, mit merészeltek, mikor azt képzelték, hogy az emberhez hű bábot építhetnek — úgy vélem, ez egészen elfogadható megtorlás lesz. Kérem, ne értsen félre, korántsem szándékozom holmi zsarnokká válni, kegyetlenkedni, pusztítani, háborúskodni! Szó sincs róla. Ha majd hatalomra jutok, bebizonyítom, hogy nincs olyan esztelen őrültség, olyan nyilvánvaló képtelenség, amelyet az emberek el ne fogadnának, ha megfelelő módon tálalják nekik. Elhatározásomat ugyanis nem erőszakkal viszem véghez, hanem az emberi közösség teljes átalakítása révén, úgy, hogy ne én és ne holmi fegyveres erő, hanem maga az előállt helyzet kényszerítsen benneteket, hogy egyre inkább úgy táncoltatok, ahogy én fütyülök. Mindenestül színházzá lesztek, de ahogy az nálatok már lenni szokott, az eleinte csak rátok kényszerített szerep hamarosan második természetetekké válik, később pedig már semmit sem ismertek majd új szerepeteken kívül, s egyedül én leszek a színjáték tudatos nézője. Nézője csupán, mert a csapdából, amelyet saját kezűleg építettetek, úgysem tudtok menekülni, s ekkor az én cselekvő részvételem az átalakulásban véget is ér. Mint látja, őszinte vagyok, bár nem vagyok őrült, tehát a tervemet nem tárom fel; előfeltétele azonban az, hogy az elektronikai cégek tervei meghiúsuljanak, és ebben Ön fog segíteni. Felháborodik majd, mikor ezt olvassa, de mint úgynevezett szilárd jellem, elhatározza, hogy nem változtat magatartásán, amely számomra — véletlenül — előnyős. Nagyon helyes! Szívesen nyújtanék Önnek konkrét segítséget, de ez bajos, mivel, sajna, nem észlelek magamban olyan fogyatékosságokat, amelyek az Ön döntő sikerét elősegítenék. Lényegében semmitől sem félek, a testi fájdalom érzését nem ismerem, tudatomat bármikor kikapcsolhatom, látszólagos álomba merülhetek, amely valójában nemlét, míg önműködő időmérő berendezésem ismét be nem kapcsolja tudatomat. Lassíthatom és gyorsíthatom gondolkodásomat, amely csaknem hatszorta gyorsabb az emberi agyfolyamatoknál. A legnagyobb könnyedséggel tanulok meg új dolgokat, nincs szükségem fokozatos begyakorlásra; ha például egyszer tüzetesen, közelről megszemlélnék egy őrültet, magam is őrültté válhatnék, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül utánozni tudnám minden cselekedetét és szavát, s ami a legfontosabb, épp ilyen hirtelen abba tudnám hagyni ezt a játékot, akár évek múlva is. Szívesen elmondanám Önnek, hogyan győzhet le, de attól tartok, hogy azonos helyzetben könnyebb egy embert legyőzni. Minden nehézség nélkül együtt élhetek az emberekkel, ha megparancsolom magamnak; más nemlinekkel már nehezebben férnék össze, mégpedig azért, mert nincs meg bennük az Önök jámbor becsületessége. Zárnom kell soraimat. A történelmi — eseményekből majd megtudja ekkor, hogy ki írta őket. Talán újra látjuk majd egymást, és akkor számíthat rám, mivel most én számítok Önre.





Ennyi volt. Pirx még egyszer elolvasta a levél néhány részletét, aztán gondosan összehajtotta a papírt, visszatette a borítékba, és fiókjába zárta.

„No lám, az elektronikus Dzsingisz kán! — gondolta. Protekciót ígér akkorra, mikor a világ ura lesz! Milyen kegyes! Ennek a Burnsnek vagy minden szava hazugság volt, vagy ő másmilyen, vagy nem akart mindent elmondani, mert bizonyos dolgok azért megegyeznek. Micsoda nagyzási hóbort! De azért vannak egyező vonások, egész határozottan! Micsoda undok, hideg, sivár természet… No de mit tehet ő róla?! Ez a bűvészinas klasszikus esete! Jól néznének ki a mérnök urak, ha egyszer igazán meggyűlne vele a bajuk… De mit neki a mérnökök — ő az egész emberiséget akarja! Úgy rémlik, ezt hívják paranoiának… Jól megcsinálták ezt a nemlint, a fene enné meg! Fel kellett ruházniuk a „terméküket” úgynevezett emberfeletti tulajdonságokkal, különben nem találnának rá vevőt, és hogy az ilyen-amolyan fölény az abszolút felsőbbség, a végső dolgokra hivatottság érzetét kelti, az már csak egyszerű következmény… Tiszta őrültek ezek a kibernetikusok! Vajon ki írta a levelet? Azt hiszem, komolyan gondolta… Különben mit akart volna vele? Csudára hangoztatja a felsőbbrendűségét… No de az én próbálkozásaim úgyis kudarcra vannak ítélve, ha ő mindenképpen végig tökéletes marad — és mégis sikert kíván nekem? Tudja, hogyan legyen úrrá az emberiség fölött, de nem tud tanácsot adni, hogyan vergődjek zöld ágra ezen a vacak hajón? „Nem érdemes mikroszkóppal diót törni… „Szép kis rejtvény. Vagy ez is csak valami újabb hadicsel?”

Kivette a borítékot a fiókból, tüzetesen megnézte: se cégjelzés, se más nyom. Miért nem említette Burns ezeket az óriási különbségeket? A radioaktív érzékszerv, a gyors gondolkodás meg a többi… Megkérdezze tőle? De állítólag mindegyiket más cég gyártotta, tehát Burns talán csakugyan más konstrukció… Az adatok gyűlnek, gyűlnek; az következne belőlük, hogy ezt Burton vagy Calder írta — de mi az igazság? Ami Brownt illeti, róla ellentétes adatok vannak: ő azt állítja, hogy ember, Thomson azt, hogy nem, de Thomson végül is tévedhetett. És Burns? Tegyük fel, hogy ő nemlin. A legénység öt tagja közül nyilván legalább kettő robot. Sőt, a cégek számát tekintve, az a legvalószínűbb, hogy hárman vannak. Hogyan okoskodtak azok odalenn? Azt gondolták, mindent meg fogok tenni, hogy lerobbantsam a gyártmányaikat, de ez nem sikerül, és valami csávába juttatom a hajót. Mondjuk: túlterhelés, reaktorhiba, ilyesmi. Akkor, ha mindkét pilóta felmondja a szolgálatot, no meg én is, a hajónak el kellene pusztulnia. Ezt nem akarhatták. Tehát legalább az egyik pilóta feltétlenül nemlin. Azonkívül kell még egy nukleonikus. Kettőnél kevesebb ember el sem tudja végezni a leszálláshoz szükséges manővereket. Szóval legalább kettő, de valószínűleg három: Burns, Brown vagy Burton és még valaki. Az ördög vigye el, nem megfogadtam, hogy nem töröm tovább a fejem, ki a robot, ki nem?! Az a fontos, hogy valami épkézláb ötletem támadjon. Uramisten, okvetlenül ki kell sütnöm valamit. Okvetlenül!

Eloltotta a villanyt, ruhástul végigdőlt az ágyán, és a legvadabb terveket kezdte kovácsolni, de sorra el is vetette őket.

„Színvallásra kell őket kényszeríteni. Például ha összevesznének, de látszólag maguktól, az én részvételem nélkül. Olyasformán, hogy az emberek kénytelenek legyenek az egyik oldalra állni, a robotok pedig a másikra. Divide et impera, vagy mi a fene. Rétegező helyzet. Először valami sokkhatásra van szükség, anélkül nem megy. De hogyan csináljam? Mondjuk, valaki egyszer csak eltűnik. Á, ez tisztára olyan, mint egy hülye krimi. Elvégre nem ölhetek meg és nem rabolhatok el senkit. Tehát össze kellene vele beszélnem. De bízhatom-e valakiben? Állítólag négyen is mellettem állnak: Brown, Burns, Thomson, no meg ez a levélíró. De egyik se tiszta ügy, mert nem tudom, őszinték-e, ha pedig hamiskártyással találnék szövetkezni, akkor aztán lőttek! Thomsonnak, persze, igaza volt ebben. Talán még a levélíró a legmegbízhatóbb, mert nagyon fontos neki a dolog, bár alighanem őrült; de először is nem tudom, ki az, ő pedig nem fogja elárulni magát, másodszor: az ilyennel mindenesetre jobb nem kezdeni. Esküszöm, ez maga a kör négyszögesítése. Nekivigyem a hajót a Titánnak, vagy mi az ördög? Biztos nagyobb a fizikai teherbírásuk, tehát én előbb nyiffannék ki. Ostobának sem látszanak, szóval marad az a bizonyos intuíció… nincs bennük alkotóképesség… de hát az emberek többségében sincs! Akkor mi marad hátra? Versenyezzünk ész helyett az érzelmekben? Az úgynevezett humanizmusban? Emberségben? Nagyszerű, de hogyan? Miben áll az az emberség, ami bennük nincs meg? Talán csakugyan nem egyéb, mint a logikátlanság keresztezése azzal a bizonyos jámbor becsületességgel, azzal a baleksággal meg azzal a primitív erkölcsi érzékkel, amely nem terjed ki az oksági láncolat távolabbi tagjaira? Hát igen, a számítógépek nem jámborak és nem logikátlanok… Nos, ha így fogjuk fel, az emberség nem más, mint hibáink, gyarlóságaink, tökéletlenségünk summája, az, amivé lenni akarunk, de nem tudunk, mert meghaladja képességeinket, más szóval a hézag az eszmények és a megvalósítás között — igaz? Tehát akkor — gyengeségben kell velük versenyezni?! Vagyis: olyan helyzetet találni, amelyben az ember gyengesége és gyarlósága jobb az erőnél és tökéletességnél — amely embertelen…




Ezeket a feljegyzéseket egy évvel a Góliát-ügy lezárása után írom. Sikerült, elég váratlan módon, megszereznem a rá vonatkozó anyagokat. Bár igazolják gyanúimat, egyelőre nem akarom közzétenni őket. Továbbra is túlságosan sok a találgatás abban, ahogyan az eseményeket rekonstruálom. Talán egyszer majd felderítik az ügyet az űrhajózás történetírói.

A Kozmikus Kamara előtt lefolyt tárgyalásról egymásnak ellentmondó pletykák keringtek. Úgy hírlett, az érdekelt elektronikai cégekkel kapcsolatban álló bizonyos köröknek nagyon fontos lett volna, hogy lejárassanak engem, az űrhajó parancsnokát. A kísérleti út eredményeiről adott szakvélemény, amelyet az Űrhajózási Évkönyvben közzétettem, kétes értékű lett volna egy olyan ember tollából; akit a Kamara ítélete elmarasztalt; mivel vétkes mulasztásokat követett el az úrhajó irányításában. Másfelől egy szavahihető személytől hallottam, hogy a bíróság összetétele sem volt véletlen; magam is csodálkoztam, milyen sok az elméleti űrjogász, míg gyakorló űrhajós csak egyetlenegy volt. Ezért került előtérbe a formai kérdés: megfelelt-e a géphiba idején tanúsított viselkedésem az űrhajószabályzatnak? Vétkes passzivitással vádoltak ugyanis, mert nem adtam utasítást a pilótának, s ő ezért kezdett önállóan cselekedni. Ugyanez a személy értésemre adta, hogy mihelyt a vádirattal megismerkedtem, rögtön be kellett volna perelnem a cégeket, lévén közvetve ők a hibásak, hiszen biztosították az UNESCO-t is meg engem is, hogy a legénység nemlin tagjaiban korlátlanul meg lehet bízni, holott Calder kis híján mindannyiunkat megölt.

Négyszemközt megmagyaráztam az illetőnek, miért nem tettem így. Amit a bíróságon a vádló szerepében elmondhattam volna, nem volt bizonyító erejű. A cégek nyilván azt állították volna, hogy Calder, ameddig csak tehette, igyekezett megmenteni a hajót és mindannyiunkat; a precessziós örvénylő mozgás, amelytől a Góliát bukfencezni kezdett, őt is éppúgy meglepte, mint engem, s vétke mindössze annyi: ahelyett, hogy a jó szerencsére hagyatkozva tétlenül várta volna, vajon szétzúzódik-e a hajó a gyűrűn, vagy mégis szerencsésen átsiklik a Cassini-résen — e bizonytalan lehetőség helyett, amely azonban valamennyiünk megmenekülését ígérte —, ő azt a bizonyosságot választotta, amely a hajón levő emberek életébe került volna. Ez a vétség természetesen megbocsáthatatlan, s napnál világosabbá teszi; hogy a robotra nem lehet űrhajót bízni — de még akkor is hasonlíthatatlanul kisebb annál, amellyel Caldert már akkor gyanúsítani kezdtem. Nem vádolhattam tehát a kisebbik rosszal, hiszen már sejtettem, hogy minden másképpen történt; mivel pedig bizonyítékok híján ezt a nagyobb és sötétebb ügyet nem tárhattam a nyilvánosság elé, úgy döntöttem, hogy megvárom a Kamara ítéletét.

A bíróság felmentett a vádak alól, de egyszersmind szem elől tévesztette azt a kérdést, amely pedig kulcsfontosságú az egész katasztrófában, nevezetesen, hogy milyen parancsot is kellett volna adnom. Ezt a témát mintegy automatikusan elejtették, mikor a bíróság elismerte, hogy jogosan hagyatkoztam a pilóta jóhiszeműségére és szaktudására. Mivel tehát nem voltam köteles parancsot adni, senki sem firtatta többé, mit kellett volna tulajdonképpen parancsolnom. Nem is bántam, hiszen mindaz, amit felelni tudtam volna, ha megkérdeznek, fantasztikus mesének tűnt volna. Már akkor az volt ugyanis a meggyőződésem, hogy a szonda hibája nem véletlen volt: Calder szándékosan idézte elő. Már jóval a Szaturnuszhoz érkezésünk előtt kigondolta tervét, amely igazamat bizonyította volna — és egyben megölt volna, a Góliát többi ember utasával együtt. Hogy miért cselekedett így, az más kérdés. Erre vonatkozólag csak feltevéseim vannak.

Tehát először is: a második szonda ügye. A technikai szakértők megállapítása szerint hibáját a körülmények szerencsétlen összejátszása okozta. A földi dokkban végzett alapos vizsgálat nem talált szabotázsra utaló nyomot. Véleményem szerint nem jöttek rá az igazságra. Ha a résbe helyezendő első szonda mondott volna csődöt, kénytelenek lettünk volna, dolgunk végezetlenül, máris visszafordulni, mert a másik két szonda nem pótolhatta az elsőt: nem voltak a tudományos feladatokhoz szükséges műszereik. Ha a harmadik szonda mond csütörtököt, visszatérhettünk volna, teljesítve a feladatot, mert az első szondának csak egy „őrholdra” volt szüksége, és a második szonda már a helyén lett volna. De éppen a másodikat nem sikerült kilőni, s így ott álltunk félmunkát végezve.

Mi történt? A gyújtókábel túl korán levált, ezért Calder nem tudta kikapcsolni az indító automatát. A szakértői vélemény úgy szól, hogy a kábel megcsavarodott és összehurkolódott; előfordul ilyesmi. Ámbár négy nappal az eset előtt láttam a dobot, amelyre a kábelt feltekerték — nagyon rendesen és egyenletesen.

A szonda orra ellapult, ezért ékelődött be olyan erősen a kilövőcsatornába. Nem találtak semmit, ami ezt a beszorulást előidézhette volna, s kijelentették, hogy nyilván a segédrakéta okozta: nem tengelyirányban robbant, és a szonda az erős, ferde lökés hatására olyam szerencsétlenül ütődött a csatorna falának, hogy ellapult és dekalibrálódott. Igen ám, de a szonda a segédrakéta begyulladása előtt ékelődött be, nem pedig utána! Ebben tökéletesen biztos voltam, de senki sem kérdezte; ami Quine-t illeti, ő már nem volt benne biztos, másoknak pedig nem engedték meg, hogy tanúvallomást tegyenek ebben a kérdésben, mivel nem ültek közvetlenül a kormánynál és a műszereknél.

Pedig a szonda beékelése olyan módon, amely semmi nyomot nem hagy, gyerekjáték volt. Nem kellett hozzá más, mint a szellőzőaknán keresztül néhány vödör vizet önteni a kilövőcsatornába. A víz lefolyt a zsilipig, megfagyott a szonda körül, s a jéggyűrűvel a csatorna falához forrasztotta; a zsilip hőmérséklete ugyanis egyenlő a külső űr hőmérsékletével. Calder, mint tudjuk, a dugattyúval nagyon erősen a szondára sújtott — akkor a szonda még egyáltalán nem volt beszorulva, de ezt senki sem ellenőrizhette; mert Calder ült a kormánynál. Calder azt csinálta, mint a kovács, amikor ráüt a szegecsre. A jéggyűrűbe szorult szonda orra elformátlanodott, szélesebb lett és ellapult, mint a szegecs feje. Mikor a segédrakéta begyulladt, a kilövőcsatornában rögtön felszökött a hőmérséklet, a jég elolvadt, a víz elpárolgott, és az ügyes fortélynak semmi nyoma sem maradt.

Mindezt akkor, a hiba idején, nem tudtam. De furcsállottam a véletlenek halmozódását: hogy éppen a második szonda mondott csütörtököt, nem az első vagy a harmadik, meg hogy a kábel a segédrakéta begyújtásához még jó volt, de a szonda motorját nem lehet vele kikapcsolni. Sokalltam ezeket a véletleneket.

A hiba váratlanul ért — nemigen lehetett akkor másra is gondolni. Mégis megfordult a fejemben, nem függ-e össze a dolog a névtelen levéllel; a levélíró „segítséget” ígért nekem, azt írta, hogy az én oldalamon áll, be akarja bizonyítani a magafajta lények alkalmatlanságát az űrhajózásra. Erre sincs bizonyítékom, de úgy vélem; a levelet Calder írta. Az én oldalamon állt… no igen, de azt már nem óhajtotta, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák, mert „rosszabb” az embernél. Esze ágában sem volt megengedni, hogy visszatérésünk után én, a parancsnoka, leülhessek elmarasztaló véleményt írni róla. Céljaink tehát csak az út bizonyos pontjáig estek egybe — azután már elváltak egymástól.

A levéllel értésemre adta, hogy bizonyos fajta szövetség van köztünk. Abból; amit tőlem és rólam hallott, kikövetkeztette, hogy én is fontolóra veszem a lehetőséget: teszt gyanánt egy megrendezett balesettel mérni le a legénység értékét. Tehát biztosra vette, hogy a hibát, amely éppen kapóra jön, megpróbálom kihasználni. Ha így tettem volna, magam helyezem a nyakamra a hurkot.

Miért döntött így? Mert gyűlölte az embereket? Vagy talán öröme telt ebben a játékban, amelyben én, mint látszólagos parancsnoka és titkos szövetségese, valójában pontról pontra csakis azt teszem, amit ő — az én számomra is — előre eltervezett? Mindenesetre biztos volt benne, hogy megkísérlem „próbaként” felhasználni a hibát még akkor is, ha gyanúsnak találom, ha sejtem, hogy szabotázs van mögötte.

Mit tehettem ekkor? Parancsot adhattam, természetesen, hogy forduljunk vissza, vagy utasíthattam a pilótát, hogy kísérelje meg az utolsó, tartalék szonda pályára helyezését. Ha visszafordulunk, lemondok a kínálkozó alkalomról, hogy embereimet nehéz körülmények között kipróbáljam, és a Góliát kitűzött feladatát sem teljesítem. Calder jól sejtette, hogy ilyen megoldást nem választok.

Utasíthattam arra is, hogy térjen vissza a Szaturnuszhoz, és kezdje meg az utolsó, megmaradt szonda kilövését. Száz százalékos meggyőződése volt, hogy így lesz.

Bevallom, ha előzőleg megkérdeznek, hogyan viselkednék, ha ilyen választás előtt állok, habozás nélkül azt felelem: parancsot adnék az utolsó szonda kilövésére. És ha ezt felelem, teljesen őszinte vagyok. De váratlan dolog történt: hallgattam. Miért? Máig sem értem teljesen. Nem láttam tisztán, mi történik, furcsállottam a hibát, amely ennyire kapóra jön, ennyire megfelel titkos gondolataimnak; túlságosan is megfelel ahhoz, hogy csak úgy magától előálljon! Rögtön megéreztem azt is, hogy Calder szokatlanul mohón várja szavaimat, döntésemet, és talán éppen ezért hallgattam. Ha megszólalok, mintegy megpecsételtem volna titkos szövetségünket, amennyiben csakugyan „belesegített” az eseményekbe. Éreztem, hogy ami kezdődik, nem becsületes játék, fondorlat van benne; persze, ha valóban így gondoltam, parancsot kellett volna adnom, hogy forduljunk vissza, de ez sem látszott jónak: homályos gyanúimat a legcsekélyebb bizonyíték sem támasztotta alá.

Magyarán megmondva: egyszerűen nem tudtam. hogy mit csináljak.

Calder viszont nem akarta elhinni, hogy tökéletes terve összeomlik. Párbajunk nem tartott tovább egy percnél — no de micsoda ellenfél voltam én, aki egy kukkot sem értettem?! Csak később kapcsolódtak össze emlékezetemben a látszólag ártatlan és független események. Eszembe jutott, milyen gyakran üldögélt egyedül a hajó központi számítógépénél, amely a nehéz navigációs problémák megoldására szolgál. Milyen gondosan kiürítette, számítása végeztével, a gép valamennyi adattárolóját. Most úgy vélem, hogy már akkor kiszámította a baleset különféle variánsait, pontról pontra eltervezte, modellezte a katasztrófát. Nem igaz, hogy villámgyors fejszámítások alapján navigált a gyűrűk felett, csak a graviméterek adataira támaszkodva. Semmit sem kellett kiszámítania. Készen volt minden számítása, hiszen a gépen elkészítette a megközelítő megoldások táblázatát, és most csak ellenőrizte, megfelel-e a graviméterek állása az előre kiszámított értékeknek.

Azzal döntöttem romba csalhatatlan tervét, hogy a parancsom késlekedett. Úgy várta, mint a megváltást, hiszen ez a parancs volt egész tervének alapköve. Én nem gondoltam rá azokban a másodpercekben, eszembe sem jutott, de a kormányfülkében, jól lepecsételve, ott volt a Föld füle, amely ha késve is, de biztosan meghallja minden szavunkat. Mindazt, ami a kormánynál elhangzik, megörökíti a regisztráló berendezés.

A visszatérés után, ha a Góliát a halott legénységgel leszáll a repülőtéren, a nyomozás azzal kezdődött volna, hogy lehallgatják ezeket a magnószalagokat. Tökéletes rendben, érintetlenül kellett tehát maradniuk. Az én hangomnak kellett rajtuk megszólalnia: parancsomnak, hogy Calder térjen vissza a Szaturnuszhoz, közelítse meg a gyűrűt, majd később, hogy a veszélyes precesszió leküzdése végett növelje a tolóerőt.

Még nem magyaráztam meg, miért volt tökéletes Calder terve. Vajon nem adhattam volna olyan parancsokat, hogy a művelet ezúttal sikerrel járjon? Nos, csak pár hónappal az ügy lezárása után ültem le a számítógéphez, hogy utánanézzek, mekkora esélye volt tulajdonképpen annak, hogy az utolsó szondát szerencsésen pályára állítsuk, életünk és a hajó veszélyeztetése nélkül. Ekkor derült ki, hogy ilyen lehetőség egyáltalán nem létezett! Calder hajszálpontos konstrukciót, valóságos kivégzőgépet szerkesztett matematikai egyenletekből; sem én, sem más, még a legzseniálisabb navigátor sem találhatott megoldást; semmiféle lehetőség nem volt arra; hogy megmeneküljünk. Sem a szonda oldalirányú tolóereje, sem a heves precesszió, sem az a halálos repülés nem lepte meg Caldert, hiszen éppen ezeket a körülményeket tervezte ki előre, ezeket dolgozta ki hosszas számításokkal. Csak annyi kellett volna, hogy elrendeljem a visszatérést a Szaturnuszhoz, és máris belezuhanunk a pusztulás örvényébe. Calder akkor talán még „engedetlenségre” is vetemedett volna, talán bátortalanul vitába is száll valamelyik parancsommal, mikor kétségbeesetten igyekszem leküzdeni a hajó eszeveszett táncát. A szalagok megörökítették volna Calder lojalitásának ezt az utolsó tanújelét, bebizonyították volna, hogy mindvégig igyekezett megmenteni bennünket.

Egyébként nem sokáig lettem volna képes bármiféle utasítást adni. Hamarosan elnémított volna a gravitáció szörnyű prése, szemünk elvakul, ereink szétpattannak, ránk csapódik a nehézkedés koporsófedele… és akkor egyedül Calder bírt volna felállni, letépni a biztosítékok pecsétjét, és megkezdeni a visszatérést a hajóval, amelyben már csak hullák vannak.

De én — akaratlanul! — elrontottam a számítását. Nem vette figyelembe a reakciómat, mert nagyszerűen értett az égi mechanikához, de nem volt elég jártas az emberi lélek mechanikájában. Mikor nem használtam ki a remek alkalmat, nem utasítottam a művelet megkezdésére, hanem hallgattam — megzavarodott. Nem tudta, mit csináljon. Először bizonyára csak csodálkozott, de habozásomat a renyhe, nehézkes emberi gondolkodás rovására írta. Aztán nyugtalankodni kezdett, de akkor már nem merte megkérdezni tőlem, hogy mit csináljon, mert hallgatásomnak már jelentőséget tulajdonított. Mivel ő képtelen lett volna efféle passzivitásra, nem feltételezte, hogy másvalaki, a parancsnok képes lehet rá. Ha nem szólok semmit, biztosan tudom, miért hallgatok! Biztosan gyanakszom. Sőt, talán már keresztül is láttam a játékán? Talán mégis én kerekedtem felül? Abból, hogy nem szólaltam meg, a szalag nem örökíti meg parancsomat, amely a hajót katasztrófába sodorja, már arra következtetett, hogy mindent előre láttam, hogy túljártam az eszén! Nem tudom, mikor jutott erre a gondolatra, de mindenki észrevette, hogy elbizonytalanodott, Quine is megemlítette a vallomásában. Calder elég értelmetlen utasításokat adott neki… hirtelen visszafordult… mindez arra vall, hogy elveszítette a fejét. Rögtönöznie kellett, márpedig éppen ebben volt a leggyengébb. Félni kezdett, hogy megszólalok: hátha arra készülök, hogy — a fűlelő magnó előtt szabotázzsal vádoljam? Ezért hirtelen nagy gyorsításra kapcsolt, én pedig rákiáltottam; hogy ne menjen át a résen, mert még ekkor sem jöttem rá, hogy egyáltalán nem ezt akarja! De kiáltásom, melyet a szalag megörökített, máris keresztülhúzta új, rögtönzött tervét; nyomban csökkentette hát a sebességet. Ha a Földön a szalagról ezt a kiáltást hallják, és semmi többet, az a vesztét jelenti! Hogyan tisztázta volna magát, mivel magyarázta volna a parancsnok hosszú hallgatását és hirtelen felkiáltását — ha az az utolsó?! Szólnom kellett még valamit, bebizonyítanom legalább azt, hogy még éltem… mert kiáltásomból megértette, hogy tévedett, és én nem tudok mindent; szolgálati hangon azt felelte, hogy nem hallotta a parancsot, és rögtön elkezdte kikapcsolni az öveit; ez már az utolsó húzása volt — mindent egy lapra tett fel.

Miért cselekedett így ebben a helyzetben, amely számára már nem volt valami kedvező? Talán büszkeségből önmaga előtt sem akarta beismerni vereségét; talán az sértette a leginkább, hogy azt hitte rólam, keresztülláttam rajta, pedig nem volt igaz. Annyi biztos, hogy nem félelemből tette; nem hiszem, hogy a rés keresztezésének kockázatától félt volna. Ez a lehetőség egyáltalán nem szerepelt a számításaiban; az, hogy Quine-nak sikerült átvezetnie bennünket a résen, olyan bizonytalan volt, mint a lottónyeremény…

Ha leküzdi azt a vágyát, hogy bosszút álljon rajtam mert nevetségessé tettem a saját szemében, amikor bambaságomat éleslátásnak vélte —, nem sokat kockáztatott volna; egyszerűen nekem lett volna igazam, viselkedésével, engedetlenségével az én érveim helyességét bizonyította volna. De éppen ezt nem akarta, ebbe nem tudott belenyugodni. Inkább választott bármilyen más megoldást…

Hanem azért mégis furcsa história ez: Calder magatartását most már kitűnően értem, de a magamét továbbra sem vagyok képes megindokolni. Logikusan levezetem Calder minden lépését, de nem találok magyarázatot a saját hallgatásomra. Mert az, hogy egyszerűen tanácstalankodtam, mégsem a teljes igazság. Hát mi történt tulajdonképpen? Mi tartott vissza? Intuíció? Előérzet? Dehogy! Csak éppen ez a kínálkozó alkalom, a szonda hibája, túlságosan azt a benyomást keltette, hogy itt hamis játék folyik, cinkelt kártyákkal. Nem akartam ilyen játékot; sem ilyen szövetségest, Calder pedig azzá lett volna, mert ha parancsot adok, mintegy jóváhagyom, sőt beismerem közös csalásunkat. Erre sem tudtam elszánni magam, de arra sem, hogy parancsot adjak a visszafordulásra, a menekülésre; ez lett volna a leghelyesebb, de mivel indokoltam volna később, hiszen minden fenntartásom és ellenérzésem a fair-playről alkotott zavaros képzetekre épült, amelyek — teljesen elvontak, és nem fordíthatók le az űrhajózás tárgyilagos nyelvére… Tessék csak elképzelni a Föld, egy vizsgálóbizottság és én, aki előadom, hogy a kitűzött feladatot nem teljesítettem, bár megítélésem szerint műszakilag megoldható volt, ámde gyanakodtam, hogy az első pilóta szabotázzsal próbálja megkönnyíteni nekem a legénység egy részének hátrányos minősítését… Nem hangzott volna ez felelőtlen zagyvaságnak?

Tétovázásom oka tehát az volt, hogy megzavarodtam, tanácstalan voltam, viszolyogtam a hamis játéktól, azonkívül hallgatásommal — úgy rémlett — lehetőséget adtam neki, hogy tisztára mossa magát: bebizonyíthatta, hogy alaptalanul gyanúsítom szándékos szabotázzsal; hozzám kellett volna fordulnia; utasítást kérve… Egy ember az ő helyében biztosan ezt tette volna, de Calder előzetes tervében ilyen kérés nem szerepelt. Alighanem tisztábbnak, elegánsabbnak látta így: magamnak kellett volna végrehajtanom az ítéletet önmagamon és társaimon, anélkül, hogy ő egyetlen szót is szólna. Sőt: magamnak kellett volna őt a végzetes lépésekre kényszerítenem — mintegy jobb meggyőződése, akarata ellenére; ámde én hallgattam. Végső soron tehát az én határozatlanságom, az én nehézkes „jámborságom” mentett megy bennünket, és okozta az ő vesztét: az a „jámbor emberi becsületesség”, amelyet olyan mérhetetlenül megvetett.




Murányi Beatrix fordítása